Bocs, hogy nem csajként egy csajportálon indítok blogot, de talán néhányatokat érint a dolog. Szeretném megosztani tapasztalataimat azokkal, akik nálam többre mennek azokkal.
Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Bocs, kissé alternatív blogbejegyzés. Azért írok ide, mert hirdetésben nem találok ilyet, és ismerősi körben se. Ha bárki közületek tud kétsebességes Babetta blokkot normális áron, az nagyon kellene! Nem baj, ha föl kell újítani vagy hiányzik egy-két apróbb alkatrész, csak reális áron legyen és csak a blokk, az nekem nem megoldás, ha el kell hozni az egész motort! Köszi a segítséget! Hívjatok munkaidőben 20/344-74-21 vagy írjatok videk.cz250@freemail.hu! Köszönöm előre is!:love:
  2. Nemrég böngésztem a neten. Egyik cimbora feltöltött nekem egy olyan böngészőt, amivel zsatubéról egy kattintással leránthatók videók. Sok mindent töltöttem már le, igazából nem is mindig értem, hogy miért, vannak olyan filmjeim, amik évek óta megvannak, és nincs időm megnézni. Vannak olyanok, amik rövidebbek, mint negyed óra, a letöltés óta nem néztem meg. Na mindegy, ha nem leszek, úgyse fogja senki értékelni, amit én szeretek, hát még életemben. Mindegy, szóval rábukkantam valamire. Sokféle zenét hallgatok, nem vetem meg a Star Trek klasszikus filmzenéit, elvagyok Jean-Michel Jarre-al is, de ami igazán, az a rock és a metal különböző ágai. Mikor mihez van kedvem. Volt, amikor évekig csak a mély dark ment (My Dying Bride, Nevergreen, Moby Dick), volt egy hippis korszak Deep Purple-lel, Uriah Heep-pel, Led Zeppelin-nel, és az elmaradhatatlan Steppenwolf-fal, Hobóval, Deák Billel (róla van egy kedves személyes történetem), volt egy klasszikus heavy metal korszak, de mindeközben is sok mindent hallgattam. A mai napig a metal különböző ágai tudják igazán megdobogtatni a szívemet. Vannak számok, amikre nem tudok nem bőgni, A zöld, a bíbor és a fekete, Nightwish-től az Angels fall first, Deák Billtől a Rossz vér, és ha nagyon kivagyok idegileg, akkor még mások is.

    Szóval kalandozok, és meglátok egy képet, amin igazi, tiszta stílusú chopperen ül egy szakállas ürge. Na rákattintok, aztán meglátjuk, mi lesz. Molly Hatchet: One Last Ride. A tipikus régi hard rock szám alatt olyan festményeket láthattam, amikről nyilvánvaló volt, hogy aki festette, nemcsak az ecsettel bánt jól, de a vasakat és az amerikai motoros életet is (legalábbis a szebbik oldalát) igen jól ismerte. Tudtam azonosulni ezzel az életérzéssel. Olyan érzés kapott el, hogy miért is ne lehetne így élni. Szeretnék így élni. Álló nap csak szerelgetni a Jawákat, Czetkákat, nemcsak restaurálni, de szép, egyszerű és ízléses (vágatlan!) choppereket csinálni belőlük, a magam tempójában (mint rég Győrben), és ha úgy tartja kedvem, elindulni a haverokkal vagy nélkülük, úgy arrafelé, második csillag jobbra, aztán egyenesen előre, aztán vagy visszajövök, vagy nem, ahogy épp kedvem tartja.

    Aztán véget ért a szám, és még pár percig a hatása alatt voltam. Igen, az utolsó motorozás talán ilyen lesz. Gondtalan. És a végén meghalok majd. Ha nem testben, akkor lélekben. Amikor az ajándékba kapott sárga Babettát levittem Pécsre (egyszer vissza kéne venni, bárcsak lenne olyan helyzet akár anyagilag, akár máshogy), azt hittem, utoljára ülök nyeregben. Nem így lett, bár ezt akkor még nem tudtam.

    Miért is NEM? Hát először is: apám miatt. Biztos, hogy balhé lenne, nem is akármekkora. Egy vas se tud annyit adni, amennyit el KELL tűrni miatta. Elköltözni nincs pénz, meg a gyerekek miatt nem is célszerű, sokszor jól jön, hogy MÉG tudnak vigyázni a kölkekre, meg anyagilag pláne, mindkét félnek. „Csak” az állandó balhét kell eltűrni. És ha érdemei szerint ráb.szom az ajtót, akkor a szívbeteg anyámmal üvöltözik tovább, akire még azért szükség van, mert kiskedvesem nem tudja és nem akarja átvenni a háztartást. A másik ok a kiskedvesem. Biztos csajozni megyek ugye. Mert úgy egyébként nem vette el a kedvemet az összes nőtől, meg az élettől úgy általában, ááá nem dehogy. A harmadik ok anyagi. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elmenjek motorozni csak úgy, mint régen, óriási balhé lenne. Pedig nagyon hiányzik. Utoljára talán 6 vagy 7, de lehet, hogy 8 éve voltam el CSAK ÚGY. Még Életem Pici Párjával. Csodálatos utazás volt. Sosem felejtem. Pedig nem volt nagy túra. Igaz, nem mentem 80-nál többet, de akkor evett a legkevesebbet. Akkor szólt a legszebben. Akkor volt a legkezesebb. És látod, meg tudtak úgy sérteni, hogy megváljak Tőle. Egyetlen dolog vigasztal (valamennyire): hazament. Egy gyűjtő vette meg Brnóban. Jó kezekben van. Sokkal jobban, mint amiben nálam volna most. Egyszer egy szülői értekezlet után beszélgettünk szülőkkel, nagyszülőkkel, persze fölmerült a téma, könnyek között fejtettem ki, hogy nekem már nem lehet nagymotorom. Egy ránézésre is nyugdíjas pedagógus nagymama sajnálkozó, kedves mosollyal csak annyit kérdezett: „Mire menne vele?” Csak bólogatni tudtam…

    És ezen az nem segít, ha NÉHA lelépek titokban Pécsre, Dávid barátomhoz, és élve a felajánlásával, elviszem valamelyik Czetkáját egy körre. Én nyugodt életre, vagy ha már nem lehet, nyugodt halálra vágyom. Bárcsak tudnám, hogyan kell azt kiérdemelni! Addig meg marad a reménytelenség, a szabad, nyugodt pillanatok utáni szánalmas és hiábavaló vágyakozás, az értelmetlen taposómalom, és ennek az értelmetlen megnyilvánulása, mint ez is itt. Nem tudom, miért írom le ezeket, nem lesz jobb vagy más. Szavaim értelmetlenül vesznek a semmibe.
  3. Most nem a filozófiai vonatkozásokat kívánom tárgyalni. Bár bizonyos értelemben, a vége felé, mégis egy kicsit.

    Itt most a csokiról van szó (illetve ez indította el a gondolatmenetet). A csoki állítólag komoly boldogságforrás. Van, aki egy pillanat alatt befalja, és vesz még kettőt. Ő már a harmadikat is megette, amikor én még csak az első felénél tartok. Lassan, nagyon lassan eszem, mert úgy gondolom, nem mindennap juthat hozzá az ember, pláne így szülőként, minden apró ízérzést ki akarok használni. (Így van ez a „rendes” kajával is.) Van, aki azért vesz csokit a gyerekeinek, hogy ő is vehessen magának, és amíg ő eszi, addig befogja a büdös kölkeknek a száját, merthogy ők is kaptak. Van, aki azért vesz csokit a gyerekeinek, hogy megvásárolja a szeretetüket. Hogy ha mégis válásra menne a dolog, akkor őt válasszák.

    Néhány éve már kongatják a vészharangot, hogy a globális klímaváltozás miatt el fog tűnni a kakaóültetvények nagy része, és a csoki ugyanolyan luxuscikk lesz, mint másfél évszázada. Nemrég óvatosan megjegyezték, hogy lehet, hogy mégsem így lesz. Most a nagyonegészségesek kitalálták, hogy emeljék meg az adóját minden olyan terméknek, ami őszerintük egészség-károsító, így a csokik, chips-ek, cukros szénsavas üdítők mind áldozatául esnek az adóemelésnek, melynek beharangozott mértéke 20% lesz. (Bezzeg ami tele van mesterséges szarokkal, ételfestékkel, ízfokozóval, tartósítószerrel meg minden szutyokkal, annak az adóját nem emelik! Ha egészséges ételt akarsz venni, fizess érte többet! Ez a közgazdász szemlélet fogja megölni a világot!) Ez az adóemelés szerintem még rendben is lenne. De akik rá vannak szokva, azok nem fognak kevesebbet venni belőle, úgyhogy ez ugyanolyan lehúzás lesz csak, mint a bagó meg a pia áremelése. A leghatékonyabb persze a felvilágosítás lenne. Amire majd pont azok fognak a legmagasabb ívben szarni, akiknek a legnagyobb szükségük lenne rá. Az olcsó, szutyok minőségű csokik piaca emelkedni fog, végülis mindegy, legyen beteg az a gyerek, abból van a bevétel. Már ugye pár embernél. Pár éve öt ilyet Kínában fölakasztottak.

