Elmélkedések

Most pedig a motorépítés ideje van! Történt, hogy egy nagyon jó barátom, aki Dunaszigeten lakik, még régebben egyszer fölhívott, hogy a föld alól is, de kerítsek neki Babettát, mert a szlovák barátai a sírba viszik a mániájukkal. Szereztem is kettőt. Aztán balesete volt (vétlenül), amiből lassan, nehezen épült föl, ezért nem tudta elvinni őket. Közben úgy alakult a világ, hogy a Simson, amit végleges motoromul terveztem, olyan érték lett, hogy ezen a környéken menet közben kilopnák alólam, még átépített változatban is, így elhatároztam, hogy valami kisebb értékű járgány kell a munkába járáshoz. Kiszemeltem Kőszegen egy nagyon olcsó Romet Kadet vázat, blokkom volt egy otthon elfekvőben (egy másik vasba terveztem belerakni), egy harmadik építésből kiesett egy pár 16-os Jawa Mustang kerék, így hát a fődarabok megvoltak egy „óccsó és nem ráz” kategóriájú vashoz. Gondoltam egyet, és összekötöttem több kellemeset néhány hasznossal, bepakoltam a Maruti hátuljába a két Babettát, szorítottam helyet a kisebbik lányomnak a jobbegyben, és fölvittük Dunaszigetre a cimborának a két Babettát, hazafele meg elhoztuk Kőszegről a Kadet vázat. Jó kis egész napos apa-lánya program kerekedett belőle, eltévedésekkel, sapkahorgolással, beszélgetéssel, zenehallgatással meg mindennel, amit akarsz. Teszteltem Pannát is, igaz, nem előre megfontolt szándékkal, de úgy néz ki, bírja a kalandokat és nehézségeket, ami ugye nem hátrány, ha valaki motorozni akar. Végülis a két Babettáért kaptam annyit (na jó, volt még pár apróság is mellé), hogy kikerült belőle a Kadet váz és az üzemanyag-költség nagy része is, így anyagilag se vágott a földhöz a kaland.

Nekiugrottam a kötelező kapálógép és Terra (kerti traktor) felújítás mellett az Arankának keresztelt projektnek is. Azért Aranka, mert aranyszínű motorom még nem volt, és ez a Kadet most ezért ilyen lesz. Miután nekiláttam, vakaróztam ott is, ahol nem viszketett. Eredetileg arra gondoltam, ideiglenesen festés nélkül összevakarok egy patkányt, és ha beválik, akkor a szezon végén, amikor már remélhetőleg másik is lesz, amivel járhatok, szétkapom és lefestem. De basszus, ez k.va rozsdás! Nem úszom meg a festést. B, C és Z tervek következtek, és most épül, aminek épülnie kell, mert ha jóra fordul az idő, akkor már a kerttel, meg a tűzifa hazahordással kell foglalkoznom. Még az elején tartok, de a vázat már elvágtam, ahol kell… nem is én lettem volna, ha nem…

Na, majd még tudósítok, hogy állok a legújabb csajjal! Vigyázzatok magatokra, mindenkinek jó egészséget és sok balesetmentes, élményekkel teli kilométert kívánok az Új Évre! Üdv szevatok:

Vidék

(Jó régen írtam, még január közepén...)

