Sáros bakancs - a megromlott gyerekek

Ahogy tapicskolunk az élet nevű játszótéren, időnként beleragadunk a pocsolyába és baromi sáros lesz a bakancs. Aztán áttrappolunk vele a fél világon, és a bakancsra ragadt sárral és nehéz szabadulni a kolonctól...
http://anyaklikk.cafeblog.hu/2018/0...rdezted-apu-visszaeles-a-csaladban/#more-2819
A családon belüli erőszaknak több formája van. Azt hiszem nekem még a szoft verzió jutott anyámmal, a hétvégenként, olykor hét közben is ismétlődő pofozkodós verekedéseivel, állandó kötekedéseivel, lelki terrorjával. Most, így 40 éves fejjel nyugodtan állítom, hogy szar gyerekkorom volt, és ha kérdeznek róla, tudok higgadtan beszélni, levonni a következtetést, hogy kb 20 év ment el arra, hogy megpróbáljak megfelelni egy olyan embernek, akinek a világ nem felel meg. Plusz 10-15 évem ment el arra, hogy regenerálódjak, összeszedjek egy normálisabb értékrendet és elinduljak azon az úton, ahol más már mondjuk már 20 éve halad. De azt gondolom, akármilyen lemaradásban is vagyok, vagyunk mindazokkal, akik felállnak és megpróbálják helyükre billenteni a világukat, ők maguk teszik apránként jobbá, apró pici építőkövenként. Mert a világ nem rossz, csak nem vesszük észre hogy hol a szép és a jó, mert nem azt tanították mg nekünk. Vannak benne emberek, akik szeretnek minket, és az nem fáj, a világ pedig igenis szép.

A sorok íróját személyesen ismerem. Családanyaként, kisebb és nagyobb gyerkőceivel a háta mögött küzd a démonokkal, amik szépen csöndesen eddig jegelve voltak, a "család becsületéért", ami nem létezik, és soha nem is létezett. Azt gondolom, ha egy gyerekkel egy felnőtt ilyen mértékű visszaélést követ el, és nem áll senki mellé, az azt jelenti, hogy alapjaiban borították fel a helyes értékítéletét. Itt kérdem én, hogy ezek után joggal várhat-e el gondoskodást az, aki amikor kellett maga sem gondoskodott... nem tanította meg a gyerekének milyen az, ha kiállnak érte, és milyen az, ha ő kiáll magáért, bizonyos határok hol kezdődnek el és hol végződnek. Mi a valóság, és mi a realitás, mi számít igaznak? Amit a kívülállók látnak (a boldog család), vagy az, ami otthon van, a mérgező pokol? Hol az önfeláldozás határa és meddig tűrünk, meddig hallgatunk, és mikor kell felállni, nemet mondani, és hol kell a sáros bakancsot beletaposni a másik arcába... Évtizedek mennek el azzal, hogy egy ilyen rohadt pocsolyából feláll az ember.

A jó, hogy a jóra mindig van igény. A sors mellésodort egy világítótornyot, egy jó értékrendű társat és most a hullámok között, a démonok közt hajózva az örvényesen keresi a helyes értékrendet, a jó utat, a szép világot, a napsütéses partot. Szakadnak a vitorlák, hullanak a mentőcsónaknak hitt kapcsolatok...
Csak azt tudom, hogy egyszer vége lesz, elmúlik a vihar.

Ott van a csendespart, csak a világítótoronyra figyelj!