Versek

bupu írta:

És mint távoli lángtól ég fények
úgy halványulnak égi lények
és mint nyáron ezer csillag távol
úgy szakadok el ettől a világtól
hol pusztában sivár kopár szirtek
úgy könnyezek és sebtől vérzek
de újra és újra megújul e lélek
és erősebbé lesz mint a lepusztult nemzedékek.
Tapossa lelkedet bárki
Ki melletted nem áll ki
Ki csak használni vél téged
Az nem kér lelkedből szépséget.
Egy a fent és egy a lent,
Egy mélység van idebent
Ott hol ezer sebeknek véres kése
Ott hol bántó szavak menedéke
Ott helye nincsen másnak
Csak az elfogadó megbánásnak.

/Németh László/

Kattints a kibontásához...

Gratulálok

Hol vagyok Én? .. A semmi közepén?
Senki vagyok Én!.. Mert azt szeretném!
S annak lennék Én!.. Az aki ezt szeretné!
Ám aki szeretne!... Azt szeretném Én!
De itt vagyok Én... A semmi közepén..

szacsa

"Semmit sem tehetünk.
Egy napon majd
elmúlik a szerelem.
Hívás nélkül jön,
kérés nélkül megy.
Nem tehetünk semmit sem."

Jim Morrison

Magam vagyok a réten mit szál virág,
Csak arra várok forduljék már e világ,
A hideg tél messze engem elkerüljön,
Szellőben a nyár illata meg ne szűnjön,
A szőke Tisza mindig békés legyen,
S a mindenható kegyes legyen velem...

Szacsa

sp1szacsa írta:

Magam vagyok a réten mit szál virág,
Csak arra várok forduljék már e világ,
A hideg tél messze engem elkerüljön,
Szellőben a nyár illata meg ne szűnjön,
A szőke Tisza mindig békés legyen,
S a mindenható kegyes legyen velem...

Szacsa

Kattints a kibontásához...

Szívesen mondanék néked százszor szépeket
Hogy úgy érezd, én vagyok az, aki más nem lehet
Más nem lehet, más nem foghatja szép kezed
S nem súghatja, füledbe Én vagyok, ki igazán szeret
Nem tehetem nem vállalja gyenge lelkem terhét
Én nem lehetek az neked, kit igazán szeretnél…

Már túl hosszú tűnődésem veled,
Ködös tenger mi ringat engemet.
Mint sosem látott szép szemed,
Vonszolja gondba méla lényemet.
Hullámzóan befagyott tengered,
Bánatba taszítja bús lelkemet.
S könnyem arcomon sűrűn pereg,
Nem kérek mást csak boldog perceket...

SzCs

Viharban

Állt a hídon... mozdulatlan, csak a szél fütyült,
Deresedő rőt szakállán esőcsepp gördült.
Rezzenetlen kék szemében tengerkékje ég,
Körötte a zajló tenger s a borús sötét ég.

Tajték porlik a hajóorrnál, víz permete száll,
Főárbocnál kötél csomó összeázva vár.
Kérges kezű matróz csapat, mint sötét szellemek,
Kúsznak fel a kötélhágcsón, nem is emberek,

Vitorla fák kötélzetén, mint pókok surrannak,
S a csapzott vászon darabokat gyorsan "bevonnak".
Megfeszül a vonókötél, csiga nyikorog,
Vitorlarúd "szélbe fordul", kengyele forog.

"Tartcs-kötélzet" szélbe feszül, hullám csókolja,
Mindent elborít a tó tajtékzó rohama.
Bódult hullám csapásától a hajó megremeg,
A vizes köteleken megcsúsznak a kérges kezek.

A kapitány áll a hídon, s messze-messze néz,
Feje felett sötét felhők, s villám szabta ég,
De ott messze, nagyon messze világít egy fény,
Tölgyfa arcán apró mosoly, csendes táncra kél.

Árbockosár magányában az őrszem felkiált:
Kapitány úr! ... Szél irányban... Föld! ... Föld vár!
Jól van fiúk! ... Révbe érünk! ... Ott a kikötő!
Még ma este mindenkinek rum jár és egy nő!

Megnyugodva ring a hajó az orrhullám zenél.
Kapitányunk a hajóhídról sötét kabinjába tér,
Szekrény mélyén jó fehér rum csakis reá vár,
Kortyol egyet... vihar tűnik... tiszta a láthatár.

Egy kortárs alkotás ami megtetszett:


Tűzvarázsló

Mosolyod mint kaján igéret,
Szemed nézése csábító igézet.
Vad vagy és Szabad.
Ezt nekem nem szabad!

Megremegek ahogy hozzámérsz,
Tombol bennem a vágy és a félsz.
Oly sokáig jó voltam,
Mindenkinek ellenálltam.

Régi tüzem lassan elhamvadt,
Már csak parázs és hamu maradt.
Átmelegít ez is,
de Neked kevés.

Szívem és eszem üvöltve küzd,
Mégis lángra lobban a tűz.
Miért teszed ezt velem?
Világom elemésztem.

Rég feladtam lángolásom.
Hittem: viszont sose látom.
Mágiád életre keltett.
Forró éji lehellet.

Lobogva lejtem lángoló táncom,
Főnixként éled régi szabadságom.
Tudom nem kellene
élveznem ennyire.

Mosolyom kaján igéret,
Tekintetem csábító igézet.
Vadon és Szabadon
A világot akarom!

Halk surrogás

Gumikerék megyen,
nyikorog egy őszbe hurcolt húrja,
véres kéz kering egy gyolcs perselyen,
vörösbe fagyott kéve hegyen vissza.

fölszerszámoz újra éngem is
száz aranydísz kardlevéllel,
rég idekötnek sújos inda madzagok,
s egy nevemre írott szalagot
lebegtet egy rongyos bőregér: mint esőkabátomat

de én már messzi vagyok tőle, távol
kerge , lassú szamárkóró szekér
halkan surrogva visz a pusztulásból...

öööö... ez szomorú versnek hangzik...

nana írta:

öööö... ez szomorú versnek hangzik...

Kattints a kibontásához...

Igen amikor keletkezett egy dalszöveg volt aktuális: "kicsit szomorkás a hangulatom máma"

Mint gyökér...

Mint a gyökér mi megmaradt tő
eszelősen zöldet visz magában
s érzi, hogy valaha tavasz volt
abban a harmatos éjszakában,

mint nyúzott ín, kínvallatott, ha
só alatt veszettül összerándul
s erőlködik becsapva, mégis
vér nélkül is, de küzd magától

így küzdök én és igen küzdjek is,
mert hinni csak így elértben, szabad
igen innen verődjetek lusta szavak...

szorongás! innét lökje föl
bevérző kínos görcsöd mind,amíg
kerékbetörik gyenge hangjaid.....

igen, kicsit elszomorodtunk a végére. Lehet hogy itt az ősz????

két-ség

Miért az hogy ág hegyén
leng legtovább árván a nyárlevél,
jaj mond miért hogy szerelembe,
oly nagyon későn halunk belé?

Miért az hogy vágy helyén
van legtovább a kín s remény
jaj miért nem tudlak feledni én
ott nagyon mélyen szívem rejtekén...