Két és fél hete volt. Gábor barátomhoz mentem, hogy megvegyem tőle a Terrához való ekét, és ha már ott voltam, elkértem tőle kölcsönbe az oldalkocsijának a 16-os Jawa kerekét, hogy megcsinálhassam a próbát, amit már régóta szerettem volna: hogy mutat egy Sport CZ 16-os kerekekkel. Ehhez Ekecs barátom vasát szemeltem ki, ami valaha az enyém is volt, és Jég néven vettem nyilvántartásba (mivelhogy nagyon sokáig jegelnem kellett a projektet). Másnap délután bele is pattintottam a 16-os kerekeket Ekecsnél (első keréknek otthonról vittem egy Jawa Mustang kereket a próbára).
Asssszzzttta...
kutya...
kibabrált...
cselák...
ííídösannyát nekijje...
HOGYLEHETENNYIRESZÉPVASATCSINÁLNI?!?!?!
Na jó, hozzá tartozik, hogy egy nagyon hasonló vasnak köszönhetem a legszebb és legtöbb motoros élményemet, tehát elfogulatlan nem tudok lenni. De EZ a bele való méretű kerék! Nem tudom leírni, hogy mekkora birtoklási vágy ébredt bennem. Pedig tudom, hogy nem engedhetem meg magamnak, és mégis. Meg voltam veszve...
A próba után elvittem Gábornak a kereket vissza, és útba esett a volt nejeméknél Panna, aki mindenképp velem akart jönni (más ügy miatt oda is be kellett mennem ugye). Jól beoltottam őt is... pláne, amikor megtudta, hogy hamarosan erről a vasról az ő lába is leérhet, és kétszemélyes... hú akkor indult ám be igazán...
Ja, és pár napja szólt Gábor, hogy tud egy pár 16-os kereket, ami nagyon-nagyon ritka dolog...
Na mindegy, meglátjuk, mi lesz a dologból, mindenesetre álljon itt pár kép a vasról meg rólunk. Ugye mi az alapanyagba belelátjuk a készet, úgyhogy ne szörnyülködjetek nagyon a vas ótvar állapotán. Csináltam látványtervet is arról, hogyan nézne ki nálam.
Nagyon marconák vagyunk egyébként

Találtam valamit. Ajánlom mindenkinek, magamnak is...

Mi minden megfordul az ember fejében ilyenkor! Pedig hétköznapi dolog, évente kétszer.

Szegény környéken lakom, Somogyban. (Ez is hogy megismerteti az embereket! Aki seggnyaló, az nagy hangsúllyal mondja, hogy VÁRmegye…) Pontosabban: azt HITTEM, hogy szegény környéken lakom. Én valóban nem vagyok gazdag, alsó középosztálybelinek tartom magam, nem jövök ugyan ki a fizetésemből, de mellékjövedelmem sincs, mert annyi a meló otthon, hogy nem érek rá eljárni pénzt keresni. Szóval lomtalanítás volt, nem is tudtam róla, nem is készültem rá. Mondjuk nem is sok mindent kellett volna kidobni, illetve amit ki kellett volna, arra sok idő lett volna rákészülni. Ilyenkor a mi környékünkön ellepik a falut a hottentották. Ez azért veszélyes, mert nemcsak a kirakott holmit nézegetik, hanem a bent maradtat is intenzíven, lomtalanítás után meg visszajönnek megnézni, ott van-e még (ha ott van, akkor meg tesznek róla, hogy ne legyen ott)... Meg nagyon idegesítő, amikor már három órája egyfolytában tépi a pofáját az összes dög miattuk.

Azért nézegettem én is, mik vannak kirakva, meg nem álltam (azzal a céllal, hogy tudjam, legközelebb mit lehet, mit nem). Simán kivágtak olyan dolgokat, amiknél sokkal rosszabbakat kell toldozgatni-foldozgatni bent a suliban, meg otthon is, mert nincs pénz lecserélni. És akkor hallgatja az ember naphosszat a nyávogást, hogyőnekiaztánilyenrosszmegolyanrossz. Hát, ha megengedheti magának, hogy ilyeneket dobjon ki, nem tudom. Mértéktelen pazarlás. Én anyai ágon sváb fölmenőkkel büszkélkedhetek, sváb volt valaha az a falu is, ahol élek. A svábok, pláne a második világégés után, nagyon nem voltak gazdagok, mindent, ami volt vagy megszerezhető volt, meg kellett becsülni, és ez a mentalitás égett belém. Ezt egyébként a környezetmérnöki tanulmányaim (és egyébként is a győri 11 év) megerősítették. Egyszerűen fölháborít a pazarlás, a rendetlenség, a gondatlanság, a felelőtlenség, az ostobaság. (Ezek ugye kéz a kézben járnak.) Nem értem. És ugyanakkor azt mondják, hogy nem lehet mást megváltoztatni, csak a saját hozzáállásunkat. De könyörgöm, ezen az én gyerekeimnek a puszta léte függ! Ha elpazarlunk mindent, ők életben maradni se fognak tudni, esetleg csak olyan nyomorban, amit az ellenségének se kívánna az ember, nem a gyerekének!

