Eljön lassan az ideje, összegezni az évet, így november végén, mindennemű motoros ténykedésre maximálisan alkalmatlan időpontban.
Van mit átgondolni, van mit megemészteni.
Az év elején megszületett "Ül!" címmel a bejegyzésem. Ma már kezdem sejteni, ez egy általános riadó volt, egész évre, nem csak nekem. Ha belegondolok, hogy a csattanásom csak megkezdte a katasztrófák sorozatát (de mindenképp radikális változásokat jelzett be a teljes ismeretségi körömben), akkor még akár büszke is lehetnék, hogy a sors könyvének idei fejezete nekem az első közt tárult fel. És hogy ezzel számomra még nincs itt a könyv vége. Mert volt olyan ismerősöm, akinek azonban igen, hamarosan mehetek is a temetésére, Pestre. De sorolhatnám: kiégett pl a kocsma beltere Biedenkopfban, ahol tavaly nyáron megkaptam a centert, és ez csak egy tűzeset a 3-ból, ami az idén esett ismerősi körben, és amiről tudok. Baleset, eltűnés, szívműtétek, változatos a lista. A Ridereknél volt egy csúnya szakadás is, és megy a jogi harc is most a kiváltakkal és párhuzamosan egy MC-vel is a color miatt.
Tartok tőle, ez csak a felvezető, a záró felvonások nagy része még csak jövőre indul igazán.
A magam részéről szerencsére inkább csak anyagilag volt idegeket próbáló ez az év, bár most a csattanásnak mutatkoznak gerinc felső részén utóhatásai. De a másik motor, ami augusztus óta még csak most jutott szervizbe, és csak decemberben látom viszont, szintén nem a legszebb szezon emlékeit borítékolja idősebb koromra. Az sem volt nemrég a nap fénypontja, hogy az Ördögűző szervizszámlája a hozzá vett kofferekkel (használtan, bontótól) már a gép vételárának magasságát karcolta.
Ilyenkor az ember reméli a jobbat (ez manapság Németországban már-már elmekórtani esetre vall) és készül a legrosszabbra. Amiben már csak az a kérdés, hogy elég pesszimisták vagyunk-e ilyenhez, vagy az, ami jöhet, minden várakozásunkat felül- vagy inkább alulmúlja. Tény: az utóbbi időben egyre hangosabban beszélünk a hazatérés lehetőségéről. Csak ilyenkor én azért mindig felteszem a kérdést: ha itt kitör a parasztgyalázat, akkor mégis mi a fenébe reménykedjek otthon, amikor szinte a teljes otthoni kapacitás a szakmámban a német piac felvevőképeségére van beállva.
Ez most tényleg egy alagút, ami annyira hosszú, és kanyargós, hogy nem a fényt a végén, de még némi friss levegő huzatját sem lehet egyelőre kiszagolni. Vaksötét, dohos, és csak a hit segít keresztül, amikor hol itt, hol ott mész neki lekoccolóban a falnak, tudván, hogy egyszer minden alagút véget ér (és csak reménykedsz már megint, hogy nem egy elhagyott, kimerült bányavágányt követsz...) Mert visszaút nincs. És egy omlás még mindennek a tetejébe egy kicsit sem hiányzik.
Tehát tervek a következő évre már vannak, eddig már 4 többszáz km-es túra van kilátásban, most már csak ki kell várni...
Van mit átgondolni, van mit megemészteni.
Az év elején megszületett "Ül!" címmel a bejegyzésem. Ma már kezdem sejteni, ez egy általános riadó volt, egész évre, nem csak nekem. Ha belegondolok, hogy a csattanásom csak megkezdte a katasztrófák sorozatát (de mindenképp radikális változásokat jelzett be a teljes ismeretségi körömben), akkor még akár büszke is lehetnék, hogy a sors könyvének idei fejezete nekem az első közt tárult fel. És hogy ezzel számomra még nincs itt a könyv vége. Mert volt olyan ismerősöm, akinek azonban igen, hamarosan mehetek is a temetésére, Pestre. De sorolhatnám: kiégett pl a kocsma beltere Biedenkopfban, ahol tavaly nyáron megkaptam a centert, és ez csak egy tűzeset a 3-ból, ami az idén esett ismerősi körben, és amiről tudok. Baleset, eltűnés, szívműtétek, változatos a lista. A Ridereknél volt egy csúnya szakadás is, és megy a jogi harc is most a kiváltakkal és párhuzamosan egy MC-vel is a color miatt.
Tartok tőle, ez csak a felvezető, a záró felvonások nagy része még csak jövőre indul igazán.
A magam részéről szerencsére inkább csak anyagilag volt idegeket próbáló ez az év, bár most a csattanásnak mutatkoznak gerinc felső részén utóhatásai. De a másik motor, ami augusztus óta még csak most jutott szervizbe, és csak decemberben látom viszont, szintén nem a legszebb szezon emlékeit borítékolja idősebb koromra. Az sem volt nemrég a nap fénypontja, hogy az Ördögűző szervizszámlája a hozzá vett kofferekkel (használtan, bontótól) már a gép vételárának magasságát karcolta.
Ilyenkor az ember reméli a jobbat (ez manapság Németországban már-már elmekórtani esetre vall) és készül a legrosszabbra. Amiben már csak az a kérdés, hogy elég pesszimisták vagyunk-e ilyenhez, vagy az, ami jöhet, minden várakozásunkat felül- vagy inkább alulmúlja. Tény: az utóbbi időben egyre hangosabban beszélünk a hazatérés lehetőségéről. Csak ilyenkor én azért mindig felteszem a kérdést: ha itt kitör a parasztgyalázat, akkor mégis mi a fenébe reménykedjek otthon, amikor szinte a teljes otthoni kapacitás a szakmámban a német piac felvevőképeségére van beállva.
Ez most tényleg egy alagút, ami annyira hosszú, és kanyargós, hogy nem a fényt a végén, de még némi friss levegő huzatját sem lehet egyelőre kiszagolni. Vaksötét, dohos, és csak a hit segít keresztül, amikor hol itt, hol ott mész neki lekoccolóban a falnak, tudván, hogy egyszer minden alagút véget ér (és csak reménykedsz már megint, hogy nem egy elhagyott, kimerült bányavágányt követsz...) Mert visszaút nincs. És egy omlás még mindennek a tetejébe egy kicsit sem hiányzik.
Tehát tervek a következő évre már vannak, eddig már 4 többszáz km-es túra van kilátásban, most már csak ki kell várni...
