Igaz, hogy van már nekem blogom számtalan (mert van ugyebár birgeblog, régibirgeblog, munkablog, birgebarátblog meg ki tudja még, mi minden) de úgy gondoltam, bizonyos bejegyzéseket miért is ne importálhatnék ide? Hajrá - még egy blogot nekem!
Szín
Háttérszín
Háttérkép
Szegély színe
Font Type
Font Size
  1. Ez most nem a motorozásról fog szólni, bár van benne motor is.. és hát végülis a motoros csajoknak köszönhetem, hogy anno elkezdtem rúdtáncolni. Eleinte poénból, aztán érdeklődésből, most pedig életemben először belevágtam egy versenybe. Nem a helyezés miatt, nem győzni mentem, csak meg akartam mutatni, hogy mit tudok, és el akartam mesélni a sztorimat.

    A koreográfiám ugyanis az októberi motorbalesetem ihlette, bár a színpadon azért drámaiabbra terveztem. A történet röviden az volt, hogy motorozgatok vígan, majd elesek, jönnek a mentők, én elindulok felfelé a mennybe, de a lábamnál fogva lerángatnak, utána pedig törött kézzel küzdök, hogy nem szabadna, de én mégis rudazni akarok.

    Ez elméletben nagyon szép volt. Gyakorlatban nem vagyok normális, hiszen
    1. a koreo első felében valahogy bele kell applikálnom egy kismotort az elemekbe (segítek: ez nem könnyű)
    2. a harmadik felében pedig egyáltalán nem használhatom az egyik kezemet (ez meg kifejezetten baromi nehéz)
    3. a koreoban minimum 2 átöltözés és 4 kellék szerepel, köztük egy 2x2 méteres, kartonpapír mentőautó...
    4. ...amit el kell készíteni és le kell szállítani Zalaegerszegre.
    Volt benne kihívás, bőven, főleg ahhoz képest, hogy ez életem első versenye:D De összeraktuk.. nagyjából. Amikor a mozdulatok megvoltak, már csak a mentő tűnt kihívásnak. Megfestettünk, majd darabokban vittünk le, hogy a verseny előtti estén összeragasztjuk. Aha... éjfélkor még küzdöttünk vele, de kevésnek bizonyult a ragasztó. Másnap reggel irány a tesco, összevásároltunk mindent, plusz megtámogattuk fél kiló celluxszal, de a mentő még mindig épp csak egyben maradt, nagyon óvatosan kellett mozgatni.
    Aztán leszakadt az ég: akkora vihar volt, hogy megszakították a versenyt. Azt mondták, hogy ha "csak" esik, folytatják. Oké, de hogy hozom ide a szállásról a mentőt anélkül, hogy sz@rrá ázna?
    Végül a vihar olyan mértékű volt, hogy le kellett bontani a színpadot. Az egész ázott bagázs, versenyzők + a közönség bevonult a közeli stúdióba. Szuper, mert ott volt a szállásunk, mentő kéznél.
    A mentő nem fér el a teremben, hiszen színpadra terveztük. Ráadásul egyik oldalon volt a zsűri, a másikon a közönség, sehogy nem lehetne mögötte átöltözni, ahogy terveztem. Újratervezés, a mentőt a falnak támasztottuk, a zsűrinek megmondtuk, hogy majd adott pillanatban képzeljék bele. A közönség meg nem értette:D
    A koreó közepén leszakadt az angyalkaszárny, ami a mennybemenetelemet hivatott szimbolizálni. Elhajítottam.
    Ekkorra már annyira ideges voltam, hogy néhány elemet rossz oldalra csináltam (és meglepő módon így is sikerült!) elkapkodtam a felét, hamarabb lejöttem a mennyből, mint kellett volna... Nem baj, kitöltjük valamivel az időt:D