Más is megfordult a fejemben. Amikor annak idején Jumbi barátunkat elütötték, volt bennünk para rendesen. Nemcsak a személye miatt, de a holmijai miatt is. Ő Móváron él. Van egy kb. 120 négyzetméteres háza. De ő nem ott lakik, mert az tele van motorokkal és motoralkatrészekkel, ő mellette lakik egy NDK-s lakókocsiban. Azóta vett egy faházat, örültünk, végre házba költözik. Két hét múlva megyünk hozzá, a faház pincétől a padlásig motorokkal és alkatrészekkel, ő meg él az NDK lakókocsiban… A régi ETZ-jén fémig volt kopva a tankon az a rész, ahol a térde hozzáért. Sose volt rozsdás. Télen se. Ha kellett valami, amire azt mondták nemcsak a boltban, de a bontóban is, hogy márpedig olyan ebben a naprendszerben nincs, Jumbi csak félrebillentette a fejét, és jellegzetes hadarásával azt mondta: „Azt hiszem, múltkor láttam valahol.”, és eltűnt a kupac alatt. Két percen belül kinyúlt egy kéz a kupac alól, benne a keresett alkatrésszel: „Na nézd meg, ez az?”, és az volt… Hozzáértő embernek egy kincsesbánya volt az a hely és az az ember. De amikor elütötték, nemcsak barátunkként féltettük. Rajtunk kívül senki, tényleg senki nem értékelte volna azt, ami ott össze volt gyűjtve. Szerencsére túlélte, megmaradt, és olyannak maradt meg, amilyen volt. Ki tudja, máshol tudatlan örökösök micsoda értékeket dobáltak már ki. Ha nem tudom befejezni az elkezdett motorokat, a lányom hiába kötődik ezekhez, nem fog tudni a kupac alkatrésszel mit kezdeni. És a fémhulladék-átvétel leállása miatt az se lesz más, mint erőszélre kidobandó szemét. Elgondolkodik az ember így öregkorára, legalábbis aki még tud normális lenni néha, hogy megérte-e belefektetni a sok időt, pénzt, munkát. Nagyon fontos lenne, hogy az ember ne kötelességet, hanem lehetőséget hagyjon maga mögött. Olyan dolgokat, amik másoknak is értékesek, és szebbé, jobbá, többé teszik a világot. Nagyon, nagyon sokan nem így gondolkoznak az öregek közül, és ezt nehéz azzal magyarázni, hogy ők egy más, nélkülöző világban szocializálódtak. Valahogy az öregedő agy szerkezete megváltozik, és nem előnyösen. Ezért akarok a ház megváltoztatásával igyekezni, hogy amíg az erő meg az önuralom tart, kivágjak, felhasználjak mindent, ami másnak csak útban levő kacat, vagy az lesz.

Viszont ott van a másik oldal is: a beteges gyűjtögetés. Nemrég kisebb baleset ért, életemben először lejött a lábkörmöm. Anyu azt mondta, tegyem el emlékbe. Az agyam eldobtam: MINEK?!? Ki is dobtam, de erről nem fogok beszélni. Ha eljutok odáig, hogy rendbe tudom tenni a házat, csak olyan dolgokat hagyok, amik a lányomnak is értékesek, használhatók. Bolond, aki a házában őrzi az emlékeket. Azokat a szívünkben (legföljebb a winchesterünkön) kell őriznünk. És időnként ott se árt lomtalanítani…

