A világháború tragédiája az én életemben- 67 év után...

No, Mina blogján felbuzdulva akkor én is közzéteszem azt a családi történetet, ami előtt még 1,5 év után is döbbent, fejrázós hitetlenkedéssel állok, és remélem, hogy így, hogy kiírom magamból, talán megkönnyebbülök, talán könnyebb lesz egy kicsit elviselni az elviselhetetlent...




esküvői kép 1944-ből, a képen az anyai nagymamám és nagypapám látható. Nagymamám a második vőlegényéhez ment hozzá, az első repülős volt a háborúban, és egy bevetésről nem jött haza... a második, aki a nagyapám lett, nem volt katona, román állampolgár volt, erdélyi magyar, Zágonban született. Ki tudja már, hogyan került Magyarországra és kezdett udvarolni a nagymamámnak, a lényeg, hogy esküvőre került a sor, majd jöttek a háborús, ámde boldog-szerelmes hónapok.
1945.augusztus 12. vasárnap gyönyörű, meleg, napütéses nap volt. Budapest még őrjöngött a felszabadulás lázában, még nem mérték fel igazán a károkat, a veszteségeket, az újrakezdés nehézségeit, a következményeket, még csak a sötét, vérfelhős, lángokban álló főváros füstjétől való megkönnyebbülés volt érezhető - nagyszüleim is sétára indultak ebéd után. Nagymamám 23 évesen élete egyik legnagyobb bejelentésére készült - de 8 nappal későbbre, Szent Istvánra tartogatta, nagyapám névnapjára, hogy új életet hord a szíve alatt. Pár hónapos házasokként karonfogva, boldogan sétáltak, beszélgettek, amikor a sarkon hirtelen kifordult eléjük egy orosz katonák által vezetett menetoszlop, ők hirtelen földbe gyökerezett lábbal megálltak, döbbenten néztek, az orosz katonák vezetője pedig egy hirtelen mozdulattal elkapta a nagyapám karját és berántotta a menetoszlopba. Elhangzott a jelszó: "málenkij robot" - és minden tiltakozás, a nagymamám minden könyörgése, zokogása, kétségbeesése ellenére fegyvert fogtak rá és már vitték is... Soha többé nem tudtunk, nem hallottunk róla.
1946. februárjában nagymamám életet adott közös gyermeküknek: a Zanyukámnak. Kemény, nehéz idők voltak: nagymamám kétségbeesett, szerelmes asszonyból egyedülálló édesanya lett, akinek minden reggele a reménnyel kezdődött és minden estéje keserű könnyekkel végződött... villamoskalauz volt, a dédi a végállomásokra hordta a Zanyukámat a 4 óránként esedékes szoptatásra, munka után és szabadnapokon a hivatalokat járták érdeklődni, a pályaudvarokat látogatták sorra, ahová orosz munkásvonatok érkeztek - mert sokan hazajöttek ám, de az én nagyapám nem...
És a nagymamám 24 évesen vitte a keresztet tovább... dolgozott napi 10 órát hétvégén és ünnepnap is, hiszen a villamos nem áll meg, nevelte a Zanyukámat, próbálta a lehető legtöbbet, legjobbat adni neki - és közben reménykedett tovább napról napra, hétről hétre, hónapról hónapra, évről évre... de nem tudott meg semmit. Nem jött egy sor levél sem, a nagyapám nem érkezett meg egyetlen vonattal sem, a nevét nem is találták egyetlen névsorban sem, semelyik hivatalban sem... mígnem 1950-ben, 5 év elteltével hivatalosan is halottá nyilvánították. Nagymamámnak utalni kezdtek némi özvegyi járulékot, a Zanyukámnak árvaellátást.
Később a nagymamám újra férjhez ment egy jóravaló, becsületes, dolgos emberhez, 25 évet éltek együtt annak az embernek a haláláig, akit végül a Zanyukám Apunak hívott és aki nekem is Nagypapa lett - bár csak 1 éves koromig...
A Zanyukám egészen kisgyerek korában megtudta már, mi történt az édesapjával, soha, egyetlen percig sem titkolták előtte. És ő elfogadta, hogy neki nincsen édesapja, meghalt... minden halottak napján gyertyát gyújtott az édesapjáért és megpuszilta az egyetlen képet, ami maradt róla - ezt az esküvői fotót. De azt nem tudta elfogadni, hogy egyedül van, testvérért könyörgött a nagymamámnak, hiába szerette, ajnározta kényeztette az egész család, ő mégiscsak vágyott az édesapjára - és egy kistestvérre, egy húgocskára leginkább. Minden este az imádkozás után némán, csendben magában arra kérte a Jóistent, adja vissza neki az édesapját, vagy ha ez nem megy, akkor legalább küldjön neki egy kis húgot - de a nagymamám nem szült több gyereket. Ki tudja, mi volt a lelkében? Talán rettegés, hogy az egyetlen férfi, akinek gyereket szült, eltűnt, meghalt, még csak meg sem tudta, hogy apa lesz, nem mert még egyszer ilyesmire vállalkozni? Akkoriban nem voltak pszichológusok, na meg az ötvenes évek amúgy sem a lelki bajok kikúrálásának kedveztek... jegyre volt az ennivaló, a karácsonyfát a nagymamám öccse egy kifurkált seprűnyélbe illesztgetett fenyőgallyakkal pótolta, szaloncukrot rá pedig a dédi főzött valami melasz-szerű kőkemény förtelem képében, 56-ban egy orosz tankból végiglőtték a nagymamámat a kézen fogott 10 éves anyukámmal együtt az Üllői úton egy hentesüzletig, ahova berántották őket és lecsapták a rolót utánuk - a gépfegyvergolyók még hosszan kopogtak a pléh redőnyön... a Zanyukám lassacskán már apai rokonokkal is beérte volna, kérdezősködött az édesapja családjáról, de senki nem tudott válaszokat adni neki. Keresni akarta őket, megismerni, tudni valamit az édesapjáról, de az ötvenes évek a román-magyar barátságnak sem nagyon kedveztek, nem nagyon lett volna ajánlatos utazgatni...
