A végtelen kékség - New York, 12. nap

Reggeli koránkelés - ingyenes, arannyal kecsegtető
Metró Coney Island-re - 2,50$
Szeptember 22én leégni és napszúrást kapni miközben mezitláb sétafikálok az Atlanti óceánban - megfizethetetlen.

​

Reggel tehát metróra pattantunk, hogy megtekintsük New York Akváriumát. Szerényen az utikönyvek annyit mondanak a Brooklyn déli részén elterülő Coney Islandről, hogy a világ egyetlen strandja, ahova kivisz a metró (kit érdekel? Különben is, szerintem az Árpád híd és a Dagály közt is kell ennyit sétálni) meg hogy az itt lévő vidámparkban az óriáskerék műemlékvédelem alatt áll (nem érdekes, úgyis zárva), meg hogy az itteni büfében találták fel a hot dogot (szintén zárva, úgy fest, szezon vége van). Azt viszont valahogy elfelejtették megemlíteni, hogy itt van közvetlenül a lábunk előtt az egész hatalmas óceán. Nem holmi folyókat látok, vagy tavacskákat, hanem magát a végtelen kékséget. Ha az ember leveszi a cipőjét, belesétálhat csak úgy. Vagy megállhat, hagyhatja, hogy a víz nyaldossa talpacskáit, és mivel a hullámok elég erősek voltak ma, simán kinyaldosták a homokot a talpacskák alól. Nagyon mókás: állsz egyhelyben két-három percig, és egyszer csak megbillensz, mert a sarkad alól eltűnt a talaj Coney Island ráadásul egy duplán habos torta. Részint ezerágra sütött a nap, volt legalább harcminc fok, ráadásul a hab a habon a felfedezés, hogy a móló, amelyik a vízbe nyúlik bele, az egyik kedvenc filmem, a Requiem egy álomért álomjelenetének színhelye.

birge jött, látott, ment
​

Amikor már szép ropogós pecsenyepirosak lettünk, ideje volt továbbálni és meglátogatni azt a bizonyos akváriumot is, elvégre ezért metróztunk ki a világ végére (szó szerint). Hiszen cápák is vannak benne. A szezonvégi hangulat itt is érződött, Manhattan csillivilli kiállításai után az akvárium kifejezetten lepukkantnak tűnik: rengeteg beton, kifakult festések, pici tárolók az állatoknak, bár ez szemmel láthatóan őket nem zavarta. No de kit érdekel a külcsín, ha a birgék olthatatlan cáparajongók, és itt tartanak a kedvenc halaiból?! Irány a víz! (mármint csak nézegetni persze.) Szívem szerint egyből a haltartályhoz igyekeztem volna, de az illem úgy diktálta, hogy járjam végig a javasolt útvonalat, és kezdjem a rozmárokkal meg a fókákkal...

Így kerültünk vízszint alá, és figyelgettük az üvegfalon át a tengeri emlősöket. Szerelem első látásra. Először csak az nyűgözött le, hogy ez a többszáz kilós állat (a rozmár) milyen kecsesen úszkál ide-oda, de aztán ő is észrevett minket, és mint valami pajkos kölyökkutya, bohóckodni kezdett. Pörgött-forgott, hozzádörgölőzött az üvegfalhoz és szemmel láthatólag borzasztóan élvezte a figyelmet. El tudtok képzelni egy hatalmas állatot, amint üvegfalhoz dörgölőzik meg bohóckodik? Csoda, hogy bírja a plexi a kiképzést. (ja, igen, tudom, hogy az üveg és a plexi nem ugyanaz, de nem szeretem a szóismétléseket. Költői csúsztatás.) Utána jöttek a fókák, akik még ezt is fokozni tudták: a fóka ugyanis ráadásul követi a kezedet, ha mozgatod a medence falán. Ebből derül ki, hogy a fókának nincs gerince, ugyanis még a bonyolult mozgásokat is leképezte, kis híján nyolcasba csavarva a testét.

Aztán persze jöttek végre a cápák is, de addigra már úgy le voltam nyűgözve, hogy szegénykék sokat vesztettek érdeklődésemből. Arról nem is beszélve, hogy az akvárium fogta a viszonylag kis termetű cápafajt, és egy tárolóba tette a nagy termetű teknősökkel meg rájákkal, amitől aztán a tenger csúcsragadozója egészen kis halacskának látszott. Persze azért ezt a farkasszem-nézést (amikor célzottan feléd úszik és rád néz) nem próbálnám ki plexi nélkül, nyílt vízben, még akkor sem, ha kicsike...