... török császár... az édesanyádat...
Mostanában nagyon kevés motoros dolog történik velem, sokkal kevesebb, mint amennyire úgy szükségem lenne. Úgy alakult, hogy szombaton - a félszembehúnyós műszaki után másfél héttel - Pulai Gábor barátom elvállalta, hogy megcsinálja Kisöregen, ami miatt be kellett hunynia a vizsgabiztosnak, na jó, mindkét szemét (hiába, a krisztusi kor az krisztusi kor...). Konkrétan a bal oldalon az A oszlop tövének, a kereszttartónak és a küszöbnek a találkozása csak nyomokban volt meg... Nem végeztünk szombaton, ott kellett hagyjam a vasat Gábornál, hazavitt a kocsijával. Azt mondta, ez drága kör volt (40+ km egy 3 literes összkerekes Bayerische Müllwagennel), másnap reggel menjek be Kaposvárra tömegközlekedéssel, majd oda már eljön értem motorral. Rendben, mondom, de a sebesség6árokat legyen szíves betartani, mert még az évre se emlékszem, mikor mentem utoljára motorral, akár csak benzinkakasként is... Másnap reggel jött is értem a Füredi Csomóponthoz, Suzuki GSX-F 750. Azt mondta, azért döntött a 750-es mellett, mert az összes közül ennek a legnormálisabb a fogyasztása. Be is tartotta, amit kértem, legalábbis részben... tényleg nem gyorsított, fékezett meg döntött nagyokat. Igaz, a végsebesség egy kicsit túl lett lépve... nem nagyon, kettessel kezdődött... úgyhogy @Szegecs Barátom, tisztelettel jelentem, megvolt a Tőled kapott sisak első bevetése. Meg kell mondjam, vagy a frissen kopasztott, kendőzetlen fejem az oka, vagy a sisak mérete nem passzol menet közben, vagy nem ekkora tempóra tervezték, de az utat azzal töltöttem, hogy imádkoztam, nehogy benyomja a menetszél a koponyaüregembe a szemgolyóimat. Ugye szemüveges vagyok, azt pláne nem 2k+-os menetszélre tervezték, tehát lehajtottam a plexit, az meg a szemüvegemet nekipréselte a szemgolyóimnak, mondom megpróbálom behunyni a szememet vagy pislogni vagy mittudomén, aztán úgy is maradtam.
Na mindegy, vasárnap emberi időben, baráti áron elkészült Kisöreg, már vele jöttem hazának. A szemgolyópréselősdit kivéve pedig motoroztam is egy jót, még ha csak benzinkakasként is...

Az igaz, hogy utána baromigyorsan tettem hozzá: „Úgy szorította a fejemet a sisakod, hogy csak na.”

Ti mertetek volna így viccelni a főnökötökkel? Utólag azért bennem is fölmerült, hogy ez lehet kicsit erős volt, de reméltem, hogy a jól sikerült munka öröme nagyobb, mint az esetleges neheztelés az ugratás miatt.

Történt ugyanis, hogy Igazgató Úrnak van egy rég nem használt Kymco Agility 50-ese. Régóta voltak már indítási problémái, most vett bele új akksit, mert gondolta, takarékosabb lenne bejárni vele dolgozni, mint kocsival. Jó elgondolás egyébként, én is kíváncsi lennék, mennyit eszik egy 50-es négyütemű robesz 100-on. Én ugye a szabadságomat tartalékolva családi egészségügyi vészhelyzetekre, még bejárok dolgozni (különben is a nyári gyakorlatok felügyeletével, ppt-kkel, dolgozatok átgyúrásával van meló rendesen), és egyéb intéznivalók mellett megkért, nézzem meg neki a kis vasat, hátha tudok bele életet lehelni. Félve álltam neki, mert tudtam, hogy egy Czetkához képest nem egyszerű a felépítése ezeknek, mert olyan embereknek tervezték, akik nem különösebben nagy műszaki tálentumok, ezért minden automata rajta. Nekiláttam, és amikor lepattantak a burkolatok, vakaróztam vagy negyed órát (pedig nem is viszketett), mire rájöttem, ki kivel van (mi a francnak EGR szelep egy 50-es 4T robeszra?!?), de nosza, karbi le, pucol, benyacsap jó, össze, próba, megy. De jó, burkolatok föl. Indít. Nem megy. De legalább folyik a benzin valahol. Azanyádvanmá, szét újra, tanácsért Belmoto-ba (ez úton is nagyon köszi!), Főnökkel megbeszél, pénz kér, vissza alkatrészért, újra össze. Nem jó. Újabb alkatrészért be a városba, össze, namostmegy. Burkolatok rá, jéezígyismegy, akkor most már jó lesz. Próbaképpen kimentem vele a tankertbe, kivittem egy megjavított kiskapát, és hogy sünék ne visítsanak, fejemre tettem, amit találtam: a Főnök csomagtartóban talált sisakját. Azt mondta utólag, hogy csodálkozik, mert nehezen talál elég nagyot a fejére, és nekem mégis kicsi volt a sisakja, de hát mondtam neki, az én fejem méretre és tartalomra olyan, mint egy szarosvödör, nem nagy csoda, ha kicsi nekem a sisakja.

