Különös állat ez a félelem. Nem ad semmit, de mindent elvesz. A hitet és a lehetőségeket is, a reménnyel együtt.
Bár szokták mondani, hogy a félelem óvatossá és előrelátóvá tesz, de van egy fokozata ami már nem tesz jót.
A gyerek amikor fél a szülőjétől, az állampolgár, aki a rendszertől fél, az ember, aki a jövőjétől fél... stb. Félelem a boldogságtól, mert az elillanhat.
És a legrosszabb: a félelem olyan foka, amikor már egy ember fél a jótól, mert akkor már van mit veszteni. Amikor elhiszi, hogy neki ez nem jár, és nem képes elérni sem. Ekkor vették el a hitét. És inkább nem lép, mert jobb a félelmetes de biztos rossz, mert azt legalább már ismerjük, játszhatjuk benne a játszmákat, megvan benne a stabil kis helyünk. Én vagyok az áldozat, ő pedig a főnök, aki megmondja mi lesz. Jó ez így, mert a mindennapok még azért működnek, és a rutinok hamis magabiztosságot adnak a bizonytalanban. A helyzet pedig egyre rosszabb lesz, napról napra csak egy kicsit süllyedünk mélyebbre, végül már nem látjuk azt sem, hogy honnan indultunk. Csak a félelem marad nekünk, rettegünk. Sunyin jön, alig érzékelhetően, majd befészkeli magát az életünkbe és elhatalmasodik rajta. Minden nap, minden órában ott van. És végül elmúlik a remény is, kiég minden.
Aztán a fordulópont mindenkinél máshol van. Amikor már a káosz, vagy a halál is jobb, mert már nincs meg az a szikrányi emberség sem, ami idáig emberré és azzá a rettegő lénnyé tett.
Amikor a gyerek feláll és azt mondja, harmadszor nem fogsz kirúgni az utcára. Amikor a részeges férj felesége feláll és viszi a gyerekeket a pokolból az anyamenhelyre.
Amikor már minden mindegy, csak el innen.
Amikor már az a kicsi sincs meg ami hamis biztonságérzetet adott.
Túllépni a határt, ami elviselhető.
És beszállni a harcba, nekiugrani a pokol közepének. Mert már nincs mit veszíteni.
Onnantól jó. Miután megjártad a pokolt, akkor fogod tudni milyen a menyország, mi az igaz, és mi a hamis.
És senki se fogja tudni elvenni, soha többé, mert már bárhol képes leszel megteremteni.
Odabent, a lelked mélyén.
Bár szokták mondani, hogy a félelem óvatossá és előrelátóvá tesz, de van egy fokozata ami már nem tesz jót.
A gyerek amikor fél a szülőjétől, az állampolgár, aki a rendszertől fél, az ember, aki a jövőjétől fél... stb. Félelem a boldogságtól, mert az elillanhat.
És a legrosszabb: a félelem olyan foka, amikor már egy ember fél a jótól, mert akkor már van mit veszteni. Amikor elhiszi, hogy neki ez nem jár, és nem képes elérni sem. Ekkor vették el a hitét. És inkább nem lép, mert jobb a félelmetes de biztos rossz, mert azt legalább már ismerjük, játszhatjuk benne a játszmákat, megvan benne a stabil kis helyünk. Én vagyok az áldozat, ő pedig a főnök, aki megmondja mi lesz. Jó ez így, mert a mindennapok még azért működnek, és a rutinok hamis magabiztosságot adnak a bizonytalanban. A helyzet pedig egyre rosszabb lesz, napról napra csak egy kicsit süllyedünk mélyebbre, végül már nem látjuk azt sem, hogy honnan indultunk. Csak a félelem marad nekünk, rettegünk. Sunyin jön, alig érzékelhetően, majd befészkeli magát az életünkbe és elhatalmasodik rajta. Minden nap, minden órában ott van. És végül elmúlik a remény is, kiég minden.
Aztán a fordulópont mindenkinél máshol van. Amikor már a káosz, vagy a halál is jobb, mert már nincs meg az a szikrányi emberség sem, ami idáig emberré és azzá a rettegő lénnyé tett.
Amikor a gyerek feláll és azt mondja, harmadszor nem fogsz kirúgni az utcára. Amikor a részeges férj felesége feláll és viszi a gyerekeket a pokolból az anyamenhelyre.
Amikor már minden mindegy, csak el innen.
Amikor már az a kicsi sincs meg ami hamis biztonságérzetet adott.
Túllépni a határt, ami elviselhető.
És beszállni a harcba, nekiugrani a pokol közepének. Mert már nincs mit veszíteni.
Onnantól jó. Miután megjártad a pokolt, akkor fogod tudni milyen a menyország, mi az igaz, és mi a hamis.
És senki se fogja tudni elvenni, soha többé, mert már bárhol képes leszel megteremteni.
Odabent, a lelked mélyén.
