Azt hiszem, röviden és tömören itt a pont.
Az pedig megint más helyzet, amikor egy a párunktól független döntési kényszer elé kerülünk. Ennyi.
De halkan megjegyzem, hogy amíg a nőket cikizik, hogy papucsférjet hajlamosak csinálni a másikból...haát, nem tudom...lehet, nekem túl nagy a szabadságigényem, de eddig az összes hapsim láncra vert volna. Még egyszer mondom, hogy túl nagy a szabadságigényem, tehát nálam a legapróbb megejegyzés is "láncraverésnek" számít.
És ha van közös ház/gyerek, akármi, és ekkor bújik ki valakiből a börtönőr, akkor sem maradok feltétlenül mellette, hiszen az nem élet, amit így kell élni.
De természetesen hajlandó vagyok kompomisszumokat kötni, viszont már eleve ott kezdődik a dolog, hogy amikor beleszeretek valakibe, azt egyáltalán nem "csak" a külsejének köszönheti, hanem az egész lényének...akkor miért is fojtanám meg és venném el tőle azt a varázst amivel levett a lábamról? Mert ugyan lehetek féltékeny, hogy vannak rajtam kívül is fontos dolgok a számára, de ha ezektől megfosztom, akkor azt saját magammal is teszem és a kapcsolatunkkal...utána már mi marad?
)
De ez talán még mindig a jobbik eset.
