A neveket vesszővel válaszd el
A heti motorozásom kimerült abban, hogy visszavittük a tesztrobogót. Az nyilvánvaló volt, hogy a homeschooling mellett nem tudom vállalni, hogy szerda délelőtt 10-re ott legyen a motor rendeltetési helyén, ezért átraktam a projektet előző nap délutánra, keddre. Ez azért volt jó, mert délutánra vége volt a tanításnak, és megbeszéltük, hogy a gyerekeket átvisszük a fiam barátjához, mi meg majd elrobogunk két robogóval a Szallerbeckbe. Aztán az időjárás közbeszólt. Mindössze 5 fok volt és szakadó eső, szóval a férjem úgy döntött, hogy akkor már mehetünk kocsival is és akkor a gyerekek is beférnek, nem kell szívességet kérni, és ha már ott vagyunk a környéken, meglátogathatjuk a Mamáékat is, akiket hónapok óta nem láttunk. Most a férjem nem volt olyan hős, mint legutóbb, mikor a Can-Am-et vittük vissza. Akkor bevállalta, hogy ő viszi a motort én meg mentem a gyerekekkel kocsival... kapott is egy jó adag hóvihart mellbe az M0-on. Most azt mondta, nem akarja, hogy azt higgyék a hondások, hogy papírkutya vagyok... hát amúgy nem is vagyok az. Szóval jól beöltöztem, és aztán nem volt semmi extra. Az ujjaim meg a szám széle lefagytak ugyan, de ezt a 20 kilométert simán ki lehetett bírni. Jó kis robogó ez. Majd lesz róla nemsokára teszt is (sokat segít, hogy hétfőn kezdődik az ovi meg a suli), a képeket - amiket fényképezőgép hiányában telefonnal meg akciókamerával készítettem - EBBEN A GALÉRIÁBAN tudod megnézni. Hát, a minőségük nem a legjobb sajnos.
A héten ezt a paripát tesztelem. Az időjárás még mindig áprilisi... milyen lenne ugye. Azért két nap alatt beletekertünk 120 km-t a gyerekekkel, had szokják az esőt meg a hideget. Jó kis hétvége volt amúgy. Élveztem. Ja, ez egy Honda PCX125. Lesz majd róla teszt is hamarosan.
A tavaszi szünet számomra ismét gyászban telt. Sokadjára kellett elbúcsúznom a kedvenc fotómasinámtól. És meglehet, hogy immár utoljára. Párszor már írtam róla, hiszen évek óta használom ezt a típust. Már régóta nem számolom, utoljára a 8. darabnál voltam képben, azóta pedig már eltelt ismét pár év. Szerintem olyan 12 körül lehet most a vége. Itt éppen bedöglött az egyik. 2011 augusztusban Itt meg szereztem egy másikat. 2011 szeptemberben Itt is épp összetörtem egyet 2019 áprilisban Itt meg egy csomó kép, amit ezzel a géppel csináltam. Nem tudom, tudtad-e, de itt az összes fenn lévő képet bogarászhatod a fényképezőgépek alapján. Azoknak, akik nem olvasták korábban a történetet, el kell mesélnem, hogy egy véletlen folytán került hozzám évekkel ezelőtt, talán 2010 környékén egy ilyen gép. Annyira megkedveltem, hogy később - annak ellenére, hogy ha jól sejtem 2005-ös modell lehet - sorban vásároltam fillérekért a használt modelleket az ebayről. A baj az, hogy van egy olyan típushibája, amit évekkel ezelőtt már diagnosztizáltak, hogy az objektív fogaskereke műanyagból van, és könnyen eltörik. Onnan pedig már nincs mit tenni, a gép kuka. A képen szereplő modellt még télen vettem. Bolti kiállítási darab volt, mintha csak új lenne. Egyetlen karcolás sincs rajta. Mivel a múlt héten a kislányom kezében megnyekkent az előző, teljes lelki nyugalommal üzemeltem be ezt annak tudatában, hogy kihúz még 1-2 évet nálam. Sajnos nem így lett. Hétvégén a telken kezemben a géppel rohantam, hogy lefényképezzek egy gázlómadarat, ami odaszállt a stégünkre, mikor a gép kicsúszott a kezemből és pont az objektívre esett. Azonnal kiírta a rettegett piros