Aztán lassan csendesült a Zanyukámban ez a követelőző kíváncsiság, 17 évesen férjhez ment, 18 évesen megszülte a nővéremet, 20 évesen már elvált asszony volt - na, ez sem volt egyszerű történet a hatvanas években Magyarországon, szóval zajlott az élet... aztán megismerte az én Édes Apukámat, 72-ben összeházasodtak, 77-ben megszülettem én, 80-ban lakótelepi lakást kaptunk, 82-ben autót vettünk, közben meghalt a dédi, a Zanyukám imádott nagybátyja is, a "nagyapám" is, szóval folyt egy élet, ahogy annak kell - de a Zanyukám szívében-lelkében azért örökké ott volt a fájó hiányérzet, hogy neki nincs édesapja, és a beteljesületlen vágy egy kistestvér után. Nem sokat beszélt erről, de néha azért előjött ez a téma, és a legrosszabb az egészben (ezt már gyerekként is átéreztem) a bizonytalanság volt... hogy nem tudtuk, mi történt az édesapjával, hová került, mi lett vele, miért nem kaptunk soha hírt róla, hogyan halt meg???? Halottak napján a temetőben már együtt gyújtottunk mindig gyertyát a nagy keresztnél a Nagypapáért, és néha a nagymama is mesélt róla, de csak mostanában sajnálom igazán, hogy nem faggattam ki jobban...
És eljöttek a 2000-es évek, amikor már internetünk is volt otthon - és az én Édes Apukám 2001-ben meghalt, míg a nagymamám már 96-ban... a Zanyukám szegénykém nagyon egyedül maradt, és megint feltámadt benne a vágy, hogy megtudjon valamit az édesapjáról, vagy legalább a családjáról, hogy megtudja, vannak-e még rokonai, él-e még valaki, aki emlékszik az édesapjára, vagy ha nem is, de vér szerint legalább köze van hozzá????
Aztán olvasott egy újságban egy cikket, hogy a rendszerváltás óta az oroszok elkezdték megküldeni a háború utáni hadifogoly-nyilvántartást a magyar hatóságoknak, és ők ahogy haladnak a fordításokkal, úgy közzéteszik a hadifogolyadatbanyaszat.hu honlapon... onnantól ez lett a bibliánk, hetente néztem, kerestem mindenhogyan Üke Istvánt, aki Zágonban született 1914-ben, az anyja neve pedig Kiss Rozália - de nem találtam. Soha.
2004 táján az akkor közel 60 éves anyukámat is elkezdtük kiképezni internetből, lassan és nehezen, de kezdett beletanulni, egy idő után már a google-t is használni tudta és néha keresett... Üke nevet, Zágont, vagy ami eszébe jutott... egyszer talált egy zágoni újságban megjelent halálhírt, hogy Üke István életének 72. évében elhunyt - napokig találgattuk, milyen rokon lehetett, ha egyáltalán, de ennél konkrétabb infot nem találtunk soha.
Aztán eljött a fészbúk kora is, 2010-ben beregisztráltuk a Zanyukámat is, és röpke 1-2 év alatt már azt is megtanulta egészen tűrhetően kezelni, nagyjából 66 évesen Onnantól már ott is keresett Üke nevűeket. Aztán 2012. szeptemberében azt mondta nekem, hogy elbénázott valamit, segítsek: véletlenül rákattintott a gombra és így bejelölt egy Üke Andrea nevű 32 éves németországi nőt ismerősnek, az meg ki tudja, miért, vissza is igazolta. Mivel tudok németül, írjak már ennek az Andreának, kérjek elnézést a nevében, és mondjam el, mi van, hogy történt ez a véletlen bejelölés. És innentől megindult a véletlenek hihetetlen lavinája, hogy most is feláll a szőr a karomon, hogy leírom.