    A nasi se mindegy. Két szélsőséges példa. Van egy negyvenes évei közepén járó kolléganőm, aki a régiek elmondása szerint korábban kissé duci volt. Most ilyen madáreledeleket eszik, azt is keveset, sokat is futkozik hozzá a suliban, elég jó alakja lett no. (Azért van pár jel, hogy lóg meg ráncos itt-ott ez-az, de ezt ebben a korban az ember természetesnek veszi.) Beszámolt róla, hogy hiába eszik kevesebbet, azóta több mint kétszer annyit költ kajára. Reformétkezés ó. Persze az egészség megint csak azoknak jár, akik meg tudják fizetni.

    A másik szélsőséges példa egy kicsit fiatalabb, pont 40, de ugyanúgy két gyerek után van. Rendben, a genetikája se valami jó. (Erről később.) De az azért nem valami gusztusos, hogy ha nincs rajta nadrág, szemből nem lehet megmondani, van-e rajta bugyi, mert odáig lecsüng a hasa. Az összes pólója alól kibuggyan a pocak. Rendben, én se vagyok az a matyóhímzés, van rajtam is bőven. De azért nekem még kilóg alóla, aminek ki kell, és nem kell nagyot előrehajolnom, ha kíváncsi vagyok rá. És nekem se jó a genetikám. (Persze aki minimum háromszor vacsorázik, annál mit lehet csodálkozni.)

    Azt mondják, két oka van a dolognak. Akinek hosszabb a vékonybele, azonos ételmennyiséget hatékonyabban hasznosít, többet szív fel belőle a szervezete (akár kétszeres különbség is lehet hosszban a különböző típusú emberek közt). Ráadásul a bélmozgás gyorsasága se elhanyagolható. Szembeszomszédéknál a család két férfitagja 2 órát emészt egy dolgot. Én normál esetben 21-22 órát. Ők olyanok, mint a hét szűk esztendő. Én egy dagadt disznó vagyok, közel 30 kg súlyfelesleggel, mázsa fölött. Van a másik genetikai ok, hogy valakinek a zsírsejtjei nem jeleznek vissza az idegrendszer felé, hogy tele vagyok, elég lesz a zabából. És ez genetikai. Nekem szellemi munkám van (tanár vagyok), ami kevés mozgással jár még akkor is, ha falusi vagyok, és van mit tenni egy falusi háznál (még ha a jószágot apám látja el, akkor is).

    Mániásan ragaszkodnak egyesek ahhoz, hogy nem esznek semmi szénhidrátot, fehér kenyeret, cukros dolgokat. Végülis nem a legfontosabb sejt-energiaforrás a szénhidrát, á ugyan. De azért sokan az édességet nem vetik meg, csak édesítőszereket használnak. Ááááá, dehogy rákkeltő. Ennél még a cukor is jobb, csak mindenben meg kéne tartani a mértéket. Az meg nem divat ugye manapság, semmilyen téren. És akkor csodálkoznak, hogy rákosak meg cukorbetegek lesznek. Sebaj, kell a gyógyszergyárak nagyorrú tulajdonosainak a bevétel.

    Félreértés ne essék. A célt tisztelem, nevezetesen, hogy egészségesebben éljünk. Azt is elismerem, hogy az emberek nagy részénél a józan belátásukban bízni merő naivitás. De ott a másik oldal is. Régen sokkal több embernek volt olyan melója, ahol mozogni kellett. És 8 óra volt, nem szakították meg őket, mint a 6-os anyát, és maradt idő, energia, türelem az otthoni háztájihoz. Egy kis gyümölcs, egy kis lekvár eltevés, szörpkészítés, kertészkedés, házi alapanyagokból készített, ezért többnyire egészségesebb ételek. Emlékszem, gyerekkoromban, pedig nem is volt az olyan régen, csokit csak születésnapra, névnapra, húsvétra, karácsonyra kaptunk. Ha beszaladtunk az udvarról játék közben, hogy éhesek vagyunk, szegény öreganyám adott egy almát, körtét, lekváros kenyeret, befaltuk, és rohantunk tovább futkosni a labda után, fára mászni, „bungizni”, kapálni-gyomlálni a kertbe, mindegy, csak kint. Élő példa, hogy a gyerek hisztizve követeli a napi(!) csokiját, utána kihisztizi magának az anyja okostelefonját (addig megy az óbégatás, mert ugye anyuci is faszbúkfüggő), befekszik az ágyba, és ha fél órára elmegy biciklizni, az apja már összeteszi a kezét. Közben meg a hazai termésű, egészséges alma meg ládaszám rohadt rájuk idén is, mert anyuka inkább megveszi a csokit meg a csipszet a boltban, mint hogy odaadja az egészséges gyümölcsöt, meg a mama egészséges, házias ételeit a gyereknek, ha már az Isten meg a mama megadta, hogy legyen. Stressz, mozgáshiány, vitaminhiány, csökkent motiváció, kimaradó sikerélmények, koncentrációs képesség súlyosbodó zavarai, csökkent intelligencia, kritikán aluli szociális magatartás az eredmény. És anyuka annyira hülye, hogy a pedagógus végzettségű apuka se tud vele mit kezdeni, mert értetlen, mint a p.cs.

    Nem egyedi a jelenség. Sokan a seggüket vernék a földhöz örömükben, ha kertre, háztájira lehetőségei lennének. Csak ehhez megint két ember kell(ene). Tömegével találkozok ilyenekkel a suliban, még úgy is, hogy mezőgazdaságiban tanítok, és sokaknál van otthon gazdaság, háztáji, kert. S akkor ugye jön a kompenzáció, buli, alkoholizmus, cigi, drog, wellnesszeznijárás, mindegy, csak sokat költsél rá, mert a nagyorrúaknak az a bevétel. Tönkrementél bele? Kit érdekel, gój? Már igazából nincs is reményem, hogy ez változtatható, nem is tudom, miért írom ezeket le, még igazából
    Geminibike kedveli ezt.
  4. Most nem a motorozásról lesz szó, nem is a szemem alatti karikákról (pedig nem is buliztam;):D). Sajnos asszony szerintem túl sokszor adja oda a telefont a gyerekeknek (az enyémet ugyan adhatná, 3310 a régi, dehát neki az okosfajta van, ha rosszmájú akarnék lenni, azt írnám, hogy legalább az legyen okos, de nem akarok ennyire gonosz lenni;)). Múltkor beszélgettünk velük, miket néznek. Ugye 5 és 7 éves csajok, énkicsipónimmánia van (amikor elmondtam ezt a lovas kolléganőnek, ellenőrizte a plafonon a repedéseket vízszintes síkú fejmozgatás kíséretében:D). Ugye a zsatube bead mindenféle ezzel kapcsolatba hozhatót a keresőbe, tekintet nélkül, ki nézi. Szörnyű dolgokat is megnéztek. Ugye falusi ház meg telkek, kényszerűségből hazavitt meló, alig tudok velük lenni, nem tudom őket ellenőrizni, a másik fél meg nem akarja, szerintem örül ha szabadulhat tőlük, legalábbis sok minden utal erre. Azt mondtam a csajoknak, inkább nézzék a tévét (TV2 mesecsatorna), ott legalább ügyelnek arra, hogy ne lássanak olyat, amitől nem tudnak majd aludni. "De az olyan uncsi" volt a válasz... elkeserítő... a nagyobbik, akivel ráadásul komoly gondok vannak már most is, már egy-másfél éve telefonfüggő. Nincs ez jól így, de nem tudok tenni ellene semmit. Asszonnyal képtelenség beszélni, ha véletlenül nem vágja be a durcát, ha szólok valamiért, akkor két perc múlva már nem úgy van, ahogy megkértem, hogy legyen. Megverni nem akarom, mert megfenyegetett még a kapcsolatunk elején, hogy akkor elviszi a gyerekeket és nem látom őket többet (ez sztem komoly törést okozna nekik), és olyan helyen is dolgozik meg vannak rokonai, hogy ezt el is tudná intézni. Pedig Ekecs barátom, aki a nejem gyerekkori haverja ("Öregem, bárkit ajánlottam volna neked feleségnek, csak őt nem. Nem azt mondom, nem rosszindulatú, csak k.ra nem illetek össze. Kár, hogy nem előbb haverkodtunk össze..."), szóval ő azt javasolta kezelési módszernek, hogy kétszer kell b.. ni: egyszer a falhoz, egyszer a földhöz. Abból majd ért. Nem vagyok biztos benne, hogy ezt a módszert akarom alkalmazni. Eddigi, szándékomhoz képest túl hosszúra nyúlt életemben azt tapasztaltam, hogy aki szóból nem ért, az másból se fog.
    Na mindegy, múltkor jönnek ki a konyhába a gyerekek, és kérdezi a nagyobbik az anyját: "Anya, a tévében kiszületett már a kisbaba?" "Igen, megszületett." OK, asszony valamiért nagyon szereti nézni az ilyen szülős tévéműsorokat ("olyan cuki kis baba!"), de anyám szerint és szerintem se a gyerekek előtt kéne nézni. MÉG nem nekik való. Rendben, szerintem a gólyamesével való kábítás se jó, de a fokozatosság nem ártana. Nem véletlenül vannak azok a karikák ott a képernyő sarkában. És merő illúzió azt hinni, hogy játszik közben, és úgyse figyeli. Dehogynem. Különösen mert csaj, és meg tudja osztani a figyelmét. Sőt az talán rosszabb, ha részleteket ragad ki belőle, mert úgy tényleg hülyeségek jönnek le neki belőle, amit majd győz kiverni a fejéből a biosztanár.
    Még egy karikás dolog, aminek a gyerekekhez semmi köze. Régebben szívesen kipróbáltam volna egy-két 18-as karikás dolgot. De én csak párkapcsolaton belül szexeltem, azon kívül soha, mert úgy gondolom, hogy a szex a legmagasabb szintű kifejezése annak, hogy HOZZÁ tartozol, és senki máshoz. Nem puszta szórakozás, ösztönkielégítés, ahová sokan, túl sokan degradálják ezt az egészet. Ha ez fölmerül a suliban, ott is azt mondom a diákoknak, hogy ha nem önzősködsz, hanem arra figyelsz, hogy mi jó a partnerednek, olyan dolgokat is megkaphatsz, amit nem is reméltél. Én párkapcsolatban jópár dolgot nem mertem kipróbálni vagy kérni, ami talán jólesett volna, mert inkább legyen a biztos kapcsolat. A maradékot elintézem a saját fantáziámban, a WC magányában. Azért néha fantázia-frissítésnek, titokban persze, de megnézek egy-egy felnőttfilmet. (Ijesztő, hogy egyre ritkábban érdekel ez is, mint ahogy annyi más is - depresszió?) Erre minden honlapon, amit megnyitok, k.vákat akarnak rámsózni a felugró hirdetések. Még itt a CSAM-on is. Megértem én, hogy ez egy automatikusan generálódó dolog, de a rohadt életbe, idegesít. Akármilyen is az asszony, nem akarom megcsalni! Már a gyerekekre való tekintettel se. Meg egyébként is úgy vagyok vele, hogy az ember, amit nem kapott meg, azt nem érdemli meg. És a különböző 18-as karikás tevékenységekkel is így vagyok. Egyébként is, ha asszonnyal nem sikerül együtt maradni (sajnos elég sok jel utal erre, pláne mostanában), én nem fogok még egyszer próbálkozni. Nem megy ez a párkapcsolatosdi hülyeség nekem, és kedvem sincs hozzá. Elég öreg vagyok már ahhoz, hogy tudjam, nincs jobb vagy rosszabb kapcsolat, csak másképp szar kapcsolat van. Új nő, új hülyeségek. Öreg vagyok én már ehhez.
    Egyébként nem is igazán tudom, miért írtam ezt le. Akivel meg kéne ezeket beszélnem, azzal nem lehet. Más meg nem tud segíteni. Talán egy kicsit bízok abban, hogy bár két egyforma eset nincs, ha ezeket leírom és mások olvassák, talán nem követik el ugyanazokat a hibákat, mint mi. Ne a rossz szaporodjon már a világban.
    Széles utat, vigyázzatok magatokra, egymásra!:csam:
    NaNa kedveli ezt.
  5. ...

