Zsírba rejtett karcsúságom

[FONT=&quot]Ezt a blogot azért írom, hogy sikerüljön végre szembenézni magammal. Erős oldalam a kifogás keresés és önmagam felmentése, de úgy tűnik, ennek véget kell vetnem. Már-már határán állok annak, hogy halálra zabáljam magam -. és ezt kéretik szó szerint érteni. Azt mondják, minden terápia alapja az, hogy az érintett beismerje függőségét és segítséget kérjen. Én tehát most szeretnélek megkérni Titeket, legyetek a segítségemre abban, hogy ne legyen több „majd holnap, majd a következő fogyó holdnál, majd böjtidőszakban, majd, ha….”. Mesterfokon ámítom magam immáron (na jó, nem 49, de mondjuk) 40 éve, és nehezemre esik erőfeszítéseket tenni a céljaim elérése érdekében. Mondjuk jó ideig örültem, hogy könnyű, jó életem van, mára kiderült, hogy pont ez a legnagyobb buktató benne: elvagyok, mint maci a málnásban. Tehát, ha nem akarom, hogy iszonyatosan pofán vágjon a sors, ideje összekapnom magam, elébe menni az elemi csapásnak és szembenézni két fő bűnnel: a lustasággal és a falánksággal. Mazoista nem vagyok, ezért az egyikkel kezdem, bár titkon remélem, hogy az egyikben való haladásom javít majd a másikon is. (Mondtam már, hogy a dolgoknak mindig a könnyebb oldalát keresem?) No, vissza a testsúly-kérdéshez. Kövér gyereknek szült édesanyám (aki maga 40 kg mindössze), számolhatóan három-három hurkával a combomon, méretes tokával meredek az első Mosoly album-fotómon. Szeretett engem az én családom, aki megélte egy háború nélkülözéseit, tehát puszta jó szándékból etettek folyton. Óvodás koromban anyám dolgozott, így a dédmamám vigyázott rám. Mivel édes szájú voltam, és mivel szeretett, csupa olyan kaját kaptam az óvodai ebéd után (azt gondolom sokan ismeritek), amit szerettem: a szilvás gombócot nem ettem, tehát csak pirított prézlit csinált porcukorral, meg minden délután egy vejling (kb 3 literes) linzert. Igen, azt a finit, amit kristálycukorba mártanak sütés előtt. De tényleg minden délután, nem volt rest az én ómamám, hogy a kedvemben járjon. Édesanyámat a nagyszülei (említett dédmama) nevelték, azzal a főzési kultúrával, amit egy 4 gyerekes bányászcsalád a háború alatt végrehajtani tudott, vagyis: sóval-borssal fűszerezve, disznózsírral. Tehát mi is így ettünk. Mondhatom, hogy zsírsejtekkel bővel ellátottan vágtam neki felnőtt életemnek, és aki ismer, az láthatta, hogy a csontozatom sem akart alul maradni a „versenyben”, pld. térdkalácsom zsír/bőr nélküli mérete megvan van 20 cm. Ezek tehát a kiindulási alapok, a „szokásjog”. Hamar elköltöztem, és mivel lábra állásom sok munkával járt, ettem a munkahelyi menza kaját, majd este – ki a francnak van kedve hazacipelni a sok cuccot és még főzőcskézni is egy személyre – leginkább kenyeret, sajtot, menses előtt csokit táblaszám. Reggelire boltban vett pogit, Hópehely parfét (óh, boldog retro idők ! Emlékszik még rá valaki?) . És így a családi összejöveteleken való sütiből történő betegre evéstől kezdve tovább végtelen végig. Ez így ment 30 évig. Első házasságomba 60 kg-osan léptem, amihez 160 cm voltam. „Magasságom” is megvan, azt hiszem ez az egyetlen adatom, ami talán lefelé mozdult. [/FONT] [FONT=&quot]Nem volt telitalálat az első frigy, de ez pár évig nem derült ki. Csak az, hogy a „megállapodás” hatására hamar 65 kg lettem. Nem hallottam még lélektanról, védekezésről (pedig Isten látja lelkemet, akkor is, most is van mi ellen), nem láttam összefüggést a