Tetszett a szerelés, meg néhány mérnöki megoldás is. De a fő, hogy rossz széria szakadt meg: több év után, ha nem is sokat, ha nem is igazival, de mehettem gépi hajtású kétkerekűvel. Ez jó. Ez tetszik. Ugyanakkor elgondolkoztatott, hogy 40-nel mentem szabályosan, és olyan volt, mintha állnék. Ez mindenesetre nem túl biztató az újrakezdésem és jövőbeli, elsősorban pénzügyi szempontok szerint tervezett motoros jövőm szemszögéből. Viszont nem jött be, amitől féltem, mostanában gyakran kap huzatot a nyakam (következményként hasogató fejfájással) és a szemem (ugye legújabb hülyeség, hogy bejegyzetten nem vezethetek szemüveg nélkül, így a jó kis huzattól védő régi motoros napszemüvegeim felejtősek), talán nem kényszerülök még föladni a motorozást az öregedésem miatt. Egyik barátomnak ezért kellett abbahagynia, és ez nem volt olyan biztató. Viszont úgy tűnik, velem ennél a sebességnél ilyen gond MÉG nincs, és ez jó hír.

Na szóval, ennyi aktuális van velem. Kérdezem főleg azoktól, akik nem szoktak ide írogatni: Veletek mi van?

Kezd ugyanis úgy festeni az oldal ezen része, mint négy jóbarát privát csevegése...

Tudjátok, ide is megírtam: megszereztem a buszos jogsit, a suli, ahol tanítok, fizette. Most meg az óráim rovására is vinnem kell a diákokat mindenhova is: gyakorlatra (olyan jó, amikor szaros gumicsellóval, tömény szarszagúan beszállnak, és két hétig nem szellőzik ki a busz akkor se, ha frissen kitakarítod utánuk), osztálykirándulásra (tudjuk, miről szól, még senki nem hányt be, de sztem ami késik, nem múlik), és ami a legfontosabb: szakmai kirándulásokra. Na egy ilyenen voltam tegnap. Kolléga régen ott dolgozott: Tata-Dióspusztán az angol telivér ménesben. Nem szoktam a programokon részt venni, inkább alszom a buszban (nem olyan pihentető három ember helyett dolgozni egymagam), de ez a hely olyan ígéretes volt, amikor megérkeztünk, hogy azt mondtam, ezt megnézzük. Megérte. De nem is emiatt írtam most, hanem az oda-és visszaút miatt, amikoris áthaladtunk a Vértesen. Én nagyon szeretem azt, amikor az út menti fák lombja összeborul az ember feje fölött. (Tudom, tudom, ősszel szar dolog az avar miatt, csúszik, mint a... takony) Eszembe jutott, hogy itt a busz helyett mennyivel jobb érzés lenne Életem Pici Párjával végigmenni... szerencsére sikerült feltűnés nélkül elbőgnöm magam (ami ugye vezetés közben, hát hogy is írjam, nem kifejezett előny). Átmentünk Környén is, pedig, amikor elkerültem a komáromi suliból, viccből azt mondtam, többet nem megyek se Környére, se a környékre...
Jó minőségű aszfalt, kellemesen emelkedős-lejtős-kanyargós, kicsit ugyan keskenyebb, mint az átlag, de biztos nagyon jó lehet motorral... és nagyon-nagyon szép!

