"Aludtam, és azt álmodtam: az élet öröm.
Felébredtem, és azt láttam: az élet kötelesség.
Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm."
Nemrégiben megtaláltam egy színes kis papídarabot a kacatok között... Az énektanárunk nyolcadikban mindenkinek adott egy színes lapot a ballagáskor, pont akkorát mint ami befér a régi személyibe, rajta egy-egy személyre szóló idézettel. Azt mondta tegyük el, és majd évek múlva nézzük meg. Akkoriban az osztály nagy része nem értette ki miért kapta azt az idézetet ami neki jutott, de néhányan felszisszentek. Én sem értettem, de ma már tudom mire gondolt.
Az emberek nagy részét ha megkérded mit szeretne az élettől, mi a célja, a legtöbben azt válaszolják, hogy biztonságot.
A biztonságérzetet pedig kereshetjük kívülálló okokban (pénz, társ, család, stb), de ha igazán és jó mélyen belegondolunk, akkor ezt bizony magunknak kell megteremteni. Odabent is meg idekint is. És ha odabent az ember lelke nincs rendben, mondjuk mert utálja a munkáját, akkor az egész el van cseszve idekint...
A munka az élet kulcsfontosságú része. Kitölti a mindennapokat, abból élünk, mert mindenkinek nem lehet Rochild a papája. Aki nem szereti a melóját, az pedig folyamatosan savanyodik a saját levében, az idők folyamán pedig szép lassan megkeseredik, és a melót is egyre szarabbul végzi, egyre vacakabbul érzi magát az általános sikertelenségtől...
Kivételek is vannak persze. Van a ki a munka fogalmától már eredendően retteg és irtózik, - mindegy, hogy mi az, lehet akár kedvelt tevénység is, a fogalomtól elromlik majd neki. Tehát ami rendszeresen ismétlődő kötelességszerű feladat, attól kiütése támad. Ezekkel nem lehet mit tenni, menthetetlenül meg fognak keseredni és a büdös életben nem lesz rendben a lelki konfortérzetük. Ezeket hívhatjuk szimplán élhetetleneknek.
De az élet élhető komfortosan is, élvezettel. A meló adhat lelki komfortérzetet is. Ha azt csináljuk amit igazán szeretünk. Igen-igen, nehéz oda eljutni, a sültgalamb nem vár meg a sarkon, de lehet tenni érte. Hálistennek nem vagyunk egyformák, ezért mindenki másnak valami más esik jól a munkaként, összeveszni nem fogunk. Van aki fotózni szeret, van aki a számoktól villanyozódik fel (ideális könyvelő vagy matematikus-jelölt), van aki az állatokat szereti ezért állatorvosnak készül,de tudok titkos készülő környezetmérnökről is...! Pölö környezetmérnöknek tuti nem lennék jó, mert túl drasztikus változásokat hajkurásznék, amit a mostani demokratikus kultúrában nem igazán értenének meg, kvázi sikertelenül éhen halnék.
Anno közgáz szakközepet végeztem. A szakmám oktatását miután leérettségiztem, egy évre rá megszüntették (tehát igen korszerű dolgot tanultam négy évig). Aztán elhelyezkedtem a papírom által nyújtott lehetőségek egyikében, majd fél év múlva ültem bent az irodában és azon filóztam, mi a francot keresek én ott? Kezdtem savanyodni, és végtelen boldogtalan életnek tűnt a következő negyven év. Aztán eltűnődtem, mi az amit szívesen csinálnék, és beiratkoztam egy fotós suliba. Így még kihúztam másfél évet a nemkedvelt melómmal, hogy tudjam fizetni a tandíjat. De minden nap ott lebegett a cél a szemem előtt, hogy már nem kell a következő negyven évben majd ezt csinálnom...
Az élet azért jó, mert változtathatunk rajta. De ez csak magunkon múlik, mástól nem várhatjuk. Megváltoztathatjuk a körülményeket. Elköltözhetünk, tanulhatunk valami újat, valami érdekesebbet, hogy aztán azzal tudjunk foglalkozni, az érdekesebbel.
Minél jobban eluralkodik rajtunk a meggyőződés valamivel kapcsolatban, hogy azt nem lehet megváltoztatni, annál jobban fogjuk azt utálni. Lehet az munka, egy rossz kajarecept, vagy akár egy rossz párkapcsolat. A változtatást magadnak kell elkezdeni, hogy aztán az élet öröm legyen.
