na, ha már háziállat, legyen meg itt is (van, aki fészbúkon nem ismerősöm és esetleg emiatt lemaradna a sikersztorimról
)
ma elkezdtem a Zanyukám 1,5 kilós totálisan elkényeztetett, szófogadatlan, neveletlen (ámde ennek ellenére tündéri és imádni való) csivava márkájú vérebének jó modorra szoktatását. Az első lecke az volt, hogy nem, nem hurcoljuk el a létező összes, a saját méretünkkel nagyjából megegyező lábbelit a lakás különböző pontjaiból a fürdőszobába további morgós-harapdálós háború abszolválása végett, még akkor sem, ha rendkívül ellenséges és unszimpatikus lábbelikről van is szó.
Sajnálatos módon az oktatás során nem a megfelelő szavakat hangsúlyoztam, így a nem szabad, avagy -FUJJJJJ vezényszavak helyett a "papucs" lett a mumus - ez azt hiszem, érdekes szituációkat eredményezhet majd a jövőben...
Elképzelem, amint az utcán sétálva hangos papucs! papucs! vezényszavakkal tiltom el az ebet valami számára nem megfelelőtől (gondolom, amilyen a formám, az így előadódó alkalmak mindegyikén népes néző- és hallgatótábor fog körülvenni minket).
Hja, sosem volt kutyám, na meg talán az idomítást sem ilyen mosott f*s-szerű, agyhalott állapotomban kellene kiviteleznem
(mindenesetre érdekes, hogy abba a kis parányi fejébe mennyi ész szorult ennek a kis állatkának, harmadszorra már tudta, mi a pálya: ahogy elhangzott a mumus-szó, azonnal abbahagyta az aktuális rosszalkodást, amit csinált...
)