    Gyufa (No 108)

    Gyufaláng ha lobban

    nehezen, sokáig csiholod

    láthatod, míg fellobban

    a gyilkos világot körötted

    azt hiszed, irányt mutat

    de hamarosam égeti kezed

    eldobod, ha elégett már

    mondd mi jobb Neked

    undorban látni utad

    röviden, míg lángja tart

    vagy boldog sötétben bután

    céltalanul botladozni át

    azon mit meg nem látsz

    meg nem égetve kezed

    igen, gyufaláng vagyok

    halott erdőből faragott

    nem látod emlékeim

    ha meggyújtasz, ha eldobsz

    kormolok halál-párától

    koszos vagyok, de nem ostoba

    inog lángom kezedtől

    magam adom Érted

    tudom eldobsz majd végül

    nem tudok jó lenni Néked

    hiába akartam faként

    vagy gyenge gyufaként...


    1999. I. 22, 14.02


    Mindhiába (No 176)



    Eljött a kor

    semmin nem csodálkozol

    bolond remél csak, hátha…

    mindhiába.


    Csak keseregsz mindenen

    a halál nem jön hirtelen

    vágyj bár gyermekre, anyára

    mindhiába.


    Megfojt a füst, virágpor

    éget Nap, tablettás bor

    bújj bár barlang odvába

    mindhiába.


    Elsodor szélvihar, ár

    kevesek dőzsöléséért az ár

    mássz bár tetőre, fára

    mindhiába.


    Örömöt adott alkotás

    vártad, de becsülni nem szokás

    álmod öntsd fémbe, kormányba

    mindhiába.


    Birtokod lett a tudás

    feltárult a Megoldás

    vésd bár kőbe, fába

    mindhiába.


    Mentenéd tudásod feszülve

    hogy ezután jobb jönne

    mentsd bár lemezbe, fájlba

    mindhiába.


    Ész, tudás, jóakarat

    hamu lesz, mert indul a Harag

    rejtsd bár imák árjába

    mindhiába.


    Minden, mi jó volt, elmúlik

    Ördög röhög, Isten gyötrődik

    a remény hal meg utoljára?

    Mindhiába.


    2008. VI. 25. 22.30
  6. Van három telkünk a kaposfői szőlőhegyen, amit Pósteleknek hívnak (nem keverendő az alföldi azonos nevű faluval). Egyiken erdő, másikon szántó, harmadikon vegyes: gyümölcsfák és kis, idén konyhakertnek használt szántó. Nemrég kerítettük be utóbbit. Valaha nemcsak a járművek által járt úton lehetett megközelíteni, az ugyanis hosszan nagyon poros, a Kisasszond felőli út meg nagy kerülő. Volt egy erdei ösvény, amit Tilosnak hívtak, mert tilos volt egy időben gépi hajtású és lóvontatású járművel közlekedni rajta. Biciklivel, gyalog pont jó volt. Úgy négy éve lehet, hogy az erdőbirtokosság egy szakaszát lezárta, pont ami a földút legrosszabb, legporosabb részét kerülte ki, mert nekik öt köbméterrel több fa kellett. Tudtommal ez egyébként büntetendő, mégse tett senki följelentést (kéz kezet mos, mindig így volt, mindig így lesz, a talpnyalóknak bármit szabad, a többinek kuss). Így pecsételődött meg végleg a Tilos sorsa, mely rég ikonikus része volt Pósteleknek. Apámmal beszéltük, látva hazafelé a növényekkel most már benőtt, egykor járt ösvényt, hogy ha nem ez, akkor a megváltozott világ nyírta volna ki a kis ösvényt. Régen az öregek helye-feneke kint volt Pósteleken, amint hazaértek a munkából, már ültek is a biciklire (öregebbek a kisasszondi buszra), és tettek-vettek kint. Szüretkor összegyűlt a rokonság, helyet csináltak az újbornak (jól berúgtak), mégis kész volt minden. Nem volt műveletlen terület, minden szőlő alja tiszta volt, a pincék minden évben ki lettek meszelve, és ha valahonnét kihaltak az öregek, hát vitték tovább a fiatalabbak.

    Nagyot változott a világ. Ma már szinte mindenki csak autóval jár ki (a kerti traktorok is kihaltak, hát még a házi ekkentés kistraktorok), már ha kijárnak egyáltalán. Beomlott pincék, elakácosodott szántók, szarba-gazba hagyott telkek tömege, közöttük egyre kevesebb a művelt. A fiatalokat megszakítják a melóhelyen, aki munkanélküli, az ebbe bele is savanyodik, aki nyugdíjas lesz manapság, az annyira tönkre is megy, hogy utána már nézni sincs kedve, nem szőlőt művelni. A házi termékeket már nem veszi át senki, piacra elhordani meg nem lehet, mert így a HACCP meg úgy a HACCP, bizonylat meg permetezési jegyzőkönyv meg kistermelői igazolvány, amit fizetős továbbképzésekhez kötnek, szóval van baj rendesen. Meg egy csomóan már lusták is rá, mert bemegy a Tuskóba és megveszi, és nem érdekli, hogy argentin meg ízetlen, szemre szép, nem kell érte tenni semmit, és kész. A szőlőhegyeken érhető tetten legmarkánsabban a fogyasztói társadalom romboló ereje.