két dolog között. Aztán jött a nagy Ő, viharosan drámai összeszokási időszak (a mai napig tart), a két gyerek +10-10 kg rajtam maradt súllyal, és mivel későn kezdtem családot alapítani, hamarosan a menopausa, ill. a totál vénasszonnyá válás (Remélem banyává válásomat a bölcsülésem is segítette [/FONT][FONT=&quot]) Mára már sokat változtattam főzési-étkezési szokásainkon, de megdöbbenve jöttem rá nemrégen, hogy még mindig nem eleget. Már friss ételeket főzök, otthon őrölt gabonából sütök, eszünk csírát, nyers zöldséget, gyümölcsöt, a cukrokat előbb mézre váltottam, mostanra folyamatosan csökkentem az adagokat, igyekszem ügyelni a szénhidrát-fehérje párosítás kerülésére, fermentált tejterméket fogyasztok (a család sajna még nem), nem iszom alkoholt és nem eszem húst (ez utóbbinak ideológiai okai vannak). Hetente 3x1 órát sportolok, minden nap gyalogolok legalább fél órát.[/FONT]
[FONT=&quot]ÉÉÉÉS most jutottam el arra a pontra, amikor rá kellett jönnöm, hogy ez bizony az én renyhe anyagcserémmel nem elég. Első harminc évem felemésztette az enzimkészletem jó részét, a testem savas, salakos, megszoktam a nagy mennyiségű, lisztes ételeket, nem lakom jól a salátáktól, a magvakkal dúsított viszont szintén hizlal. Nem tudok 2 dkg-os adagokat enni, mert nem elég, viszont, ha éhes vagyok ölni tudnék, és ez szó szerint értendő. Mindent tudok a helyes táplálkozásról, bár még nem alakult ki a nekem megfelelő hibrid. Cserébe viszont tele vagyok rossz beidegződésekkel. Amit minimum 6 hét alatt lehet felülírni, hisz ennyi idő kell, amíg egy új szokás kialakul. [/FONT]
[FONT=&quot]Nyafoghatnék, hogy engem soha senki nem szeretett (illetve az, aki igen, az Pilóta keksszel és kakaóval fejezte ki), a másik pedig sehogyan sem tudta kifejezni – mindketten odaát lógatják már a lábukat a 3. asztrál síkon. Anyám a mai napig nem fogad el, bár ő azt hiszi, hogy szeret és jól nevelt, a férjem külön blogot érdemelne, hiszen jó szándékú, és szeret, a maga módján, csak ezt én még abban a formában…, na jó, ezt majd legközelebb.[/FONT]
[FONT=&quot]Vagyis a legteljesebb káosz van most, amit sürgősen le kell tisztáznom, és elindulni valamerre, ugyanis 49 éves és 90 kg vagyok. Ez már a disznónál is vágósúly, nem hiszem, hogy a szerveim sokáig bírják már a terhelést.[/FONT]
[FONT=&quot]Vagyis a mérleg: nem megy a délig gyümölcs, mert már 10-kor kopog a szemem. Nem megy a Kolláth-reggeli ugyanilyen okból: 8-kor majd kidurranok, 10-kor már hangosan korog a gyomrom.[/FONT]
[FONT=&quot]Leginkább járhatónak a reggelizz királyként variáció tűnik, azzal a megkötéssel, hogy kenyér helyett puffasztott ezt-azt, vagy fűrészporos izét eszem sajttal, kenőcékkel, zöldséggel stb.(Még jó, hogy mindkettőt szeretem[/FONT][FONT=&quot].) Délben zöld turmix, este saláta, minden nap 30 perc mozgás. Édesség nuku. Ez a terv, ami ellen a megszokás és a lustaság fog feszülni. Nagy segítség lenne, ha leírhatnám valahová a kínjaimat/eredményeimet, szerintem nincs olyan lelki erőm, mint Lizinek,Nagrának, Nanának és nektek, többieknek, akik csendben megküzdöttetek a saját sárkányaitokkal. Talán az jó lesz, ha le kell majd írnom, hogy hááát, ma is fagyit ettem, ma is becsokiztam stb. Majd csak elszégyellem magam, és erőt veszek a gyengeségemen. Remélem! Vállalnátok? És hol tehetném ezt meg? Ki lenne az a (néhány) angyal, aki elvállalja, hogy virtuálisan zokoghatnék a vállán a sütikéim után? [/FONT]