​

Rozmár közelről és még közelebbről
​

Kicsi cápa és marha nagy teknőc - elég szerencsétlen párosítás...
​

... de azért örültem a köztünk lévő plexinek.
​

Voltak még válogatott egyéb tengeri nyalánkságok, halak, kisebbek és nagyobbak, cuki tengeri csikók, ízlésesen megvilágított medúzák, gonosz murénák és mókás lepényhalak, szóval minden látott élőlényt még én sem tudok felsorolni. A fényképezőgépet persze megint lemerítettem, szóval ma is csak homályt kaptok képek helyett.

​

​

Kifelé menet megnéztük a medencéket kívülről is, sajnos a cápáét nem lehet, pedig kíváncsi lettem volna az érzésre, amikor csak az uszonyát látja az ember közeledni. A rozmárt viszont épp etették, összekötve az egészségügyi rutinellenőrzéssel, lelkesen emelgette az uszonyait, meg hőmérőztette magát némi halért cserébe, aztán belecsobbant a vízbe, ezzel kisebbfajta szökőárt felszabadítva. Fókashowt nem láttunk, mert épp restaurálják a fókashow-medencét, viszont láttunk összebújva napozó fókákat helyette.

​

Hazafelé sétafikálva a Greenwich Village nevű negyeden sétafikáltunk keresztül, ez New York egykori olcsó, bohém művésztanyája, ami mostanra felkapott lett, és jóval drágább is persze. Ez errefelé így működik: vannak a lepukkant olcsó részek, oda beköltözik egy csomó kevéspénzű egyetemista, meg művész, aztán valakinek eszébe jut, hogy ez milyen trendy, és rögtön drága lesz. Visszatérve a környékre: errefelé barátságosak a házak, mindenhol van tűzlépcső, ellenben ritkák a felhőkarcolók, és valahogy sokkal emberközelibb az egész. Barátságos.

Ebéd után (ami egy tengeri herkentyű-étteremben volt, de senki nem evett cápauszonylevest vagy fókapörköltet) naná, hogy a Times Square felé mentünk tovább, de figyelmünket előbb elvonta egy másik tér, a Union Square. Mert New Yorkon nem lehet csak úgy keresztülgangolni anélkül, hogy valahol fesztiválba botlana az ember. Akármerre mész, előbb-utóbb lesz egy park, a parkban pedig buli: a város 14%a parkosított, ami azért elég szép teljesítmény egy olyan várostól, ahol ilyen horror ingatlanárak vannak. Az ilyen helyeken pedig mindig akad valami rendezvény, vagy oktatás, de minimum néhány utcazenész, méghozzá a tehetségesebb fajtából. De erről is később szeretnék még írni.

Folytatva a bóklászást még az olasz negyedbe is belebotlottunk, itt tényleg deklarált feszivál volt, méghozzá San Gennaronak címezve. A spontán Union Square bulival ellentétben San Gennarotól kevésbé voltam lenyűgözve, átlag magyar vurstli, csak nagyobban: volt egy-két felfújható légvár, meg több utcányi áru jelentette a fesztivált. Azonban kicsit később egy olasz "csemegeboltot" találtunk, ami már sokkal inkább felcsigázta az érdeklődést (persze a vendéglátósokét jobban), hisz ez a boltocska felvonultat minden, az olasz konyhához nélkülözhetetlen alapanyagot, fűszert, edényt, van benne egy kávézó, egy büfé és egy átlagosnak tűnő étterem is, saját pékság, az egyik sarokban pedig konkrétan a szemünk láttára készült a mozarella. A bőséges kínálatot elnézegetve igencsak sajnáltam, hogy nem tudok főzni, mert bizony kedvem szottyant rá. A bolt három alapítójának fényképe kint volt az egyik falon, így nem volt nehéz megismerni őket, ahogy ott ácsorogtak mellettünk öltönyben, és nézték a vidám forgatagot. Ilyen közel álltam ahhoz, hogy felszedjek egy gazdag New Yorki üzletembert (merthogy mindezen felül az egyikük még jóképű is volt), de aztán inkább nemtávirat mellett döntöttem.

Este még sétáltunk egyet a könyvtár melletti Bryant parkban, ahol egy igen-igen izgalmas szórólapot találtunk. Holnap megtudjátok, mi volt rajta, és hogy éltünk-e a nagyszerű ajánlattal