    A dologgal kapcsolatban más is eszembe jutott, és ez is a tilalommal kapcsolatos. Nemrég tudtam meg, hogy Magyarországon csak olyan motorkerékpárt lehet forgalomba helyezni, ami legalább az Euro4-es kibocsátási normákat teljesíti. (Egyrészt OK, én is környezetmérnök is vagyok, de mindent lehet túltolni…) Ezzel gyakorlatilag kilőtték az elérhető árú gépeket. Igaz, ez a márkakereskedőknek jobb lehet, mert kilövi a magánimportot, és pár, kínai egyszerhasználatossal kereskedőt is kilő: az emberek, ha motort akarnak, meg kell venniük a drágábbat. A tapasztalat azonban mást mutat. Inkább lemondanak a motorozásról, vagy használt gépeket vesznek, mert az új így nekik nagyon drága. Ráadásul ezzel az egyik kedvenc márkámnak, a Jawának a próbálkozását is ellehetetlenítették. Csináltak egy kínai vázra és blokkra épülő 400-ast, ami simán hozza a 638.5 fílingjét, elképesztően szép a vas, bitang jó hangja van, igazi szívrabló. Amit ugye a k.va Junijó miatt sehol nem lehet forgalomba helyezni. Elkeserítő, hogy a kisemberre csak akkor gondolnak, ha adót kell fizettetni vele, meg be kell hívni ünnepnap tizenkétórázni. A világ ebből a szempontból is túl sokat változott. A módszerváltás előtt, ha valakinek nem volt türelme 5-6 évet várni egy autóra, vagy nem volt háromszor annyi pénze, amennyibe egy új autó került (a lepusztított szutykokat ennyiért kínálták használtautóként, cserébe viszont VOLT), akkor bement a járműboltba, és egy Trabi áráért motort vett. Kért két nap szabit péntekre meg hétfőre (és simán megkapta!), pénteken berongyolt a járműboltba, a három Riga meg két Babetta mellett ott állt egy MZ meg egy Pannónia (a Jawáért már akkor is nagyvárosba kellett utazni, ismerőst keresni), azt kérem, itt a lóvé, hétfőn 10-re jövök érte. Rendben. És volt egy járműve, amivel A-ból B-be. A melóhelyen elnézték, ha télen fél órával többet volt az öltözőben, mire reggel ki, meló után meg becsomagolta magát, és kiolvadt. Ma a motorozás úri szórakozás, mint a Horthy-időkben, a kisembernek se ideje, se lóvéja, se tárolóhelye. Azok a vasak, amiken a mi korosztályunk szocializálódott, amiket nap mint nap használtunk, és nyugatról becsempészett magazinokból vett szar képek alapján átfaragtunk, ma már ritkaságnak számító veteránok, (normális) alkatrész hiányában napi használatban nem tarthatók. A munkahelyek is megkövetelik, hogy inkább fél órával előbb, mint 5 másodperccel később, és nem érti a barom (nem akarja), hogy az idióta kamionos belepréselt bennünket a legközelebbi (legmélyebb) árokba, majd a kollégái még kétszer, ezért késtünk, tehát melóba járni is csak a bevállalós fiatalok hordják a nagyfater lerúgott Simsonját.

    Nincs ez jól így. Nem jó ez senkinek se. Legalábbis idelent a porban (nem krosszozok). De jó szokás szerint kutyaugatás nem hallik az égig. Sose hallatszott. A módszerváltás után volt pár boldog év. Sose jön vissza már. Időnként meg kéne fogadnom a saját tanácsaimat: „Visszanézni vágyj / Ne visszatérni / az életet előrefelé / Lehet csak leélni.”
    Te, Ritababa és bocsi kedveli ezt.
  7. Azért egy-egy ilyen, eredetileg nemzeti, ma politikai "ünnepen" fejéhez kap az ember. Én vén csoroszlya vagyok, 77-es... amikor serdültem, a családi gondok és a hormonok hatására is nagyon vágytam a szabadságra, és ezt akkor az agyonistenített Nyugatról kontrollálatlanul beáradó dolgok testesítették meg a számunkra a legjobban. Engem megfogott a metálzene, és az egyértelműen amerikai származású chopperek. Mit tudtuk még akkor, mit jelképez, mi az ára (nem forintban vagy dollárban!), mi is valójában ez az egész. Én gyakran siratok egy letűnt világot, amikor még nem volt mindenki még a budin is megfigyelve, amikor még sokkal kevesebbeket kebelezett be valamiféle ideológia, ami miatt önszántukból vágják el egymás torkát az emberek, és ezt még élvezik is, sőt, szent kötelességüknek tartják. Amikor lehetett élni, és cserébe élni hagyta az ember a másikat is. Elmúlt, nincs sehol. Halálos veszélyben vagyunk, a hippikorszak által jelképezett féktelen liberalizmus halomra fog minket ölni. Legalábbis ezt látjuk a hírekben: amit akarnak, hogy lássunk. Nem tudjuk, a valóság jobb-e vagy rosszabb (vagy hogy kinek milyen).
    Ennek tükrében elég furcsa, mi több, ijesztő, hogy chopperekről álmodozok (sőt csinálok is), "képernyővédő", sisak felújítás közbeni háttérzene Steppenwolf (ugye amerikai), és közben klasszikus chopperek képeit vetítem ki. Vagy ha el akarom terelni a saját figyelmemet, hogy motorok tekintetében mennyire el vagyok lehetetlenítve, akkor szintén tipikus amerikai dologgal, sci-fi novellák írásával, Star Trek csillaghajók rajzolásával, tervezgetésével teszem azt. Nem jó érzés, hogy bekebelezni látszik egy hazug propaganda. Persze közben nem vagyok liberális, szeretem a hazámat, nem idegen fejjel gondolkozok. De túlzásnak tartom mondjuk a Kárpátiát, nincs és nem is lesz díszmagyarom, nem vagyok kopasz (még!) és a jobb kezemet se lengetem. Már ebben is bizonytalan vagyok, és ez azért szar érzés, mert régen sokkal határozottabb voltam. Tisztában vagyok vele, mi az érték, de a békességet (vagy legalább a látszatát) már ennél is többre becsülöm, és sokszor nem látom értelmét, hogy kinyissam a pofámat, mert értetlen személyek vesznek körbe, és kifárasztott a tehetetlenség, meg a demagógia. Ki a szabad ember? Aki maga választhatja meg, minek lesz a rabja. A szabadság ára a védtelenség.
  8. Üdv szevatok! A segítségeteket szeretném kérni. Tudjátok, csóró vagyok meg titokban kell intéznem a motoros dolgaim legnagyobb részét, nos, nemrég kaptam ingyé egy eléggé leromlott öreg Kiskőrösi bukót. Piroskához, a készülő Babetta chopperhez nagyon kiváló lenne. Az újrabélelés nem gond, meg az új simléder se (nem az elsőt csinálom), de azon töröm a fejem, hogy nem lefesteni kéne, mert az túl sérülékeny, hanem lefóliáztatni (volt egyszer egy anyagában színezett bukóm, de jó is volt Istenem, de sértődöttségemben azt is eladtam). Nincs véletlenül olyan ismerősötök, aki sisakot is bevállal, és nem kell nagy összegű hitelt fölvenni hozzá? Egy pécsi címet már megkérdeztem, ott nem vállalják. Segítségeteket előre is nagyon köszönöm! Üdv szeva: Vidék:ciao:
  9. Kezdődött azzal, hogy régen, amikor még a másik sulinál dolgoztam, gondolkoztam Életem Pici Párjának lecserélésén. A projekt egy meglepően olcsó, papíros-műszakis 638-as Jawából indult ki, az alkatrészek nagy része megvolt, és azt gondoltam, a cégnél majd megcsinálhatom (az általatok is ismert okok miatt „otthon” nem tehettem). Ezért ugye titokban kellett tartanom a dolgot, a biztosítónál ezért az akkori melóhelyem címét adtam meg levelezési címként. Ez a biztosító adja azóta is a kisebb kétkerekűek kategóriájában a legkedvezőbb díjú ajánlatot. Ez ugye azért fontos, mert keveset megyek a család miatt a kétkerekűekkel, és ez már akkor is így volt. Na ugye abból a suliból eltávolítottak (az eljárást nem minősíteném), és többek között ezért is, a Marci névre keresztelt vas is ment a levesbe. Időközben sajnos Életem Pici Párja is. Másfél éve alakult úgy, hogy apám vett egy Simsont, és az adásvételi szerződést és a biztosítást is mindenáron az én nevemre akarta írni. Már akkor se tetszett a dolog, hiszen ő volt az egyik oka (igaz a kisebbik), hogy megváltam Életem Pici Párjától. Megkötöttem hát a Simsonra a kötelező biztosítást ugyanannál a kedvező díjszabású biztosítónál, aminél anno Marci is volt. Azt hittem, minden rendben. Aztán nem kaptam meg a biztosítási igazolást. Bementem. Hááá, hát hiszen mi kiküldtük, de várjon, megnézzük. Hát ez visszajött. Hogyhogy? Honnan? Hát Kaposvár NAÁÁÁÁÁLLJ! Honnanmégeccer? Jahátazacímnemjó, hogyarákba küldték oda, amikor a szerződéskötéskor megadtam a kaposfői címemet? Hát ő nem tudja, ez van beállítva. Hát akkor tessék gyorsan módosítani kérem szépen. Hát az nem úgy megy kérem. Tessék kérelmet írni, benyújtani, aztán majd Pesten elintézik. Jó, visszamegyek még egyszer. Kérelem bead, igazolás vár. Nem jön. Még egyszer be. Ja hát kiment az értesítés, szabálytalanul, mert nem küldhetnénk kétszer egy évben. Hova? Kaposvár, … NAÁÁÁÁÁÁÁLLJ, hát direkt ezért adtam be a kérelmet, hogy ne oda küldjék! Magamra erőltettem a Csizmáskandúrjajjdearanyoscicamica nézést. Na jó, megpróbálja módosítani, de hát ez így szabálytalan. Jajnagyonszépenköszönömdearanyosnaktecciklenni (CSINÁJJADMÁ) Annyit sikerült módosítania, hogy Kaposvár helyett Kaposfő került be a nyilvántartásba. De hát Kaposfőn ugye nincsen Pázmány Péter utca. Na ha ezt meglátja faterom, megint nekiáll kombinálni, nem hülye, és megint őrjöngeni fog fél évig, és addig fogja a fejemhez b.szkodni, hogy csak a gyerekek miatt nem b.sz ki az utcára. Köll az nekem? Meg a gyerekeknek? Dehogy köll. Hát akkor újra be, megpróbál elintézni, ja hát azt a másik fióknál kell intézni, jaaaahátezteddignemmondták, akkor le, megpróbál elintézni, OK, elment a kérelem, majd küldjük. Hónapokig nem jött semmi. Időközben megint be kellett fizetni a kötelező biztosítást, megint nem jött semmi, be személyesen, befizet, OK, majd jön az igazolás Kaposfőre. De a Kossuth utcába ugye? Be van adva a kérelem? Be hát. Akkor oda. Várok. Egyszer kijön a papír, Kaposfő, Pázmány Péter utca 17. Ku.vaanyádmiezmámegin, még jó, hogy ismernek a faluban, és apám nem látta meg a papírt. Be újra, kérelem, jó, intézzük. Nem jön a papír. Múlt héten untam meg, hogy csak azért nem tudom használni a vasat, mert nincs rendes igazolás az érvényes, befizetett biztosításomról. Be személyesen. Nem tudja intézni, kinyomtatja a rosszat, áthúzogatja tollal a nyomtatványon, föléírja kézzel (A SZÁMÍTÓGÉPEK KORÁBAN BAZZEG!!!!!), pöcsét rá, hivatalos. Oké magamban, akkor hogy a k.va anyádba adjam én ezt fater kezébe? Nem fér a fejedbe, hogy „otthon” balhé van ebből bazzeg? OK, akkor bűnözzünk, ha nem lehet értelmesen, emberi módra elintézni a dolgokat. Szar címre kiállított biztosítási igazolás beszkennel, kitöröl a szar cím, beír a helyes, biztosítónál szerencsémre szarul két lapra kinyomtatott zöld papír hátuljára kinyomtat a jó.