    Szóval összességében minden összejöhetett, ami csak lehet, és "szakmai" szemmel meglehetősen bénácska voltam, de büszke vagyok magamra, mert a helyzetből sikerült kihozni a legtöbbet... és túl vagyok életem első, egyben legnehezebb versenyén. Ezek után már bármi jöhet a későbbiekben, engem szerintem már nem lehet kiborítani:D

    (plusz hihetetlenül sokat fejlődtem a felkészülés alatt, a koreóban több olyan elemet is sikeresen megcsináltam, amik messze a szintem felett voltak, és pár hónapja még csak álmodtam is róluk, szóval már csak ezért is megérte)

    (Befutott a videó: https://vimeo.com/349415975)

    ...de van pár kép:D

    [​IMG]

    [​IMG]
  2. Szóval ott tartottunk, hogy követtük a fogatlan, részeg bácsit a falun kívül, által egy focipályán, majd által egy kosárpályán, és végül megálltunk egy lepukkant kis faház előtt. Belépve meglehetősen kellemetlen szag fogadott, az egyik szobában a földre dobott matracok szolgáltak ágyul, a másik szoba sem volt sokkal jobb, a fürdőbe belépve már azonnal léptem is kifelé. – Na, ezt nem. Sok sz@r szállást láttam már, de itt nem akarok aludni. – a bácsinak persze hiába mondtam, ő elővette a telefonját, pötyögött rajta valamit, és odaadta. A vonal túlvégén a nő volt, akivel korábban beszéltem. Annyit tudtam mondani, hogy a lak egyáltalán nem úgy néz ki, mint a képeken, ő elkezdett szerbül karattyolni (nekem, vagy valakinek a háttérben, ez nem derült ki), és pár mondat után rám tette a telefont. Ezzel nem lettünk beljebb.

    Nick és Sancho ezalatt felpattantak paripájukra és eltéptek a helyi panzióba, ahol kiderítették, hogy itt ugyan már nincs szoba, de Bajna Bastán tudnak ajánlani szállást. A recepciós csajnak örök hála, felhívta a helyet és intézett nekünk szobát, ami nagy segítség volt, mert ott sem beszéltek angolul… de mire odaértünk (újabb 18 km a kutyahidegben), már vártak ránk, a motorokat betolták a garázsba, mi pedig kaptunk egy kissé lepukkant, de legalább nagyjából tiszta szobát. És mázlinkra még az közeli étterem is nyitva volt, ahol akkora adagokat adtak, hogy a három fiú (meg kisebb fogyasztású jómagam) sem bírt megbirkózni vele…

    3. nap: 460 km

    Másnap reggel megismerkedtünk a helyi kávénevezetességekkel (sár, némi vízzel), és a teraszon állva gyönyörködtünk a hegyekben, amiket este már nem volt alkamunk megcsodálni. Majd gyors reggeli és irány Bosznia-Hercegovina, meg a további kanyarok!

    Rögtön a határ után megint egy csoda-szerpentint találtunk, tökéletes aszfalttal, kellemes kanyarokkal, nagy hegyekkel. Mondjuk a dolgot kissé árnyalta, hogy nemtávirat az egyik kanyarban egy felháborodott bakkecskével találta magát szemközt, aki az út közepén védte a territóriumát, de végül senkinek nem eseett bántódása:)
    A hegy túloldalán egy hangulatos hotelt leltünk, ahol meg kellett állni pisilni-kávézni, és amíg mi zsibongó testrészeinket pihentettük, Nick, Sanchot hátrahagyva visszament még egyszer, és egyedül is meghódította a hegy kanyarjait.