Lens Error-t. És annyi is volt. Pedig mindig ügyeltem rá, hogy a kezemre akasszam. Most nem, mert úgy siettem. Azóta sorban fedezem fel magamon a gyászfolyamat szakaszait. Először sokkot kaptam Ezután más tevékenységekkel próbáltam elterelni a figyelmem a veszteségemről, egész nap mostam. Aztán jött az érzések kavalkádja, az önhibáztatás, a hogyan tovább, mit csináltam rosszul, mit kellett volna helyette, és mi lesz most? Az elfogadás nehéz. Főleg, hogy holnap megyek egy tesztmotorért és fogalmam sincs, hogy fogom lefényképezni. A telefonom nem alkalmas rá, és mégis milyen már telefonnal fényképezni. Az élet újraszervezése ma volt. Találtam itthon két működőképes kompakt gépet. Sírni tudnék, amikor meglátom, milyen képeket csinálnak. Pixeles, homályos, egyszerűen igénytelen, szar képek. A lényeg, hogy még nem tudom, mi lesz. Ok, hogy egy új telefon is időszerű lenne, de nem hiszem, hogy az helyettesítene egy fényképezőgépet. habár már majdnem sikerült elengednem a kis Nikonom, azért még nem dobtam ki... még reménykedem, hogy történik valami csoda. Pl. ha lenne egy műszerész ismerősöm, aki legyártaná ezt a pici kis fogaskereket fémből. (Ahogy kb. 10 éve javasolták egy szervizben, de azt mondták, nem éri meg, mert annyiért már új gépet vehetek - de akkor még nem tudtuk, hogy ugyanilyet fogok venni tizet.) Van vajon ilyen ismerősöm? Akkor a következő 10 évem is rendben lenne fényképezőgép ügyileg...
Szombaton végre igazi, tavaszi idő volt. Rövid ujjú pólóban napoztunk a teraszon, a gyerekek meg a Dunában pancsoltak. Sajnos egyelőre a motorozást nem tudtam beiktatni... az itthon oktatás és a sehovasemmenés miatt minden hétvégét (újra) a telken töltünk a Ráckevei-Soroksári Duna (ti. RSD) mellett. Jó itt. Azt tervezem, hogy majd hét közben gurulok, amíg megy a tanulás, de akkor általában azzal vagyok elfoglalva, hogy előre dolgozzak, hogy legyen fenn cikk hétvégén is, mert ott nem tudok dolgozni, nincs internet. Ami persze jó is, mert így legalább nem tudok dolgozni... Kemény, amikor az ember önmaga főnöke... Jut eszembe, RSD. Hétvégén volt a bemutatója Szendőfi Balázs természetfilmjének, ami a Ráckevei-Duna élővilágáról készült. Mindenkinek ajánlom, nem csak annak, aki ott él a közelében. Hihetetlen profi munka tele csodával, drámával, érdekességgel. És ez még csak az első része. Már tűkön ülök, hogy megnézhessem a következőt is.
Épp a hétvégén olvastam egy cikket, hogy a lezárások alatt hogy megemelkedett a vízparti ingatlanok értéke. Azt, hogy miért, teljesen meg tudom érteni. És számomra nem a horgászási lehetőség az elsődleges szempont. Öt éve, mióta megvan a nyaralónk a ráckevei Duna mellett, egyszer sem pecáztam. Illetve hazudok, mert a gyerekek időről-időre rábeszélnek, és olyankor veszek nekik zsebpecát meg csalit, sőt két éve még horgászengedélyt is váltottam nekik SOS. Olyankor két nap alatt kifognak 10-15 snecit, kínozzák őket egy darabig a felmosóvödörben, majd este mennek vissza a helyükre. Mármint a halacskák. Az elmúlt hétvégén az egyik szomszéd lepett meg minket egy vödörnyi keszeggel. Mivel mi is azt valljuk, hogy "ha adnak, fogadd el, ha ütnek, szaladj el", hát elfogadtuk. Hozzá kell tennem, hogy én alapból passzoltam a projektet. Nem azért vagyok vega (már csak kamu vega amúgy), mert szeretnék élő állatokat megölni majd megenni... szóval a férfiakra hagytam ezt a nemes feladatot. Sokáig tartott, de végül nagy sikere lett az elkészült keszegchipsnek.
