A legjobbkor, épp most süppedek bele a saját kis szomorú életembe.. Érzem, hogy nekünk ötödikén le kell ülni beszélgetni, és most nekem van rád szükségem
(aztán persze cserélhetünk szerepet
)
Rendben, akkor megkapsz, mert amíg kávé és cigi van a világon, addig pszichológusként, életmód tanácsadóként, jogászként, ötletadóként, mindent megoldóként, neurológusként, belgyógyászként, és addiktológusként rendelek, a nap 24 órájában, bárhol; kutyapszichológusként, kiképzőként, marketingesként, reklámarcként csak 18 órában melózok
A sors szeszélyességének, és az akasztófahumorának köszönhetően saját magammal kapcsolatosan már eljutottam arra a szintre, hogy nem érdekel mi van, mit hozhat a sors, egyszerűen nem hagyom, hogy a megváltoztathatatlan zavarjon. Nem vagyok hajlandó ülni a fenekemen, és tövig rágni a körmeim (a hegedülés miatt amúgy is tövig vannak reszelve), hogy jajj vajon melyik pillanatban áll le a szívem, időben ki tudnak e ütni, stb... Nem hagyom, hogy a negatívumok irányítsák az életem, vagy kihatással legyenek rám. Nem vagyok hajlandó félni, mert az csak hátráltat. Nem hagyom, hogy bármi is megakadályozzon abban, hogy valóra váltsam az álmaim, és élményeket gyűjtsek, amikből táplálkozhatok azokban az időkben, amikor kicsit lefáraszt az élet. A negatív dolgokat mellékesnek kell tekinteni, vagy legalább is nálam nagyon bevált. 6 évvel ezelőtt egy szánalmas roncs voltam, csak mert hagytam, hogy a betegségek irányítsák az életem. Most meg... Élek, de úgy igazán
Most amúgy is nagyon egyben vagyok, mert szerdán a tetoválóm befejezi a jobb alkarom, és egy másik fontos tetoválás is felkerül, ráadásul augusztusban még egy csomó kaland vár rám, sőt, szeptember elején is, bár utána kivonnak egy kis időre a forgalomból, de aztán megint jobb lesz
Amíg az ember nevetni tud, addig nincs baj
