Cseh-turné + Stelvio - 6. nap (1. rész)

(Következő poszttal együtt olvasandó...)

Viszonylag korán keltem aznap, nem akartam önhibámból lemaradni a délutáni összekapcsolódásról, bár túratársammal abban maradtunk, hogy ez mindkettőnk saját túrája, és nem fogjuk mindenáron erőltetni a közös gurulást. Amúgy sem szeretem, ha valaki széttrollkodja a sok munkával összehozott útjaimat.

3/4 8-kor jött tőle az első sms, miszerint most indul Pomázról. Én is felgyorsítottam a pakolászást, a reggelre csurom vizesre nedvesedett cuccaimat úgy, ahogy voltak, bevágtam a helyükre és minden meleg gúnyámat magamra rántva, 8 után nem sokkal útnak indultam. Amint kiértem a településről, örömmel konstatáltam, hogy az a rengeteg pára csak a Moldva medre fölött hömpölygött köd formájában.

Némileg módosítottam az útvonalamon, kiszedtem belőle a kimondottan tekergős, szerpentines szakaszokat, de azért ügyeltem rá, hogy ahol lehet, 3 számjegyű utakon guruljak.

Gyönyörű tájakon vezetett az út, igazi örömmotorozásba csaptam át. Megjött a következő üzenet is, mindjárt beér Szombathelyre, boldogan nyugtáztam, hogy gördülékenyen megy minden. Másfél órával később már koordinátákat küldött, szintén Szombathelyről, de mivel érthető okokból nem egyszerre szálltunk le pihenőket tartani, így egy kissé nehézkesre sikerült a kettőnk közti kommunikáció.

13.50-kor estem be a találkozási helyszínünkre, az A10-es autópálya egyik általam javasolt benzinkutas pihenőjébe, ahol az első dolgom rögvest az volt, hogy ránézzek az utolsó pozíciójára (csak remélni tudtam, hogy ezúttal nem Szombathely lesz). A fél órával korábban küldött sms-ben az Alpok egyik erdős magaslatára pozicionálta magát. Hihettem volna, hogy csak megunta az osztrák pályák véget nem érő egyeneseit, és csak mormoták után kutatva kereste a belső nyugalmát a hétköznapi taposómalomból kiutat keresve, de nem erről volt szó. Azonnal küldtem neki egy üzenetet, hogy én már megérkeztem, rögtön hívjon fel, amint elolvasta.

Miután tisztán látszott, hogy a köztünk lévő távolság 30 perce is még közel 150 km volt, ezért ráérősen befaltam pár szendvicset. Közben befutott egy észt motoros pár is, épp a Großglockner-re tartottak. Igen nagyra értékelték, amikor felsoroltam nekik az összes észt települést, ahol tavaly megfordultam Bobiéval. Némiképp fellengzősen még egy köszönöm-öt is benyomtam nekik észtül. Valójában más szóra nem is emlékeztem.

Már ők is továbbálltak, mire végre megcsörrent a hülyetelefonom. Túratársam volt a vonal másik végén, kissé szégyenkezve mondta, hogy szerinte nem ott van, ahol kéne. Mondjuk erre magamtól is rájöttem, mert ott kellett volna lennie mellettem...
...