Najó... lehet, hogy hosszú lesz, de mégiscsak ébresztettetek bennem pár gondolatot a témáról.
Először is, addig könnyen dumál az ember, amíg nem kerül ténylegesen döntési helyzetbe... nyomás, kényszerhelyzet alatt lehet, hogy az előzetes véleményével homlokegyenest ellenkezőleg dönt. Félig-meddig függetlenként (nincs közös család, gyerekek, stb...) még mindig könnyebben ki lehet ugrani bármiből, még mindig hajlamosabb lehet az ember a saját érdekeit nézni, mint a közöst. Ha már van közös háttér, akkor az már befolyásol, annak már van tartalma. És ha jól működik a kapcsolat, akkor a döntéseknek is közöseknek illik/kell lenniük, ha nem így van, akkor azzal a kapcsolattal amúgy is van valami. Vagy lesz később.
Na, ez volt az általános maszlag, és akkor most a konkrét lemondásos kérdésről a saját, szigorúan szubjektív vélemény, illetve a folyamat, ahogy kinézne nálam.
Ha együtt vagyok valakivel ("csak" vagyok, semmi együttélés, gyerek, egyebek), és csak azért kéri (aztán a kérés általában átmegy követelésbe, ráakaszkodásba, ellehetetlenítésbe), hogy ne motorozzak, hogy a helyett is csak vele törődjek, ő legyen a legeslegeslegelsőmindenekfelettcsakéskizárólag, akkor ebből a helyzetből menekülni fogok (kvázi a motort választom helyette). Teszem ezt azért, mert nálam ez már a lasszóval fogás-magáhozkötés-szabadságom teljes mértékű korlátozása. Nem azért, mert nem szeretem, vagy nem törődök vele, egyszerűen csak azért, mert minden embernek szüksége van, kapcsolatban is, magánszférára, olyan dolgokra, amikbe el tud bújni, amik kikapcsolják, ami csak az övé. Amikről, ha elkezd lemondani a másik kedvéért, akkor az első lemondás után jön a második, a harmadik, a sokadik, és a végén ott áll odakötve a másikhoz, az egyéniségétől megszabadítva (ha úgy tetszik, papucsférj, vagy kirakatbábu lesz belőle). A kezdeti fázishoz volt már szerencsém, a motorozás és a zenélés kapcsán is, miután elkezdődött, igen hamar szakítás lett a vége.
Ha már van közös háttér, akkor, ha adódik egy váratlan helyzet, arra nyilván közösen kell megoldást találni, megbeszélni, hogy mit lehet tenni, aztán úgy is cselekedni. Most hirtelen csak a váratlan anyagi problémák jutnak az eszembe... nyilván, ha ott tartunk, hogy vinnék a fejünk fölül a házat, nincs miből etetni a családot, meg ilyenek, akkor nem az az első, hogy márpedig nekem kell a motorom/autóm, és azt nem adjuk el semmi áron, inkább az utcára kerülök. De odáig általában vannak még fokozatok, pl. valószínűleg hamarabb keresnék másod-; harmadállást, mint hogy a motorom kezdjem árulni.
Bocs, hogy hosszú lett, ahogy nézem, ez már blogbejegyzésnek is elment volna...
az sem jó hallgatni