Felébredtem, és azt láttam: az élet kötelesség.
Dolgoztam, és azt láttam: a kötelesség öröm."
Nemrégiben megtaláltam egy színes kis papídarabot a kacatok között... Az énektanárunk nyolcadikban mindenkinek adott egy színes lapot a ballagáskor, pont akkorát mint ami befér a régi személyibe, rajta egy-egy személyre szóló idézettel. Azt mondta tegyük el, és majd évek múlva nézzük meg. Akkoriban az osztály nagy része nem értette ki miért kapta azt az idézetet ami neki jutott, de néhányan felszisszentek. Én sem értettem, de ma már tudom mire gondolt.
Az emberek nagy részét ha megkérded mit szeretne az élettől, mi a célja, a legtöbben azt válaszolják, hogy biztonságot.
A biztonságérzetet pedig kereshetjük kívülálló okokban (pénz, társ, család, stb), de ha igazán és jó mélyen belegondolunk, akkor ezt bizony magunknak kell megteremteni. Odabent is meg idekint is. És ha odabent az ember lelke nincs rendben, mondjuk mert utálja a munkáját, akkor az egész el van cseszve idekint...
A munka az élet kulcsfontosságú része. Kitölti a mindennapokat, abból élünk, mert mindenkinek nem lehet Rochild a papája. Aki nem szereti a melóját, az pedig folyamatosan savanyodik a saját levében, az idők folyamán pedig szép lassan megkeseredik, és a melót is egyre szarabbul végzi, egyre vacakabbul érzi magát az általános sikertelenségtől...
Kivételek is vannak persze. Van a ki a munka fogalmától már eredendően retteg és irtózik, - mindegy, hogy mi az, lehet akár kedvelt tevénység is, a fogalomtól elromlik majd neki. Tehát ami rendszeresen ismétlődő kötelességszerű feladat, attól kiütése támad. Ezekkel nem lehet mit tenni, menthetetlenül meg fognak keseredni és a büdös életben nem lesz rendben a lelki konfortérzetük. Ezeket hívhatjuk szimplán élhetetleneknek.
De az élet élhető komfortosan is, élvezettel. A meló adhat lelki komfortérzetet is. Ha azt csináljuk amit igazán szeretünk. Igen-igen, nehéz oda eljutni, a sültgalamb nem vár meg a sarkon, de lehet tenni érte. Hálistennek nem vagyunk egyformák, ezért mindenki másnak valami más esik jól a munkaként, összeveszni nem fogunk. Van aki fotózni szeret, van aki a számoktól villanyozódik fel (ideális könyvelő vagy matematikus-jelölt), van aki az állatokat szereti ezért állatorvosnak készül,de tudok titkos készülő környezetmérnökről is...! Pölö környezetmérnöknek tuti nem lennék jó, mert túl drasztikus változásokat hajkurásznék, amit a mostani demokratikus kultúrában nem igazán értenének meg, kvázi sikertelenül éhen halnék.
Anno közgáz szakközepet végeztem. A szakmám oktatását miután leérettségiztem, egy évre rá megszüntették (tehát igen korszerű dolgot tanultam négy évig). Aztán elhelyezkedtem a papírom által nyújtott lehetőségek egyikében, majd fél év múlva ültem bent az irodában és azon filóztam, mi a francot keresek én ott? Kezdtem savanyodni, és végtelen boldogtalan életnek tűnt a következő negyven év. Aztán eltűnődtem, mi az amit szívesen csinálnék, és beiratkoztam egy fotós suliba. Így még kihúztam másfél évet a nemkedvelt melómmal, hogy tudjam fizetni a tandíjat. De minden nap ott lebegett a cél a szemem előtt, hogy már nem kell a következő negyven évben majd ezt csinálnom...
Az élet azért jó, mert változtathatunk rajta. De ez csak magunkon múlik, mástól nem várhatjuk. Megváltoztathatjuk a körülményeket. Elköltözhetünk, tanulhatunk valami újat, valami érdekesebbet, hogy aztán azzal tudjunk foglalkozni, az érdekesebbel.
Minél jobban eluralkodik rajtunk a meggyőződés valamivel kapcsolatban, hogy azt nem lehet megváltoztatni, annál jobban fogjuk azt utálni. Lehet az munka, egy rossz kajarecept, vagy akár egy rossz párkapcsolat. A változtatást magadnak kell elkezdeni, hogy aztán az élet öröm legyen.