Kicsit még korainak éreztem az időpontot... na nem a dátum, hanem a hőmérséklet miatt. Főleg, hogy az első menetre csak a nyári kabátomat húztam magamra, mondván, csak egy kis kört megyek. Ebből lett majdnem egy óra, és még az M0-ást is megjártam, ahol a hideg menetszél 110 km/óránál nem esett nagyon jól a mellkasomnak. Legalább egy napilap lett volna nálam, de nem volt. Másodszorra már rutinosabb voltam, és előbányásztam a huszonéves Bering kabátomat. Ebben teljes bélés van, szóval jöhet eső, jöhet fagy. Na jó nem jöhet! Amúgy azért is sürgettem a "tesztet", mert bár egy hétig nálam van ez a gépszörny, jövő hétre még havat is mondanak. Most legalább még sütött a nap. Ez tehát egy Can-Am Ryker 900, háromkerekű "trike" vagy mi - nekem a trike eddig az volt, aminek elöl egy, hátul két kereke van. Vidám kis szerkezet. Ha hiányzik, hogy már akkor sem néznek meg a motoron, ha a seggig érő szőke hajad verdesi a hátad és a bőrruha cipzárja majd szétcsattan a szilikoncicitől, akkor mindenképp ilyet vegyél. Ezzel tuti a siker szilikon nélkül is. Most még. Sietni kell, mert egy hasonló darab jött szemben velem az egyik közeli utcában. Lesz majd teszt is, csak nem akarom elsietni. (Hátha tudok lőni néhány képet hóban is. ) Addig is itt vannak az eddigi uncsi képek napsütésben.
Nem adja könnyen magát ez a szezon (sem). Péntekre be voltam írva a Can-Am Ryker tesztre, de a kislányom óvónénije COVID-os lett, úgyhogy most nem mehet sehova (a kislányom). Mi meg nyilván szolidárisak vagyunk, mégsem hagyhatok itthon egyedül egy hatévest. De ő legalább feltalálta magát. Már neki is annyira hiányzik, hogy az oviba motorral járhasson, hogy az apját kérte meg, hogy motorztassa meg a kertben. Lehet, hogy nekem is fel kellett volna ülnöm egy körre. A Can-Am tesztet átettük a következő péntekre. Most azon izgulok, nehogy kiderüljön, hogy még valakin kijöttek a tünetek a csoportból, mert akkor meghosszabbítják a karantént. Meg azért az is jó lenne, ha hétvégén nem -4 fok lenne, mint ma reggel.
Mert olyan nincs, hogy csak a motoros szezon kezdődik el. Ráadásul ha már úgysem mehetünk sehova (most a gyerekek voltak hasfájósak), akkor legalább zabáljunk egy jót! Hát nem? Hát de.
Ugye nem kell magyaráznom? Remélem motoroztatok is!
Idén is ugyanezt a receptet vettem elő, mert nagy igény mutatkozott. Már 3 adagot sütöttem. Azt hiszem, holnap van az utolsó lehetőség, mert szerdán már vége a farsangnak. Nem tudom lesz-e még kedvem... Buli az nem volt, úgyhogy fánkba fojtottuk a bánatunkat. Most meg jöhet a böjt. Szoktatok böjtölni?
Pénteken nem volt suli, így kivettük a kisebbet is az oviból és már csütörtök este leléptünk a városból. Mivel így sok idő után lett egy szabad hétköznapunk, sikerült elintézni egy pár olyan dolgot, amit máskor nem lehet. Na nem kell nagy dolgokra gondolni. Délelőtt elmentünk meglátogatni a Mamát és a Papát. És ha már ott voltunk, leettük a decemberi hamburger-nyereményt, amit Kispesten lehet épp beváltani. Máskor nem járunk arra, és plázába sem mennék, ha nem ingyen hamburgerekről lenne szó. Szóval 20 000 Ft értékben kellett hamburgereket vásárolnom a Zing burgernél. Mondhatom, eléggé jóllaktunk, és még vacsorára meg a másnapi ebédre is maradt belőle. Aztán meglátogattuk Görbe Sanyit a Radical Garage-ban. Itt megcsodáltuk a sok szép épülő-szépülő motort és Görbe Soma versenymotorját is. Soma nem volt ott, neki suliban a helye pénteken. Csak véletlenül vettem észre a műhely ablakán a Csajok a motoron matricát. Sanyi szerint legalább 10 éve ott van. Kicsit már megviselte, hogy folyton süti a nap, így a lakk kicsit meg van repedezve. Hogy a következő 10 év is rendezve legyen, raktam alá egy frisset. (A matricákat te is megveheted a CsamShop-ban.)