    Tehát: KÖZOKIRATHAMISÍTÁST KELLETT CSINÁLNOM, HOGY HASZNÁLHASSAM A JOGOSAN TULAJDONOMBAN LEVŐ, ÉRVÉNYES BIZTOSÍTÁSSAL RENDELKEZŐ MOTOROMAT. Ekecs barátom megnyugtatott, nem én vagyok az egyetlen. Hurrá, csak ez engem nem vigasztal. Tehát jövőre a következőket lehet csinálni:

    1, Kérelmet benyújtani a levelezési cím módosítására, közvetlenül Pestre. Mert mi itt vidéken nem vagyunk emberek. Ha közvetlenül nyújtom be a kérelmemet, akkor talán foglalkoznak majd velem. Jövőre már talán a rendes címemre kapom a csekket meg az igazolást. Vagy nem.

    2, Bemenni jövőre személyesen, személyesen befizetni a kötelező biztosítást, a szar címre kitöltött igazolást megint beszkennelni, átgyúrni, kinyomtatni. Közokirat-hamisítás, mittudoménhányévbörtön.

    3, Eladom a p.csába az egész szart, és mivel más biztosító nemnormális díjakat szab, soha többet életemben nem birtokolni semmilyen motort.

    Leginkább az utóbbira lenne kedvem ezek után.
  10. Nálunk falun, itt a setét Somogyban, ilyentájt sokféle szag és illat bombázza érzékeinket. Ha nem épp a disznó-vagy tyúkszar, vagy az előttünk rendszeresen fuvarozott dögök szagát érezni, akkor ilyenkor fölséges bodzaillat terjeng a levegőben. Azon túl, hogy áztatásos módszerrel isteni szörp van belőle, ami vitamindús, lehet belőle egy speckó fánkot is csinálni. A nem út menti területről szedett bodzavirágot le kell mosni, beleforgatni kicsit sűrűbb palacsintatésztába, zsírban vagy olajban kisütni, és kész. Fogantyúnak a szár használható, azt természetesen nem kell megenni! Érdemes kipróbálni, különleges és finom étel! Jó étvágyat!:spagetti:;):ok:
    Mina kedveli ezt.
  11. Csak gyűlnek és gyűlnek a dolgok. És akkor jön egy padlás-pakolás, és az ember megtalálja azokat a dolgokat, amiket úgy eredetileg se akart, hogy más meglásson. Régi rajzok, írások. Ma az ilyenekből hosszú klinikai szakpszichológiai jelentéseket írnak, és kényszer-gyógykezelésre küldik a gyereket. Abban az időben ez persze másképp működött. Többek között azért, mert nem találták meg azok, akiknek nem kellett.

    Szóval ez az egész arra volt jó, hogy összerakja a képet. Vajon az a kollégista (gyereknek már túl nagy, embernek még azért elég éretlen) miért él-hal annyira a haditechnikáért, háborús filmekért, miért részesíti előnyben a Star Wars-ot a Star Trek-kel szemben, miért nem érti az oltogatós humort, miért bőgi el magát gyakrabban, mint mások, miért van egy szinte érthetetlen mértékű teljesítmény-és bizonyítás-kényszere? Talán amiért nekem volt? A mai technikai lehetőségek persze mások, mint a mienkek voltak, akkor még nem lehetett online öldökölni hosszú órákon át, ami persze a „játékosnak” (kiképzési alanynak?) pár percnek tűnik. Valamivel le kellett vezetni a feszkót akkor is, most is. A probléma ugyanaz. Az emberiség nem fejlődik szellemileg, csak a technikai lehetőségek változnak. Mi lesz ezekkel, ha megszűnnek a technikai lehetőségek a nagyon valószínűleg várható összeomlásban? Mivel lövik fejbe az iskolatársaikat, mint a filmeken, „játékokban”, és igen, sok helyütt a „fejlett” világban a valóságban is? (Igazából a „nem fejlett” világban ez sokkal sűrűbben történik, de ott ez egyszerűen nem hír értékű. Mondhatjuk, hogy természetes.)

    Apropó filmek, internet. Van a legnagyobb videómegosztón egy régebben összeállított videó, a Nightwish Bless the Child c. számára. Összegyűjtve egy csomó csatajelenet a Star Trek-ből. A végén egy elgondolkodtató angol szöveggel. „Látod? A Star Trek tele van csatákkal, lövésekkel, robbanásokkal, háborúval stb. Nem egészen az, amit annak idején Gene Roddenberry elképzelt, igaz?”

    Amikor a padláson megtaláltam a cuccaimat, az fordult meg a fejemben (állítólag hely az van benne bőven, habár én nem így érzem), hogy akinek az élete szüntelen, vereségre kárhoztatott csata, az igényel egy olyan helyet, világot, gondolati helyszínt vagy helyzetet, amiben nyerhet. A valóságban, pláne ha az ember bizonyos tapasztalatokon túl van, gyakran harcba szállni sem érdemes, mert csak rosszabb lesz, mint volt. És ezért is mennyi feszkót kell kibírni azoktól, akik az egész életüket végigháborúzták, és mindig nyertek. És nem azért, mert erősek voltak, hanem mert értetlenek. Sose felejtem el öreganyámat, akinek soha egyetlenegy dolog nem volt jó (a saját dolgain kívül), mindig mindenkit egyfolytában b.szogatott, soha nem volt jó semmi. Az öregek otthonában (ahol az ápolóknak hivatalból ki kellett valahogy bírniuk, nem volt egyszerű dolguk) mindig azt hangoztatta, amit életében soha nem valósított meg: „Csak békesség legyen, az a legfontosabb!” (Egész hiteles lett volna, más szájából…) Sajnos ez családi vonalon megy tovább… ezért se akarok hosszú ideig élni, és eredetileg családot se akartam, jórészt emiatt. De jó lett volna hallgatni a lelki(-és ön-)ismeretemre, és nem a haragomra! Már rég kedvem szerint befejezhettem volna mindent, most meg mindenki kaján vigyorral dörgöli az orrom alá, hogy beeee, mostmánemcsinááhatodmegmerittvanakétgyerek. Talán ezért éreztem magam olyan jól távol a feszforrástól, mert ott legalább a saját szememben sikeres, nyertes lehettem, csomó szép épített motorral, saját időbeosztással? Talán ezért írtam meg a Star Trek regényemet, 30 oldalas csatajelenettel, aminek a végén a Föderáció mégis nyer? Igaz, nagyok a veszteségek. De megmarad az Enterprise és a Voyager teljes legénysége. Igaz, az általam kreált egyik főszereplő, Cassius, a szélhámos parancsnok, végülis hősi halált hal. De utána erkölcsileg rehabilitálják. Nyert. Nyertem. Végülis, a való életben is elég komoly nyereségnek tartanám, ha megdögölhetnék végre. De hát tudom, hogy sajnos még jó ideig nem lesz olyan szerencsém. (Igaz, erkölcsileg se fognak soha rehabilitálni…)