    Ezután megállapítottuk, hogy az aszfaltút Boszniában is elég kétesélyes, mármint vagy van, vagy nincs. Itt is visszafordultunk néhány enduro-gyanús irányból, de összességében a főutak többsége tökéletesen kellemetes volt. Egy nagyobb kanyargós kör után megálltunk elpusztítani az előző esti rántotthús-maradványokat, aztán elkanyarogtunk hosszan egy folyó mellett, néha sziklába vájt utakon, egy-másfélsávos utakon, ahol elég gyakran jöttek szembe. Kicsit para volt ott a szakadék szélén lehúzódni, de szerencsére mi voltunk a hegy felőli oldalon:D

    Utána kersztülkanyarogtunk még néhány bosnyák falun is. Itt már erősen kellett figyelni, mert az utak nagy része murvás-zúzalékos, az út szélessége inkább keskenység, és a KRESZ darwini jellegű, vagyis az erősebb járműnek van elsőbbsége. És néha még nem is lassít, örültünk, ha félre tudtunk ugrálni időben.

    Bár a GPS még további szépeket ígért, de valahol megint elvesztettük az időt, és délután 4 körül még volt 200 km hátra, szóval rövidítettünk, és kínunkban még a bosnyák autópályára is felkeveredtünk hosszabb-rövidebb időkre. Ezúton romoljon meg az összes befőttje annak, aki a fizetőkapukat kitalálta, abszolút nem motorosbarát. Kesztyű le, gomb nyom, papír elvesz, zsebbe eltesz, kesztyű vissza, mindezt 3 motoron, és fizetni is egyenként lehet, a legtöbb helyen nem értették, hogy az első motoros akarja állni az egész cehhet, hogy legalább a bankkártyát ne kelljen 3x előrángatni…

    Megint volt legalább este 10, mire a városba értünk, és megint „valahol” kellet találkozni a szállásadóval, amit némi gyanakvással vettünk, de ez kellemes csalódás volt. Pöpec lakás, rendes pasi, még Rakija is volt a hűtőben, mondta, hogy igyuk bátran. A welcome koccintásra ő is beszállt:)

    Húsvét vasárnap volt, nagyon éhesek és fagyosak voltunk, gondoltuk, hogy termeljük be a Smack levest, amit vészhelyzet esetére hoztunk, aztán majd meglátjuk, hogy nyitva van-e még valami a városban. A vacsoránkhoz képest az Éhezők viadala délelőtti matiné csupán, szegény levesnek arra sem volt ideje, hogy tányérba szedjük, a lábosok fölé hajoltunk a kanalakkal, és úgy habzsoltunk, mint a kisdisznók, még egymást is megpróbáltuk kitúrni a kajából… Utána ugyan tettünk még egy sétát a környéken, de a benzinkúton kívül semmi nem volt nyitva.

    4. nap, Bosznia-Hercegovina-Magyarország, 450 km…+30…+30….

    Másnap reggel nagy unszolásomra bementünk a városközpontba reggelizni, ám sajnos nem sok sikerrel. Sehol nem lehetett kártyával fizetni, vagy euroval, helyi pénz meg persze nem volt nálunk, és reggelizőhelyet sem nagyon találtunk. Végül egy nagyon kedves kávézóra leltünk, ahol a felszolgáló srác beszélt angolul, és megengedte, hogy hozzunk ide péksütit máshonnan a kávé mellé, ATM is volt a közelben, szóval bereggeliztünk, aztán hazafelé vettük az irányt. Sokat nem reméltünk már a hazaúttól, ám a horvát részen, egy kellemesen kanyargós szakasz után észrevettük, hogy kezdenek szaporodni a motorosok (addig nem sokat láttunk.) Kiderült is, hogy miért: megleltük a helyi játszóteret, fantasztikus kanyarok a hegyoldalban, tökéletes aszfalt, több mint 30 kilométeren át. Az út 3/4nél volt egy parkoló, legalább 50 motor állt benne, a többi ment fel-alá. Ahogy átértünk a hegyen, máris fordultunk vissza (szegény Sancho az utas ott maradt a buszmegállóban), és olyanok voltunk, mint a gyerekek: na, csak még egyszer!

