Motorépítők
Olvasok egy custom magazint, és konstatálom, hova jutott a motorépítés.
Miért is kezdték átépíteni motorjaikat az emberek? Az attól függ, hol. A radikálisabb építések hazájában, az USA-ban sok szabály nem volt, ami megkösse az embereket. A motorosok többnyire a seregben szolgáltak, unalmas volt a hétköznapi melósélet, így a veszély érzését pótolták a motorozással. Versenyeztek, és gépeik küllemével kivagyiskodtak. A gépeket megfosztották a sárvédőktől, minden fölöslegesnek ítélt dologtól, gyakran az első féktől is. A pici tank nem takarta a blokk látványát és könnyebb is volt, a magas kormány vagányul nézett ki, a toldott villa úgyszintén. A hatvanas évek végétől a hőn áhított szabadság érzését testesítette meg a motorkerékpár, és minél inkább épített volt, annál szabadabbnak akarta magát láttatni használója. Persze ez pénzbe került, nem is kevésbe, hamar iparág lett a motorépítés. Pöffeszkedő kivagyiskodás, semmi több.
A világ keleti felén más volt a helyzet. A motorkerékpár olcsóbb volt, mint az autó, tömegközlekedés nem igazán volt, valamivel járni kellett. A szoci építések nem a látványt, hanem a kőkemény racionális praktikumot szolgálták. Szélvédők, lábvédők, csomagtartók, sárfogó gumik kerültek föl szedett-vedett anyagokból összemaszekolva, a custom építéseket még az akkori sajtóból se nagyon ismerték. Hiába is ismerték volna, hiszen a hatósági szigor semmilyen átalakítást nem engedélyezett.
Megtörtént a rendszerváltás, özönlöttek az „ígéret földjéről” a szebbnél szebb motorokról készült képek. De hát pénz az nem volt, meg alapanyagként is csak a régi szoci vasak, nekiláttunk eszkábálni. A hatóságok eleinte rugalmasnak – vagy csak jó magyar szokásnak megfelelően lassúnak – tűntek, lehetett mókolni ezt-azt. Aztán az idő előrehaladtával, különösen a junijós berugdalással párhuzamosan már semmit nem lehet csinálni hivatalosan. A gazdagok katalógusból rendelik össze a méregdrága alkatrészeket, mi meg kuporgatunk a következő tankolásra. Alkatrész már elég gyakran nemcsak azért nincs, mert nem tudjuk kifizetni. Az egészben az a legidegesítőbb, hogy elvi lehetősége mindenkinek van, hogy megépíttethesse álmai motorját. De már megint csak a gazdagoknak van lehetősége, joga, nekünk meg a pofánkba röhögnek. Ja, szabad verseny. Csak mi ötven kiló ólommal a lábunkon indulunk ezen az úszóversenyen. Marad a harag, semmi más, semmi remény vagy lehetőség.
Vidék
Olvasok egy custom magazint, és konstatálom, hova jutott a motorépítés.
Miért is kezdték átépíteni motorjaikat az emberek? Az attól függ, hol. A radikálisabb építések hazájában, az USA-ban sok szabály nem volt, ami megkösse az embereket. A motorosok többnyire a seregben szolgáltak, unalmas volt a hétköznapi melósélet, így a veszély érzését pótolták a motorozással. Versenyeztek, és gépeik küllemével kivagyiskodtak. A gépeket megfosztották a sárvédőktől, minden fölöslegesnek ítélt dologtól, gyakran az első féktől is. A pici tank nem takarta a blokk látványát és könnyebb is volt, a magas kormány vagányul nézett ki, a toldott villa úgyszintén. A hatvanas évek végétől a hőn áhított szabadság érzését testesítette meg a motorkerékpár, és minél inkább épített volt, annál szabadabbnak akarta magát láttatni használója. Persze ez pénzbe került, nem is kevésbe, hamar iparág lett a motorépítés. Pöffeszkedő kivagyiskodás, semmi több.
A világ keleti felén más volt a helyzet. A motorkerékpár olcsóbb volt, mint az autó, tömegközlekedés nem igazán volt, valamivel járni kellett. A szoci építések nem a látványt, hanem a kőkemény racionális praktikumot szolgálták. Szélvédők, lábvédők, csomagtartók, sárfogó gumik kerültek föl szedett-vedett anyagokból összemaszekolva, a custom építéseket még az akkori sajtóból se nagyon ismerték. Hiába is ismerték volna, hiszen a hatósági szigor semmilyen átalakítást nem engedélyezett.
Megtörtént a rendszerváltás, özönlöttek az „ígéret földjéről” a szebbnél szebb motorokról készült képek. De hát pénz az nem volt, meg alapanyagként is csak a régi szoci vasak, nekiláttunk eszkábálni. A hatóságok eleinte rugalmasnak – vagy csak jó magyar szokásnak megfelelően lassúnak – tűntek, lehetett mókolni ezt-azt. Aztán az idő előrehaladtával, különösen a junijós berugdalással párhuzamosan már semmit nem lehet csinálni hivatalosan. A gazdagok katalógusból rendelik össze a méregdrága alkatrészeket, mi meg kuporgatunk a következő tankolásra. Alkatrész már elég gyakran nemcsak azért nincs, mert nem tudjuk kifizetni. Az egészben az a legidegesítőbb, hogy elvi lehetősége mindenkinek van, hogy megépíttethesse álmai motorját. De már megint csak a gazdagoknak van lehetősége, joga, nekünk meg a pofánkba röhögnek. Ja, szabad verseny. Csak mi ötven kiló ólommal a lábunkon indulunk ezen az úszóversenyen. Marad a harag, semmi más, semmi remény vagy lehetőség.
Vidék