    Addigis éjjel, amikor már mindenki alszik rajtam kívül, zsatubézok. Two steps from hell, Xandria, Metalwings, Manowar, Star Trek filmzenék, minden olyasmi, amiben győz az, akinek drukkolok. A jó. És igen, ezekben a tulajdonképpeni szarokban nagyon pontosan meg lehet határozni, ki a jó és ki a rossz. A valóságban csak a történelmet író győztesek tüntetik föl magukat jónak. Azok is, akik porig bombázták Drezdát, és ledobták a két atombombát. Azok is, akik porrá égették Guernicát. Azok is, aki polgárháborúkat pénzelnek, hogy menekültnek álcázott, dühödt gyilkos csürhével taszítsák középkori szintre Európát, hogy ismét a rabszolgájuk lehessen. Közben a minden mondanivalót nélkülöző, ámde nagyon látványos „szuperprodukciókkal” elhitetik a csürhével, hogy győzhet a jó. Hogy a harc, a háború jó, vagy legalábbis értelmes, eredményes dolog. Rendben, nem lehet mindennel, mindenkivel megbékélni, jóban lenni. De a háború sem megoldás. Főleg ha a másik fél egyszerűen értetlen. De a háborúhoz túl sok érdek fűződik, főleg a rómaiak óta ismert „oszd meg és uralkodj” elv miatt. A nemzetközi, nemzeti, helyi politikában, a családban, a kollégiumi csoportban, az osztályban. Mindenhol. És hiába tudja az ember, hogy nincs jól így. Egymaga tehetetlen, és nem is biztos, hogy a legjobb szándék mellett is, jól csinálja a dolgokat. Hogy ő a jó.

    Szóval én nem vívok meg olyan harcokat, amiket értelmetlennek tartok. (Mint a hirdetés: „Nyerj egy Harley-t” Hát persze.) Tartsatok gyávának. Én inkább okosnak tartom magam. Ettől függetlenül nagyon elegem van. Megyek, rajzolok egy-két jól felfegyverzett csillaghajót, írok még pár novellát, amik mindig párbeszéddel kezdődnek, és mindig jól kinyírom a főszereplőket. Vagy legalábbis nem fordítom jobbra a sorsukat. Hehehe. Én nyertem.
  12. „A vadászat a vadász számára egyrészt alkalom a szigorú rend, fegyelem gyakorlására, másrészt eszköz a többi élőlény megismeréséhez és megértéséhez. Megtanít gondolkodni, szabadságszeretetre, jó ízlésre és tiszteletre nevel. Elvezet a természet és a hozzátartozó jelenségek elmélyült megfigyeléséhez. A vadászat megfelelő irányba tereli a vadász személyiségének alakulását. Olyan etikai értéket fejleszt ki benne, amely nélkül a vadászat pusztán az ösztönök gyarló megnyilvánulása volna.”

    Hobóék albuma kezdődik így. Engem a vadászat egészen más aspektusai gondolkodtattak el nemrég, főleg egy számomra szerencsétlen eset kapcsán. Vadászni ugyanis sokféleképp és sok mindenre lehet. Anno ex-barátnőmmel belógtunk egy koncertre (pénzünk ugye nem volt, most meg időnk meg türelmünk nincs, hogy elviseljük, amit egy ilyen „megbocsáthatatlan kihágásért” kapnánk), utána mesélte, hogy csodálkozott magán, ő ilyen helyeken „vadászni” szokott, adott esetben alkalmi partner után kutatva, és akkor nem tette. Pedig én a haverokkal az első sorban ráztam az akkor még élvezetesen hosszú hajamat.

    Én is szoktam vadászni. Mondjuk eszem ágában sincs (vagy George Lang barátunk szavaival élve: „ága esze nincsen”) rásózni magam bárkire is. Soha nem voltam jó pasi, másokkal ellentétben én sose feledem, mit látok a tükörben. Nem. Én megmenthető motorokra vadászok. Jártomban-keltemben benézek az udvarokra, különösen, ha vonattal megyek (sajnos egyre ritkábban manapság), onnét belátni a hátsó udvarokba is.

    Furcsa volt egy éve, amikor az angoltanárnőnél segítettem valamit (tolószékes szegény), és a hátsó udvarban kellett elvégeznem a dolgom. A szomszéd hátsó udvarán ott állt egy Jawa Mustang. Szembesített a Nagyfőnök a ténnyel, hogy nem mindent lehet és nem mindent érdemes megmenteni, akkor se, ha Jawa…

    Nemrég megszűnt a lehetőségem a vasakon dolgozni, legalábbis legálisan. Otthon ugye nem lehet. Hát most már a „cégnél” se. Akinél lehetne, oda nincs időm eljárni, ott csak a félkész vas van. Csak van… Tulajdonképpen három vasam van: egy Simson, kicsit több, mint egy éve, legálisan, papírokkal, villamos rendszere és festése nem jó. Egy félig se kész Babetta chopper egy kaposvári cimboránál lerakva, jobb időkre várva, erről nem tud, akinek nem kell. Kb. egy éve egy 125-ös Sport CZ, forgalomba helyezhető, motorhibás, egyszer láttam is már, de úgy el van ásva egy garázs mélyére Pécsen a másik cimboránál, hogy megérinteni se tudtam. Szintén illegalitásban, és még sokkal messzebb. A Simsont se tudom úgy fölpucolni, ahogy szeretném, mert ha szerszámot fogok a kezembe, már balhé van. Azért nemrég került rá új gumi. Éjjel titokban, alvás helyett szerelve…

    A hirdetéseket is nézegetem, hiába. Ami érdemes lenne, olyan drága, hogy a maradék hajam is égnek áll. Pedig vannak szép vasak. Egyik diákomnál is van egy 638-as, igaz papírok nélkül, hiányosan. Csak az a kérdés, ha meg is tudnám szerezni ezeket valahogy, mit kezdenék velük ekkora ellenállás ellenében. Mert ha csak én szívnék, leszarnám. De ha visszaszólok vagy leszarom, más b.szogatása, leüvöltése következik, olyané is, aki sajnos a szívbetegsége miatt ebbe bele is halhat. És egy életet elég nagy árnak tartok azért, hogy néha egy kicsit, icipicit jól érezzem magamat.

    Rengetegszer álmodom, hogy egy sufniban vagy padláson szétszedett, de amúgy gyönyörű bordó csepptankos Jawákra találok. Azokat is mind meg akarom menteni… a valóság tükrében erre csak egy szó van: szánalmas…
  13. Sokáig gondoltam úgy, hogy ha motorom már nem lehet, vagy nem olyan, amilyet szeretnék, elterelem a saját figyelmem egy másik olyan dologgal, ami érdekel, amiben örömömet lelem. Kicsi gyerekkoromtól nagyon rajongtam a sci-fiért, az első nagy filmélményem a témában az Űrszekerek: Csillagösvény (Star Trek: The Motion Picture) volt. A mánia 15-16 évesen hatalmasodott el, ekkor még kódolatlan volt a Sky1 angol csatorna, ahol az Űrszekerek: A következő generáció sorozat ment. Nagyon tetszett, életemben először (valószínűleg utoljára) sorozatfüggő lettem. Aztán sokáig ennyiben is maradt a dolog. Aztán jöttek a kalózul megszerzett mozifilmek, és pár évre rá egy kukoricakopzás: mire a kézi hajtású géppel ledörgettem a 3x6 zsákra való szemes kukoricát, volt idő pár dolgon töprengeni. Regényötletek születtek, mert úgy gondoltam, hogy az addig összeagyalt dolgokat tudományos esszében leírva nem sokakat fogok meg (a tudományos közönség végzettségem és anyagi, tudományos helyzetem miatt semmibe vesz), talán nagyobb célközönséget fogok meg, ha történetekbe öntöm az ötleteimet. Taláncsak megcsinálja végre valaki, mert én magam nem tudom (a motorokkal sem úgy alakulnak a dolgok, ahogy kéne, pedig p.csa összegből kivitelezhetőket tervezek eleve), és a világ megmentésében segíthetnének. Hát a feltételes mód az elég erősen jelen van.

    Szóval kitaláltam egy történetet Béta Holdbázis címmel, és egy Star Trek-történetet, aminek A Múlt Árnyéka címet adtam. Tudtam, hogy közeleg a Star Trek 50. születésnapja 2016-ban (ez 2012 elején volt), és a jubileumra egy történetbe akartam összehozni az Enterprise-E, a Voyager és a Deep Space Nine legénységét, hajóit, a sorozatok és a mozifilmek minél több részletére utalni. Úgy képzeltem, hogy szép születésnapi ajándék lehetne egy ebből készült mozifilm, amiért talán pár dollár leesne, amiből ki tudnám egy régi adósságomat fizetni. A régi angoltanárom, szintén nagy trekker, vállalta, hogy ingyen lefordítja, cserébe felezni akartam vele. Elkezdtem kutatni a neten. Adatok, leírások, a szereplők személyisége, szóval sok minden. Rengeteg videót néztem meg a Youtube-on. A történet váza megvolt, és egy szerencsétlen dolog (kirúgtak a melóhelyemről, 7 hónap munkanélküliség következett) lehetőséget biztosított, hogy a történetem ne csak fejben legyen meg. 2013 elejére teljesen kész volt a történet. A Star Trek legjobb mozis hagyományait őrzi: óvatos humor, komoly mondanivaló, akció és filozofikus részek váltakozása. Elküldtem fordítani, úgy számoltam, elküldöm a fordítást Jonathan Frakes-nek, a 8., 9., 10. mozifilmek rendezőjének és szereplőjének, nem csinálnának-e belőle filmet. Egy kicsit szerettem volna a nevemet viszontlátni a mozivásznon: „Story by F. Csaba Tooth”.

