Viharban
Állt a hídon... mozdulatlan, csak a szél fütyült,
Deresedő rőt szakállán esőcsepp gördült.
Rezzenetlen kék szemében tengerkékje ég,
Körötte a zajló tenger s a borús sötét ég.
Tajték porlik a hajóorrnál, víz permete száll,
Főárbocnál kötél csomó összeázva vár.
Kérges kezű matróz csapat, mint sötét szellemek,
Kúsznak fel a kötélhágcsón, nem is emberek,
Vitorla fák kötélzetén, mint pókok surrannak,
S a csapzott vászon darabokat gyorsan "bevonnak".
Megfeszül a vonókötél, csiga nyikorog,
Vitorlarúd "szélbe fordul", kengyele forog.
"Tartcs-kötélzet" szélbe feszül, hullám csókolja,
Mindent elborít a tó tajtékzó rohama.
Bódult hullám csapásától a hajó megremeg,
A vizes köteleken megcsúsznak a kérges kezek.
A kapitány áll a hídon, s messze-messze néz,
Feje felett sötét felhők, s villám szabta ég,
De ott messze, nagyon messze világít egy fény,
Tölgyfa arcán apró mosoly, csendes táncra kél.
Árbockosár magányában az őrszem felkiált:
Kapitány úr! ... Szél irányban... Föld! ... Föld vár!
Jól van fiúk! ... Révbe érünk! ... Ott a kikötő!
Még ma este mindenkinek rum jár és egy nő!
Megnyugodva ring a hajó az orrhullám zenél.
Kapitányunk a hajóhídról sötét kabinjába tér,
Szekrény mélyén jó fehér rum csakis reá vár,
Kortyol egyet... vihar tűnik... tiszta a láthatár.