    A végén már azt nézegettük, hol lehetne a környéken nyaralót, vagy esetleg motorospanzióvá alakítható szállást venni, mert ide még újra és újra vissza kell jönni! (Ha valaki bizniszötleten gondolkodik, hát ezt melegen ajánlom!)

    Persze még volt hátra vagy 300 km, szóval eljött az idő, amikor tovább kellett indulni a játsziról. A horvát határon nemtávirat, a road captain reflexből a teherautó sávba állt be, aztán kapcsolt, és átgurultunk a helyes oldalra. Sancho az utas ezalatt leszállt és odavitte a személyiket a határőröknek, akik ezt sehogy nem értették: itt van egy srác talpig motoroscuccban, 4 irattal, amott 3 motor, amit épp toligálnak errefelé… de hol a 4. motor? Eltartott egy ideig, amíg elmagyaráztuk, hogy a srác utas. Igen, fiú létére.

    Utána a magyar határnál meg sikerült szorgalmasan a sorompóhoz állni, ott meg azért kellett továbbtolni a motort. A határőr kérdezte is nemtáviratot:

    -Miből gondolta, hogy ide kell állni?
    - Nem tudom, fáradt vagyok már.
    - Mennyit mennek még ma?
    - 200 km.
    - Hol léptek ki az országból?
    - Hátöööö…. nem emlékszem.
    - Na jó, akkor álljanak meg valahol pihenni!

    Szóval Pécsett még megálltunk egy órára a mekiben (Ó, a hazai ízek!), aztán irány haza egyenesen a 6oson. Mondanám, hogy unatkoztunk, de brutál oldalszél és szitáló eső kísérte utunkat, szóval 80-90-es tempóval, minden izommal kapaszkodva jöttünk hazafelé.

    Másnap délután, a rúdtáncórán vettem észre, hogy a vádlimon lila ujjnyomok vannak. Nem tudom biztosan, hogy mi történt az éjszaka, vagy nemtávirat vert el, vagy elképzelhető, hogy álmomban még mindig küzdöttem az elemekkel, és a lábamat szorítottam egész éjjel, mintha gázmarkolat lenne...

    Jó kis négy nap volt, gyönyörű természeti részekkel, de a Balkánnak az emberekkel dúsított része valahogy nem nyűgözött le, legközelebb valami európaibb részre szeretnék menni…
  3. Egyszer volt, hol nem volt, induljunk hát el, töltsük ki a 4 napot motorozással! Viszlát húsvéti sonka, hello Balkán:)

    A terv: Horvátországon át Szerbia, Bosznia-Hercegovina, majd Horvátországon keresztül hazának. Az első és az utolsó napon fájdalmasan egyenes, a kettő között vidáman kanyargós.

    A szereplők: birge (Suzuki DR-Z) Nemtávirat (Yamaha XT), Nick Carter + Sancho Panza (Suzuki GS).

    1. nap: Budapest-Eszék, 250 km

    Az első nap az ígérethez híven baromi unalmas volt, rátettük magunkat a hatos útra, amiben kanyar még csak mutatóba sem akadt, és meg sem álltunk Eszékig. Na jó, megálltunk párszor tankolni, a GS-t utántöltöttük némi olajjal, mert lelkesen szopogatta a benzin mellé, no meg a határon is fel kellett mutatni az iratainkat. Más izgalom nem nagyon történt ezen a napon, de legalább viszonylag korán értünk a szállásra, volt kis időnk sétálni, megnézni a várost, enni egy jót a folyóparton. A városnézés kissé hamvába holt, mert a nemtávirat nem engedte, hogy előre felkészüljek a látnivalókból, mondván, hogy akkor végig azon fogok hisztizni, hogy mindent meg akarok nézni, márpedig most nem turistáskodni megyünk. Felkészülés nélkül meg nem erősségem a tájékozódás, szóval odáig jutottunk, hogy van itt valami valahol, csak nem tudjuk, hogy mit keressünk. Így viszont vacsora és finom sör után még jutott idő egy-két vérre menő UNO partyra is.