    Aztán a fordítás csak nem akart elkészülni. Közben egy filmgyárban dolgozó hölgy lányától megtudtam: a történettől a kész filmig 2 év legalább eltelik, ha nem küldik vissza az íróhoz átírásra a sztorit. 2015 végén végképp lemondtam a filmes álmaimról. Reméltem, hogy regényben megjelenhet határidőre. Hiába kértem szakvéleményt egy szakértő ismerősömtől, semmi válasz nem érkezett. Így jött el a nagy nap: 2016 szeptember 8-a, az első rész adásba kerülésének 50. évfordulója. Remény, pénz nélkül.

    Aztán megtudtam valamit. Az USA-ban egy közel egymillió dolláros költségvetésű sorozatot (Star Trek: Axanar), amit rajongók csináltak és tényleg nagyon jónak ígérkezett a trailer alapján, betiltatott a CBS Studios, ami addigra megvette a Paramounttól az összes jogot. Pedig én semmi kivetnivalót nem találtam benne, igaz, nem vagyok amerikai jogász. Ekkor rájöttem, miért nem szabadott a regényemnek nyilvánosságra kerülni. Úgy megb.tak volna a köcsög jenki jogászok, hogy belefeketedtek volna még az ükunokáim is. Így lett teljesen fölösleges idő-és energiapocsékolás ennek a szerintem jó történetnek nemcsak a megírása, de még a kiagyalása is. Ugyanígy jártam az épített motorjaimmal is. Tulajdonképpen mindennel, amiben csak úgy szimplán az örömömet leltem. Valakin keresztül mondja már meg a Nagyfőnök nekem, miért érdemlem én ezt a sorsot?

    Van benne egy rész, amikor Scotty újra az Enterprise-A fedélzetére lép. Az az a rész, amit még soha nem bírtam hangosan fölolvasni. Igen, azt képzeltem el, hogy én hogyan reagálnék, ha újra találkozhatnék Életem Pici Párjával (CZ 250 Sport) vagy Kicsi Szerkentyűvel (Simson S51B). Sokszor elolvasom azt a részt, ömlenek a könnyeim, mint Scottynak a regényben, és nem értem a sorsot…
  14. Neeeeemnemmm, nem a Zámbódzsimiféle "sláger" újragondolása. Az Origón olvastam a következőt:
    Robogórendszám

    Idén januárban futótűzként járta be a sajtót a hír, hogy a segédmotoros kerékpárok is hatósági azonosítót kapnak. Egyáltalán nem új keletű célkitűzés, de gyors változás most sem várható e téren. Kérdésünkre a Nemzeti Fejlesztési Minisztérium illetékese elmondta, hogy nincs döntés, sőt, konkrét tervezet sem az ügyben, egyelőre a lehetőségeket vizsgálják. Több, részben törvényi szintű jogszabály-változás kéne a bevezetéshez – márpedig egyszer már leszavazta a kérdést a parlament.

    De lássuk, milyen érvek szólnak a robogórendszám mellett:

    · Javuló közlekedésbiztonság: rengeteg szabálysértést meg lehet úszni büntetlenül kismotorral, a rendszámfelismerő kamerák (szupertraffipaxok, közterület-felügyelők rendszerei) esélytelenek ellenük. Nyilván a részeg vagy jogosítvány nélküli robogósokat továbbra is közúti ellenőrzésen lehet kiszűrni.

    · Ellenőrizhető műszaki állapot: kétévente esedékes vizsga híján rengeteg kismotor lerobbant állapotban, gyenge világítással és fékrendszerrel közlekedik. Sok régi kétütemű emissziója bőven meghaladja az autók vagy nagymotorok értékeit.

    · Kamu 50-esek ügye: számtalan 125 köbcentis vagy nagyobb motor jár rendszám nélkül, ezt a nagyon elterjedt gyakorlatot a robogók regisztrációja nélkül lehetetlen felszámolni.

    · Lopások visszaszorulása: egy (valódi vagy hamis) adásvételi szerződéssel és biztosítással bárki legalizálhatja a lopott kismotort, nemhogy eredetvizsgálat, de még vázszámnyilvántartás sincs.

    · Lényegében az összes európai országban megoldották már a kismotorok rendszámozását, bár az is igaz, hogy ilyen uniós kötelezettség nincs előírva Magyarországnak.

    A robogóregisztráció ugyanakkor sok problémát is felvet, ami a tulajdonosokra komoly adminisztrációs és költségterheket róna:

    · Típusbizonyítvány: az NFM becslései szerint a 600 ezres segédmotor-állomány zöme tíz évnél öregebb, első forgalomba helyezésük az EU-szabályozások szerint környezetvédelmi besorolásuk alapján meg sem történhetne. Erre kell először megoldást találni.

    · A tulajdonjogot igazoló dokumentumok beszerzése (közjegyzői nyilatkozattal vagy bírósági végzéssel) – hiszen kevés hazai kismotorhoz van például számla.

    · Ha nincs ilyen kialakítva, rendszámvilágítás és tartókonzol felszerelése szükséges, erre külön felhívta a figyelmet az NFM.

    · Műszaki szemle, a legyártott rendszám kiváltása: tisztázni kell, melyik szerv illetékes, és milyen költségek várhatók.

    · Számíthatnak-e bármilyen „amnesztiára”, kedvezményes forgalomba helyezésre az 50 köbcenti feletti, eddig rendszám nélkül használt motorok tulajdonosai?

    Sok-sok, a témához kapcsolódó egyéb kérdés is felmerülhet még, például a segédmotorokra elrendelt egységes 40 km/h-s sebességhatár módosítása, a jogosítványkategóriák esetleges kiterjesztése vagy a járműfajtákat osztályozó Köhém-rendelet újragondolása (például az elektromos robogók ügyében), de ezekre egyelőre nem kaptunk választ a minisztériumról, még minden megoldást vizsgálnak.

    Elárulták viszont, hogy a rendszámosításnál két szempont élvez prioritást. Az egyik az egyszerűsített eljárásrend kidolgozása, a másik pedig az, hogy az új rendszer ne rójon aránytalanul magas terheket a tulajdonosokra. Összegekről nem esett szó, de az biztos, hogy a 2014-es tervet a motoronként 10-15 ezres hatósági díjjal (plusz kétes tulajdonjog esetén az egyéb költségekkel) soknak találták a döntéshozók. Kétségtelen, hogy több tízezer forintot fordítani egy régi segédmotor rendszámozására többet tenne ki, mint az értéke. Rengeteg öreg japán robogó és Simson nem mehetne ki többé az utakra, holott sokaknak az egyetlen lehetőséget jelenti a mobilitásra. Biztos, hogy komoly változások előtt áll a kismotorok hazai piaca, ezért akad olyan járműegyesület, amely társadalmi egyeztetést javasol.

    Olyan dühös lettem:morog::karomkodik2:hogy azt elmondani nem tudom. Már megint a szegény emberrel akarnak kib..ni, akinek nincs lehetősége. Aztán az átdühöngött éjszaka után reggel a zuhany alatt rájöttem valamire. Ha a 2000-es évjáratú és ennél fiatalabb vasakra vezetnék be kötelezően ezt a rendszámot, a régebbiekre nem, akkor mindenki jobban járhatna. Kb. ekkorra lefutott a "szürkeimport" dísze, ex-szoci vasakat már rég nem lehetett ekkor kapni, és megmaradna az olcsó elsőjármű-lehetőség a fiataloknak, és az öregek is ki tudnának járni pecázni az öreg Schwalbe-val, hisz nincs egyebük, csak az öreg vas. Ezek egy idő után úgyis kikopnak. Emlékszem, sokáig erőlködtek a kétütemű autók utólagosan beépített katalizátorának kötelezőségével, aztán végre valaki a fejéhez kapott, és rájött, hogy ezek úgyis kipusztulnak idővel maguktól. Így kéne a segédmotor rendszámmal is tenni. Felmenő rendszerben, 2000-től, a többi egyre kisebb hányadot képvisel majd.

    Azért írtam ezt föl ide, hátha valamelyikötök befolyásos, vagy van ilyen ismerőse, mert én csak egy hülye négydiplomás vidéki senkiházi vagyok. Kutyaugatás nem hallik az égig.
    :csam:
  15. Egyszer volt, hol nem volt, volt egyszer egy magocska. Hogy, hogy nem, egyszercsak a földbe került. Jó dús volt az a föld, éppen annyira nedves, és annyira meleg, amennyire kell. A magocska jól érezte magát. Nőtt, növekedett, és néha még álmodott is. Furák voltak azok az álmok. Egyszer azt álmodta, hogy hatalmas, mindenki feje felett átlát, és akkora a hatalma, hogy senki nem áll meg a közelében. Szúrós tűlevelekről álmodott, és alatta senki sem maradt meg. Magányos volt, de hatalmas és erős. Aztán egyszercsak szél támadt álmában. Egyre erősebb és erősebb, és az óriás érezte, hogy nem tudja magát tovább tartani, és hatalmas robajjal ledőlt. Sok mindenkit vitt magával, de ígéretet is hozott: picike magoncok bújtak ki halott teste árnyékából, és nőttek, nőttek, ő pedig halálával táplálta őket.