Egyik nap -5, másik nap 15. Pénteken megint szakadt az eső, és hétvégére is ilyet mondtak, de szerencsére szombaton sütött a nap. Vasárnap meg esett a hó... Ki érti ezt? Szóval itthon maradtunk. Így legalább volt alkalom elvinni a gyerekeket a Sarkad Udvarba. Imádják. És ha elég sok gyereket összeszedek a környékről, akkor kedvezményt is kapunk. (Persze nem ezért, de jobban elvannak párban, mint a mellékelt fotó is mutatja.)
Szeptember óta minden hétvégét a nyaralóban töltöttünk (meg előtte nyáron is szinte mindegyiket). Kiderült, hogy télen is ugyanolyan jó hely, csak tűzifa legyen elegendő. Na az elmúlt hétvége megtörte ezt a rendszert, ugyanis itthon maradtunk. Valamilyen okból megnéztem az időjárás előrejelzést (pedig nem szokásom, max, ha motorozunk), és az egész hétvégére esőt mutatott, ráadásul nem is keveset. Így nem volt annyira vonzó a kiruccanás. Amit persze nem is értek, mert eddig nem volt akadály sem eső, sem -10 fok... Mégis elgondolkodtunk, hogy egyáltalán lemenjünk-e. Végül a dolog magától megoldódott, mert péntek délután hazaküldték a fiamat a suliból hőemelkedéssel. Lázasan pedig csak nem viszem le a gyereket, hogy a nulla fokos Dunában ugráljon egész hétvégén az esőben. Szóval itthon maradtunk. Viszont ahogy az már a gyerekeknél lenni szokott, másnapra kutya baja nem volt, és ahogy a meteorológusoktól is megszoktuk, egy csepp eső sem esett egész hétvégén. Az unalmas kertes házban pedig mi más program adódik egy mai gyereknek, mint felváltva TV/telefon/tablet/laptop és a szünetekben vita a tesóval, hogy kinél melyik lesz a következő. Hogy ennek véget vessünk, elmentünk "kirándulni" egyet a környékünkön. Ragyogó napsütés volt és vagy 20 fok... legalábbis, ahol sütött a nap. A környék minden látványosságát megnéztük, a Caprera pataktól az alumínium M0-ás hídig, majd végül Csömörön kötöttünk ki Dudinál, a kárpitosnál egy jó kakaóra (a gyerekek) és kávéra (a felnőttek). Út közben botlottunk ebbe a két kétes egzisztenciába. Egyiküknek már szemmel láthatóan derékbe tört a karrierje. Jól néztek ki, na. Szóval ezért kellett ez a hosszú bevezető.
Hiába volt éjszaka -10 (na jó, inkább csak -3) fok, arra még nem elég, hogy korizni lehessen rajta. Arra viszont igen, hogy egész napra munkát adjon a srácoknak. Reggeltől-estig törték a jeget különféle szerszámokkal. Csak annyi időre tartottak szünetet, amíg megszáradt a cipőjük meg a gatyájuk a kandallón, miután beleestek a vízbe.
Szívesen mennék már valahova máshova, de a gyerekek szuperül elvannak a nyaralóban is. Minden évszakban más arcát mutatja a Duna és a környék, és a gyerekek mindenben meglátják a játékot. Imádom nézni őket. Mint régen a kutyákat... Nem zavarja őket sem a hideg, sem a sötét... Ha nem lenne a koronavírus, lehet, hogy sosem mentünk volna le a nyaralóba télen. Legalábbis erre következtetek abból, hogy az elmúlt négy évben soha nem jött össze. Már csak a hó hiányzik, meg az, hogy befagyjon a víz és lehessen korizni... talán a következő hétvégén van esély erre is.