    2. nap: Eszék-Bajna Basta 340 km

    Szerencsére másnap reggel a szállásadó, amikor meghallotta, hogy nem láttuk az erődöt, gyorsan útbaigazított, úgyhogy a kanyargás előtt még vetettünk rá egy pillantást és ittunk egy kávét az óvárosban. Kár lett volna kihagyni!

    Szerbiába átlépve kissé aggódtam, mert sok helyen mondták, hogy pocsék utak várnak ránk, de a határ után semmivel nem volt rosszabb, mint egy átlag magyar főút, és sokkal jobb volt, mint mondjuk kedvenc napi útvonalaim, a Cinkotai meg a Bökényföldi út. Egy útmenti „grill & beer”-t szúrtunk ki ebéd céljából, mondván, hogy gyorsan bekapunk valamit, de kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű: az „étteremből” át kell menni a szomszéd közértbe, ott rábökni a húsra, amit megennénk, azt kisütik, és egy kis átadóablakon kerül be az étterembe. Mindez elég sok időt vett igénybe, szóval jóval később indultunk tovább, de szerencsére nem kellett sokat mennünk már, hogy egy kellemes, folyóparti kanyargóshoz érjünk. Itt néhánytíz élvezetes kilométer után a GPS azt mondta, hogy naakkor térjünk le egy helyes kis szerpentines mellékútra, ami hamar olyanná alakult, mintha egy falu zsákutcája lenne: abszolút egysávos volt, kétoldalt helyes kis szerb házakkal, út szélén legelő kecskékkel, emelkedve-ereszkedve, jobbkanyar, balkanyar, s-kanyar, az aszfalt még a tűrhető szinten. Nem lehetett rajta száguldozni persze, inkább olyan volt, mint egy barátságos hullámvasút. Nagyon élveztük, amíg a fiúk meg nem álltak a patak mellett, mondván, hogy hát a GPS szerint ezen itten által kellene kelni. Hogyismondjam… nem annyira vonzott a dolog. Szerencsére őket sem;) Visszafordultunk, újra kanyarogtunk, itt-ott letérve az útról, keresve valami hidat, aztán nagy nehezen megleltük a másik utat, ami tovább vitt a cél felé.

    Szerbia útjairól az a véleményem, hogy vagy álom, vagy rémálom, több helyen is találkoztunk olyan „aszfaltúttal”, ami inkább földút volt murvával vagy anélkül. Szépnek éppenséggel szép helyekre vitt, de beillett egy kisebb vezetéstechnikai trénignek. Eleinte csak lájtos offroad, aztán alul kövek, azon murva, párméterenként vízátfolyás, patak, a patakon általvezető rönkhídból alkarnyi részek hiányoztak. Volt egy pont, amikor már a fiúk is azt mondták, hogy elég: helyes kis túraösvény ez, de az erdő közepén vagyunk, nemsokára sötétedik, és a GPS szerint még 50 km van hátra ezen az úton. Na, azt már nem!

    Szóval visszafordultunk és megnéztük inkább a másik utat, ami 100 km volt ugyan, de legalább igazi aszfalt. És szerencsénkre kanyargós, a folyó partján.

    Mire Bajna Bastára értünk, ránk sötétedett, és ekkor már többször zaklattam a szállásadónkat, hogy ugyan, árulja már el a pontos címet! De a nő ragaszkodott hozzá, hogy nem ott találkozunk a szállás előtt, hanem az XY településen (18 km-el arrébb) a V… nevű étteremben. Igen ám, de Szerbiában adatforgalmunk nem volt, a GPS viszont csak pontos címet tudott kezelni, amit nem árult el a szállásadó. Nagy nehezen megtaláltuk az éttermet, én berongyoltam, és előadtam a pincérnek, hogy valami nővel kellene itt találkoznunk. Ő pislogott, és azt mondta, hogy fogalma sincs, mit akarok. Eközben a kint hagyott fiúk szóltak, hogy itt van valami pasi, aki minket vár. Kimentem, és egy közepesen részeg szerb bácsi ácsorgott ott mind a 3 fogával, hogy kövessük… Mondom hoci, eddig egy nővel beszéltem, ő hol leledz? De a bácsi nem értett, csak mutogatott. Mit tehettünk volna este 9kor, hullafáradtan, átfagyva? Ő bandukolt az út szélén kifelé a településről, mi meg 3 motorral, 5 km/órával követtük… Végülis nem félünk mi semmitől, bár vannak horrorfilmek, amik hasonlóan kezdődnek…

