Húsvéti karika 2. rész

Írta birge a Az Első tiszt Kapitány lesz blogban. Megtekintés: 138

Szóval ott tartottunk, hogy követtük a fogatlan, részeg bácsit a falun kívül, által egy focipályán, majd által egy kosárpályán, és végül megálltunk egy lepukkant kis faház előtt. Belépve meglehetősen kellemetlen szag fogadott, az egyik szobában a földre dobott matracok szolgáltak ágyul, a másik szoba sem volt sokkal jobb, a fürdőbe belépve már azonnal léptem is kifelé. – Na, ezt nem. Sok sz@r szállást láttam már, de itt nem akarok aludni. – a bácsinak persze hiába mondtam, ő elővette a telefonját, pötyögött rajta valamit, és odaadta. A vonal túlvégén a nő volt, akivel korábban beszéltem. Annyit tudtam mondani, hogy a lak egyáltalán nem úgy néz ki, mint a képeken, ő elkezdett szerbül karattyolni (nekem, vagy valakinek a háttérben, ez nem derült ki), és pár mondat után rám tette a telefont. Ezzel nem lettünk beljebb.

Nick és Sancho ezalatt felpattantak paripájukra és eltéptek a helyi panzióba, ahol kiderítették, hogy itt ugyan már nincs szoba, de Bajna Bastán tudnak ajánlani szállást. A recepciós csajnak örök hála, felhívta a helyet és intézett nekünk szobát, ami nagy segítség volt, mert ott sem beszéltek angolul… de mire odaértünk (újabb 18 km a kutyahidegben), már vártak ránk, a motorokat betolták a garázsba, mi pedig kaptunk egy kissé lepukkant, de legalább nagyjából tiszta szobát. És mázlinkra még az közeli étterem is nyitva volt, ahol akkora adagokat adtak, hogy a három fiú (meg kisebb fogyasztású jómagam) sem bírt megbirkózni vele…

3. nap: 460 km

Másnap reggel megismerkedtünk a helyi kávénevezetességekkel (sár, némi vízzel), és a teraszon állva gyönyörködtünk a hegyekben, amiket este már nem volt alkamunk megcsodálni. Majd gyors reggeli és irány Bosznia-Hercegovina, meg a további kanyarok!

Rögtön a határ után megint egy csoda-szerpentint találtunk, tökéletes aszfalttal, kellemes kanyarokkal, nagy hegyekkel. Mondjuk a dolgot kissé árnyalta, hogy nemtávirat az egyik kanyarban egy felháborodott bakkecskével találta magát szemközt, aki az út közepén védte a territóriumát, de végül senkinek nem eseett bántódása:)
A hegy túloldalán egy hangulatos hotelt leltünk, ahol meg kellett állni pisilni-kávézni, és amíg mi zsibongó testrészeinket pihentettük, Nick, Sanchot hátrahagyva visszament még egyszer, és egyedül is meghódította a hegy kanyarjait.

Ezután megállapítottuk, hogy az aszfaltút Boszniában is elég kétesélyes, mármint vagy van, vagy nincs. Itt is visszafordultunk néhány enduro-gyanús irányból, de összességében a főutak többsége tökéletesen kellemetes volt. Egy nagyobb kanyargós kör után megálltunk elpusztítani az előző esti rántotthús-maradványokat, aztán elkanyarogtunk hosszan egy folyó mellett, néha sziklába vájt utakon, egy-másfélsávos utakon, ahol elég gyakran jöttek szembe. Kicsit para volt ott a szakadék szélén lehúzódni, de szerencsére mi voltunk a hegy felőli oldalon:D

Utána kersztülkanyarogtunk még néhány bosnyák falun is. Itt már erősen kellett figyelni, mert az utak nagy része murvás-zúzalékos, az út szélessége inkább keskenység, és a KRESZ darwini jellegű, vagyis az erősebb járműnek van elsőbbsége. És néha még nem is lassít, örültünk, ha félre tudtunk ugrálni időben.

Bár a GPS még további szépeket ígért, de valahol megint elvesztettük az időt, és délután 4 körül még volt 200 km hátra, szóval rövidítettünk, és kínunkban még a bosnyák autópályára is felkeveredtünk hosszabb-rövidebb időkre. Ezúton romoljon meg az összes befőttje annak, aki a fizetőkapukat kitalálta, abszolút nem motorosbarát. Kesztyű le, gomb nyom, papír elvesz, zsebbe eltesz, kesztyű vissza, mindezt 3 motoron, és fizetni is egyenként lehet, a legtöbb helyen nem értették, hogy az első motoros akarja állni az egész cehhet, hogy legalább a bankkártyát ne kelljen 3x előrángatni…