    Máskor meg azt álmodta, hogy szorosan, sokadmagával tör az ég felé. Magasra, magasra, hogy jusson neki az éltető fényből. Aztán félelmetes zajt hallott. Olyan volt, mintha sok apró törpe iszonyú gyorsan ütögetne valamit apró kalapácsokkal. Furcsa szagot érzett. Aztán belé mart a fájdalom. Társai egymás után dőltek ki mellőle, de a szabad fénynek nem örülhetett már: dőlt a többiek után, le a földre. Megfosztották ágaitól, aztán zötykölődött, majd éles dolgok vágták a testét. A legnagyobb darab újabb zötykölődés után a levegőbe emelkedett, még pár fájdalom, aztán társaival együtt valamiféle alakzatban állt, és nemsoká nehéz sötétség telepedett rá. Hangokat hallott, vagy inkább érzett: boldogan visítozó kicsi lények (gyerekek?) hangja töltötte be a lelkét, és érezte a nagyobb lények boldog megnyugvását: végre saját tető van a fejük felett, és érezte a hálát, ami felé árad. De ezekből az álmokból mindig felébredt, és felmerült benne az egyedüllét érzése.

    Kíváncsi volt. Kidugta kis hajtását a föld fölé, és körülnézett. Szép napsütés és kellemes meleg volt odafönt. Nőtt is, ahogy csak bírt. Jól érezte magát. De nem volt egyedül. Sokféle mag hajtása növekedett körülötte, és elkezdték ellepni. Félt. Félt, hogy nem jut több fényhez, és itt sorvad el, mielőtt még valamelyik álma valóra válhatna. Ekkor történt valami, amire nem számított. Óvatos kezek kiszakították abból a földből, ahol addig olyan jól érezte magát. Kicsit fájt is neki, de meg se szólalt. Ugyanezek a kezek puha, de soványabb földbe ültették, gyökérkéihez nyomkodták a földet, és alaposan megöntözték. Fájt ugyan neki, de hamarosan jobban érezte magát.

    De nem sokáig örülhetett: megint pimasz más növények kezdték eltakarni előle a fényt. Már majdnem elhagyta a remény, amikor az ismert gondos kezek kitépték mellőle a többi növényt, a távolabb levők föld fölötti részét meg valami büdös, törpe-kalapálós rettenettel vágták le. Visszaemlékezett az álmára, és megijedt: vajon neki is ez lesz a sorsa? Levágják a fejét, és Isten tudja csak, képes lesz-e életben maradni?

    Végül nem bántották. Nőtt, ahogy tudott. Kellett is, mert a szomszédai is nőttek, akik ugyanolyannak látszottak, mint ő. Formára is, korra is. Próbált velük beszélgetni, de nem talált témát. Időnként jött az a lény, megint jött a büdös és az a fura zaj, és akkor egy kicsit több volt mindig a fény. Már nem is félt annyira, mint régen. Csak egyvalamitől. Ott zümmögött körülötte valami, egy lény, és megszúrta. Nagyon fájt neki a seb. Hosszan. Mintha mozgott is volna benne valami. De akkor megint jött az az ismerős lény, és levágta azt az ágacskát, ami annyira fájt, és annyira aggasztotta.

    A többiekkel már majdnem összeértek. Sokat töprengett azon, hogy lesz majd elég helyük, de le kellett nőnie őket, ha életben akart maradni. És akkor, egy hideg napon megtörtént. Idegen hangokat hallott. Mint az álmában: jött egy törpekalapálós hang, a büdös, és beléhasított a fájdalom. Élesen, és érezte, hogy ledöntik. Csak az álmában sokkal magasabb volt, mint most… Félt. Nagyon. Mi lesz most vele?

    Idegen hangokat hallott. Zötykölődés, még levágtak róla néhány alsó ágat, és fájdalmasan faragták azt a részt, ahol levágták törzsét a gyökereiről. Nagyon fájt neki, érezte, hogy meg fog halni a gyökerei nélkül. Nem tudta, miért tették ezt vele. Beállították valahova. Álmában már látott egy ehhez hasonló helyet, csak akkor fentről. Most egy iszonyú meleg helyre állították, nem a gyökerein állt, de mégsem dőlt el. Nagyon rosszul érezte magát. Két lény állt mellette, és valamin veszekedtek, vagy valami ilyesmi. Hogy vehetted éppen attól az embertől, aki úgy átmeszelt annak idején, hogy adhattál ennyi pénzt (micsodát?) érte, jobb lett volna, ha nem is hozol, hoztam volna inkább én. Formás kis fa, de akkoris. Dühös volt magában a fiatalabb lény, valahogy meghallotta, megérezte a gondolatait. Átkozódott, hogy ez volt az utolsó alkalom, hogy ő hozott fát, ha nem hoz az öreg, akkor nem is lesz, aztán ríhatnak felőle a gyerekek, ahogy akarnak. Ez még jobban fájt a fának, mint az, hogy kivágták. Micsoda kegyetlenség! Igaz, átfutott a gondolatain, hogy az álmában ő sem bánt jobban a saját magoncaival, akik az ő magjaiból keltek, de végül halálával mégiscsak teret adott nekik az álmában, és táplálta őket élettelen testével. Aztán más gondolatokat érzett meg. Suttogtak körülötte, majd egyszercsak bejött a szobába két apró, visongó apró lény. Ugráltak, visítottak. A fa érezte, hogy örömükben. Vidáman kiáltoztak, a nagyobb lények hiába csitítgatták őket. A fa érezte, hogy boldogok, de valahogy a nagyobb lényeknek nem volt olyan felhőtlen ez a boldogság, mint a kicsiknek. Mindenféle dolgokat aggattak fáradó ágaira, amik olyan furcsán csillogtak, mint a téli napsugár. Aztán kimentek. Eltelt egy éjszaka, és a fa nem értette, miért hagyták egyedül. Remélte, nem ő rontott el valamit.

    Reggel sejtelmes susogásra ébredt. Még mindig nem voltak körülötte a társai, és nem voltak meg a gyökerei, hiába remélte, hogy csak álmodta az egész borzalmat. Valamiket pakolt alá a két nagyobb lény. Aztán hamarosan ismét jöttek mind, a visongó kis lények, vidáman pakolták ki alóla azt a sok dolgot, valami susogott, tépődött, és megtelt boldogsággal a hely. A kicsik simogatták az ágait, olyan hihetetlen és őszinte szeretet áradt a fa felé, hogy úgy érezte, talán mégis életben tudna maradni, legalább egy kis ideig, ettől a szeretettől.

    Teltek, múltak a napok. A lények egyre ritkábban jöttek arra a helyre, ahová állították, és ő egyre rosszabbul volt. Már potyogtak róla a tűlevelek. A kis lények még néha ránéztek és megcsodálták, különösen az a nagyon kicsike, a legkisebb lény, az örült neki nagyon. Mégis egyre rosszabbul lett. Már nem jöttek be hozzá, amikor bent voltak, rá se néztek. Már tudta, mi az az érzés, ami korábban is rátört. Nagyon magányosnak érezte magát. Könnyek helyett tűleveleket hullajtott. Aztán nemsokára bejöttek a nagyobb lények, és a rá aggatott dolgokat levették róla. A legnagyobb termetű, aki olyan dühös volt pár napja, összeszorult szívvel tette a dolgát. A fa már majdnem teljesen meghalt, de ezt érezte. Aztán bejött az a nagyon picike lény, és hüppögve beszélt. A nagy lény szeretettel, de szomorúan szólt hozzá. A kicsi lény megsimította a haldokló ágakat, amire tűlevelek esője hullt a padlóra. A másik nagy lény bosszankodva szólt rá a picire. Neki víz hullott az arcáról. Aztán erős kezek megragadták. Ezt már alig érezte. Levették azt a dolgot, ami nem engedte eldőlni. Maradék ágait levágták, és a fa kilehelte lelkét.

    Később még visszatért lelke egy apró pillanatra. Felszabdalt testének darabjait tűzre vetették, ágai már rég ki voltak dobva, valahova egy olyan helyre, ahol más fák nőttek. A nagy lény megnyugvását érezte, hogy meleget ad a halott fa-teste. Aztán a lény eltöprengett, érezte a gondolatait, érezte, hogy azt kérdezi a lelkétől: vajon megossza-e másokkal a magányos fa történetét. Vajon nem rontja-e el a boldogságát a többi lénynek? Mert akármilyen is volt ez a lény, rosszat nem akart senkinek, vagy legalábbis úgy érezte. A fa lelke még mindig nem értette a miérteket, de remélte, hogy egyszer majd megérti. Addigis, új test után nézett, és tűnődött, mire akarta megtanítani a Teremtő őt és ezeket a lényeket azzal, hogy ő egy magányossá vált fa volt…