    Hogy eladta-e a szerveinket, és megtaláltuk-e a szállást, azt a következő részben mesélem el;)

    Ui.: képek is lennének, de még mindig nem tudok feltölteni.
  4. Ez a sztori hetekkel ezelőtt történt, de mivel a technika keresztbehúzta a fotóblogomat, így most mesélem el:)

    Elindultam egy kisebb ügyintézős gurigára, első állomás a KöKi, ahova szokásos módon hátulról, a buszparkoló felől érkeztem, mindenféle tilalmas jelzés ellenére. Leparkoltam szépen a vasat a bejárat előtti bringatárolóba, ahogy azt kell (elvégre motorKERÉKPÁR) amikoris látom, hogy valami csöpög belőle. Alátérdelek, nézegetem, mint aki ért hozzá, egyszer csak megáll mellettem két rendőr. Illedelmesen felállok, felöltöm legszebb mosolyomat.
    - Nem magas magának ez a motor?
    - Á, dehogy, pont jó. (pipiskedve épp leér a lábam, csak kátyú ne legyen mellettem, mert eldőlök, mint a kígyó a bringával. Megtörtént eset alapján.)
    - Szokott maga az Üllői úton járni?
    - Háááát... előfordul.
    - Éjszaka is?
    - Volt már rá példa. (eközben megérkezik egy harmadik rendőr is a beszélgetésbe.)
    - Nem rendőrként kérdezem, de szokott maga gyorsulni?
    - Ééééééén? Ezzel a motorral? Á, nem megy ez olyan gyorsan. (Nem a fenét.)
    - Tényleg nem rendőrként, de nem maga gyorsult egy zöld kombival tavaly nyáron?
    - Biztosan nem. (A fene sem emlékszik minden kocsira, amelyik megpróbál versenyre kelni velem.)
    - Biztos? Olyan 150-160al mehettünk... khm... mehettek.
    - Akkor aztán tutira nem én voltam!

    upload_2019-4-18_9-18-25.png
    Yamina, bocsi és Vidék kedveli ezt.
  5. Szombaton végre sikerült kicsit megjáratni a DRZ-t (és biztos voltam benne, hogy erről lesz majd az eheti fotó:)), aztán vasárnap átjött egy ismerős gitárral, és zenélgettünk egy kicsit. Évek óta elő sem vettem a fuvolát, rendes gyakorlás meg középiskola óta nem történt, szóval nem volt zökkenőmentes a dolog, de nagyon élveztük mindketten:)
    És ha már motorozni nem is mentem, cserébe eljátszottuk a born to be wild-ot, hogy legalább a feeling meglegyen:D
    2019/7
  6. Ez a motoros már baromira várja a tavaszt...