Írtam az Andreának, és valamiért úgy gondoltam, hogy ha már így alakult, rákérdezek a tutira: megírtam neki, hogy bocsánat a jelölésért, az idős anyukám kicsit béna, de ha már összeügyeskedte ezt a kapcsolatot itt a fészbúkon, ugyan, mondja már meg, nem ismerős-e neki egy 1914-es zágoni születésű Üke István, aki a nagyapám és rokonokat keresünk... no, a levelem nem került az egyéb mappába (véletlen 1), pár perc múlva érkezett a döbbent válasz: ez az ember az ő nagyapja, az édesanyja apjáról beszélek... MIVAAAAAN???????????? Szikráztak az internet-kábelek, tapintani lehetett a döbbenetet, száguldottak az üzenetek oda-vissza, Andrea közben átrohant pár házzal odébb az édesanyjához, született Üke Rozáliához, aki a mai napig beszél magyarul, immár két oldalról anya+lánya ült a gép előtt, törölgette a könnyeit és nem hitte el a valóságot... éjjel 11-re kibontakozott a kép: nagyapám, Üke István a szovjet málenkij robotról valahogyan hazajutott Zágonba - valószínűleg mivel román állampolgár volt, el sem vitték Ukrajnáig, hanem hazatoloncolták, de erről később soha nem mesélt. A magyarországi házasságáról igen, de hogy azzal mi lett, arról sem beszélt, ellenben 1948-ban már meg is nősült otthon újra és 1950-ben megszületett Rózsika, a Zanyukám hőn áhított húgocskája, majd 1952-ben egy öcsikéje is. Rózsikának 1981-ben lánya született, Andrea, akit ki tudja miért, a saját leánykori nevére, Üke Andreára anyakönyveztetett (véletlen 2). A Zanyukám pedig a fészbúkon található több száz Üke közül pont ennél az Andreánál tudott annyira béna lenni, hogy ismerősnek jelölte (véletlen 3). Andrea pedig nem hezitál ezekkel a dolgokkal sokat: aki bejelölte, azt visszaigazolja (véletlen 4).
Szóval ami kiderült végül: a nagyapám nem halt meg, élt, egészen 1986-ig, és 72 éves korában, az újságban megjelent gyászhírnek megfelelően halt meg. A Zanyukámnak 40 éves koráig volt édesapja, nekem 9 éves koromig nagyapám. A Zanyukámnak két testvére lenne, de az öccse sajnos néhány éve meghalt, aki egyébként sosem nősült meg és gyereke sem született. Így a most élő rokonság egy testvér: Rózsika, és egy unokahúg: Andrea, aki már nem beszél magyarul, kisgyerekkorában költöztek Németországba, ő már csak németül tud.
Soha, soha nem fogom elfelejteni a Zanyukám arcát, amikor mindez kiderült és ült a kanapé szélén, és 67 évesen végre kimondta azt a mondatot, amire egész életében vágyott: Van egy húgom. És felnőtt úgy és eltelt az élete úgy, hogy azt hitte, az édesapja meghalt és neki nincs testvére, és imádkozott órákat és átsírt éjszakákat azért, hogy mindazt megkaphassa, ami valójában meg is volt, csak nem tudott róla. Borzalmas ebbe még belegondolni is...
Aztán napi szinten jöttek-mentek a levelek, a testvérek mindent tudni akartak egymásról, és persze eljött a skype ideje is, bekapcsolódott a webkamera, és azt nem tudom elmesélni, milyen érzés volt, amikor Rózsika megmutatta ugyanezt az esküvői képet, aminek azt a másik példányát a nagyapám haláláig a tárcájában őrizte...
Aztán persze jöttek a kínzó kérdések is: miért nem jelentkezett soha, miért nem próbált visszajutni Magyarországra, miért nem kereste a feleségét soha, miért nem akarta tudni, mi lett vele???? A Zanyukámról nem tudott, ez tiszta sor... de akkor is... és valójában bigámiát követett el, jogilag Rózsika nem is a törvényes gyereke, az öröksége is a Zanyámat illetné - valószínűleg Rózsika tartott is ettől, hogy ilyen követeléseink lesznek, de az én szegény, meggyötört anyukám dehogyis akar bármi ilyesmit... az ő egyetlen óriási vágya már csak az, hogy életében legalább egyszer magához ölelhesse a testvérét, akire mindig is vágyott, miközben mindig is volt neki... és még talán az, hogy Zágonban, a temetőben vigyen egy csokor virágot az édesapja sírjára.... na, ezekre a vágyaira spórolok én most, hogy teljesíthessem
Közben pedig a mai napig értetlenül rázom a fejemet, hogy ez a mocskos, rohadék háború még közel 70 év után is képes így felforgatni emberek egész világát, így megviselni szíveket-lelkeket, így befolyásolni életeket... egyébiránt pedig mondhat bárki bármi rosszat a fészbúkra: én istenítem, és mindörökké hálás leszek neki, mert a Zanyukám legnagyobb, leghőbb, legkínzóbb vágyát segített beteljesíteni 67 év után!!!!

Aztán majd egyszer azt is megírom, a nagy, felszabadító szovjet hadseregnek a Battonyánál történt bevonulása hogyan befolyásolta másik oldalról, az Apukáméról az életünket...