Megint volt legalább este 10, mire a városba értünk, és megint „valahol” kellet találkozni a szállásadóval, amit némi gyanakvással vettünk, de ez kellemes csalódás volt. Pöpec lakás, rendes pasi, még Rakija is volt a hűtőben, mondta, hogy igyuk bátran. A welcome koccintásra ő is beszállt:)

Húsvét vasárnap volt, nagyon éhesek és fagyosak voltunk, gondoltuk, hogy termeljük be a Smack levest, amit vészhelyzet esetére hoztunk, aztán majd meglátjuk, hogy nyitva van-e még valami a városban. A vacsoránkhoz képest az Éhezők viadala délelőtti matiné csupán, szegény levesnek arra sem volt ideje, hogy tányérba szedjük, a lábosok fölé hajoltunk a kanalakkal, és úgy habzsoltunk, mint a kisdisznók, még egymást is megpróbáltuk kitúrni a kajából… Utána ugyan tettünk még egy sétát a környéken, de a benzinkúton kívül semmi nem volt nyitva.

4. nap, Bosznia-Hercegovina-Magyarország, 450 km…+30…+30….

Másnap reggel nagy unszolásomra bementünk a városközpontba reggelizni, ám sajnos nem sok sikerrel. Sehol nem lehetett kártyával fizetni, vagy euroval, helyi pénz meg persze nem volt nálunk, és reggelizőhelyet sem nagyon találtunk. Végül egy nagyon kedves kávézóra leltünk, ahol a felszolgáló srác beszélt angolul, és megengedte, hogy hozzunk ide péksütit máshonnan a kávé mellé, ATM is volt a közelben, szóval bereggeliztünk, aztán hazafelé vettük az irányt. Sokat nem reméltünk már a hazaúttól, ám a horvát részen, egy kellemesen kanyargós szakasz után észrevettük, hogy kezdenek szaporodni a motorosok (addig nem sokat láttunk.) Kiderült is, hogy miért: megleltük a helyi játszóteret, fantasztikus kanyarok a hegyoldalban, tökéletes aszfalt, több mint 30 kilométeren át. Az út 3/4nél volt egy parkoló, legalább 50 motor állt benne, a többi ment fel-alá. Ahogy átértünk a hegyen, máris fordultunk vissza (szegény Sancho az utas ott maradt a buszmegállóban), és olyanok voltunk, mint a gyerekek: na, csak még egyszer!

A végén már azt nézegettük, hol lehetne a környéken nyaralót, vagy esetleg motorospanzióvá alakítható szállást venni, mert ide még újra és újra vissza kell jönni! (Ha valaki bizniszötleten gondolkodik, hát ezt melegen ajánlom!)

Persze még volt hátra vagy 300 km, szóval eljött az idő, amikor tovább kellett indulni a játsziról. A horvát határon nemtávirat, a road captain reflexből a teherautó sávba állt be, aztán kapcsolt, és átgurultunk a helyes oldalra. Sancho az utas ezalatt leszállt és odavitte a személyiket a határőröknek, akik ezt sehogy nem értették: itt van egy srác talpig motoroscuccban, 4 irattal, amott 3 motor, amit épp toligálnak errefelé… de hol a 4. motor? Eltartott egy ideig, amíg elmagyaráztuk, hogy a srác utas. Igen, fiú létére.

Utána a magyar határnál meg sikerült szorgalmasan a sorompóhoz állni, ott meg azért kellett továbbtolni a motort. A határőr kérdezte is nemtáviratot:

-Miből gondolta, hogy ide kell állni?
- Nem tudom, fáradt vagyok már.
- Mennyit mennek még ma?
- 200 km.
- Hol léptek ki az országból?
- Hátöööö…. nem emlékszem.
- Na jó, akkor álljanak meg valahol pihenni!

Szóval Pécsett még megálltunk egy órára a mekiben (Ó, a hazai ízek!), aztán irány haza egyenesen a 6oson. Mondanám, hogy unatkoztunk, de brutál oldalszél és szitáló eső kísérte utunkat, szóval 80-90-es tempóval, minden izommal kapaszkodva jöttünk hazafelé.

Másnap délután, a rúdtáncórán vettem észre, hogy a vádlimon lila ujjnyomok vannak. Nem tudom biztosan, hogy mi történt az éjszaka, vagy nemtávirat vert el, vagy elképzelhető, hogy álmomban még mindig küzdöttem az elemekkel, és a lábamat szorítottam egész éjjel, mintha gázmarkolat lenne...

Jó kis négy nap volt, gyönyörű természeti részekkel, de a Balkánnak az emberekkel dúsított része valahogy nem nyűgözött le, legközelebb valami európaibb részre szeretnék menni…
  • storm
  • birge
  • Yamina
  • storm
  • birge
Hozzászólnál? Jelentkezz be...