    Bukósisakos verzió, NaNa kérésére:)

    2019/6
    Zsila, NaNa és Vickancs kedveli ezt.
  7. Panka mindig szuper jó bulikat szervez, Mina pedig mindig jó képeket készít - így volt ez most pénteken is.
    Bár ezt a szelfit speciel én lőttem (olyan is lett:D), de az érdem egyértelműen a stylist-csapaté:D
    2019/5
  8. Gondoltam tartok egy csajos estét...pizza, fánk, borocska, sorozat. Jól is ment minden, amíg ki nem derült hogy ügyesen ki lettem zárva a lakásból... A felmentő sereg érkezéséig a kertben piknikeztem.Kicsit hideg volt de hangulatos ..
    2019/4
    Zsila, Vidék és Vickancs kedveli ezt.
  9. Tél van, hideg van, mi mást is tehetnék... A motor designt tervezgetem. Kár hogy baromira nem értek hozzá így egyik ötlet rosszabb mint a másik...
    2019/3 [​IMG]
  10. A 18. században Selmecbányán megszületett egy Akadémia, ahova Európa több szegletéből érkeztek a diákok, magukkal hozva otthoni szokásaikat. Az intézmény már régen nem működik, de az ősi hagyományok ma is összetartják a diákságot, olyannyira, hogy 11 évvel a diplomaátadóm után is örömmel járok vissza a hagyományőrző szakestélyekre. Ahogy a nóta is mondja : "Ha Selmec hív, mi ott leszünk..." 2019/2 Sza-sza-szakestély...
  11. A napokban láttam az emelkedős kérdést a facebookon, meg Mina hozzászólását, meg a lány felháborodását, és egy kicsit elgondolkodtam....

    Előre szeretnék szólni, hogy szeretek mindenkit, senkit nem akarok megbántani, de van egy fura jelenség nőimotoros*-körökben, amit képtelen vagyok felfogni.

    *pasikkal is előfordul.

    Mégpedig az, hogy vesznek egy nagy, dögös, vagány sok kilós motort, amit szépen tudnak terelgetni az úton, de lassú haladásnál ön- és közveszélyesek vele. Na jó, talán nem veszélyes, de minimum ügyetlenke kicsit.
    Nem tudnak lejtőn megállni, elindulni, nem tudnak rendesen parkolni, vagy nem tudnak a parkolóban arrébb állni, ha útban vannak. Ha elborul, nem tudják felállítani.
    Csak én gondolom úgy, hogy akkora motort vegyek, amekkorával minden helyzetben elbírok?

    Valamelyik évben a csamos tréning végére értem oda, vártuk a csapatot, hogy kijöjjön és persze - nők lévén - össze-vissza álltunk meg a hatalmas parkolóban. Aztán jött az a rész, hogy rendeződjünk sorba, és az egyik lány azt mondta: "Én nem tudok oda beállni, de mindjárt jön a pasim, majd ő segít". Nekem ez egy kicsit fura: önálló, erős motoros nők vagyunk, csak épp a pasi nélkül nem tudunk 5 centivel arrébb menni?

    Én anno pont ezért (is) cseréltem le a kawasakit, mert azt éreztem, hogy ha fel kell menni egy padkán, arrébb kell tolni, vagy csak 10 km/h sebességgel kell araszolni a sorok között, akkor a rossz súlyelosztása miatt ő irányít, nem én. Gyakran járok lejtős utakon, gyakran parkolok padkákon, és valahogy fontosnak tartottam, hogy mindig biztonságosan tudjam mozgatni. Azóta sokszor láttam nagymotorosokon, hogy enyhe elnéző mosollyal néznek rá a drz-re: "jaaaa, csak 400 ccm? Jaaaa, csak 110 az utazója?" Igen, de cserébe soha nem akadt még problémám, ha arrébb kellett tenni, és egy mozdulattal felállítom, ha elborulna, nem állok fölötte kétségbeesetten, hogy hol egy pasi. (Ráadásul annyira firnyákos, hogy városon belül simán otthagyom a sportmotorosokat is, de ez most más tészta.)

    Nem mondom, hogy mindenkinek kismotorral kell járnia. Abban viszont hiszek, hogy vagy akkora motort vegyünk, amit elbírunk, vagy járjunk el tréningezni és gyúrni, hogy ha kell, gond nélkül kezeljük a vasunkat minden helyzetben.
    Te, Yamina, ekime6 és 4 másik ember kedveli ezt.