Hát pont nem egy csajos oldalon kéne közzétennem ezeket a gondolatokat. De tegnap Panna, mint oly sokszor, elgondolkodtatott. Iskolai feladatként írniuk KELLETT anyák napja alkalmából az édesanyjukról. Persze a társadalmi elvárásnak megfelelően csupa jót és szépet. Panna saját bevallása szerint ekkorát még nem hazudott, mint azzal a 10 mondattal. Mondtam neki, hogy a cím az én anyukámra vonatkoztatható, és így már igaz. De, mondta, hogy lehet majd hitoktató, ha hazudik. Mondtam, ha a Mamára gondoltál, akkor igaz, mert neked nincs rajta kívül anyád...

Belegondoltatok már? A legtöbben anyák vagytok, gyereket szültetek a világra. Nektek is van, aki Titeket szült a világra. (És vannak, akik ennek puszta tényéért elvárják, hogy nekik aztán szobrot állítsanak.) És tudom, hogy Köztetek is vannak olyanok, akik pont őmiatta választották volna, hogy inkább nem születtek volna meg! Mi van azokkal, akiknek az anyja nem a társadalmi elvárásoknak megfelelően egy földre szállt angyal, egy tündér (mint az enyém), hanem éppen az ellenkezője? Ismerek ilyet, de mennyit! Olyanokat tudnék írni konkrét személyeket megnevezve, hogy kopasz embernek is hajmeresztő, és azonnal letörölnék ezt a blogot (így is komoly indulatokat fog kelteni). Hogyan érezhetik magukat anyák napján azok, akiknek helyrehozhatatlanul tönkretette az életét az anyjuk? Például az én gyerekem? És megőrülök a tehetetlenségtől! Hogyan fogja ezt magában helyére tenni? Mit okoz majd ez az életében, ha szerencséje lesz, és talál olyan pasit, akivel érdemes lesz családot alapítania? Megteszi majd, vagy parázik a szellemi örökségétől? Vajon, akik ilyen rettenetes terhet hordanak a hátukon, képesek-e egyáltalán egy valamire való anyává válni? Bennem, mint apában, folyton ott a para: tudok-e elég jó apa lenni? És majd akkor tudok-e az lenni, ha nem lesz, aki tanácsokat adjon nekem, aki figyelmeztessen az aljas szándékra, az átverésre?

Vagy a másik oldal, másik szituval. Anyák napja, egy olyan anya szemszögéből, aki tényleg MINDENÉT odaadta, aki hagyta tönkremenni az életét, hogy a gyerekeinek egyengesse az útját, ráment nemcsak a pénze, de az egészsége is, és most ott van egyedül, mert a hálátlan dög rá se néz, föl se emeli a telefont? Mit érezhet?

Mindigis undorodtam a nyálas kliséktől, a társadalmi elvárásoktól. Szarok rá, mit várnak el tőlem társadalmilag. Én akkor is beszélgetni fogok a lelkibeteg lány diákjaimmal, ha egyesek azt akarják hinni, hogy meg akarom őket dugni. (Csak meg ne mutassam nekik, hogy már nincs mivel!) Csakazért se fogom azt gondolni a gyerekeim anyjáról, hogy hú de jól döntöttem, amikor beleraktam. Ennek ellenére állandóan mondom Pannának, csak nem hallgat rám, hogy ne szólogasson már be az anyjának egyfolytában, mert egyrészt azt fogja hinni, hogy én és anyukám uszítjuk ellene, másrészt, aki nem ismeri az anyját, az el fogja ítélni őt is, engem is, anyukámat is. Mert az az elvárás, hogy az anya az az isten.

Én viszont minden nap hálás leszek az én anyukámnak, aki tényleg a legjobb anyuka, és a legjobb nagymama, még ilyen betegen is, és nem kell ahhoz egy külön nap, amikor elvárás, hogy jó sokat költsél rá. (Olyan ez mint a Valentin-nap, amitől a gyomrom kifordul.)

Felejtsük már el ezeket a fölösleges elvárásokat!!!! Ne erőltessük rá mindenáron mindenkire a sablonokat!!!!! LEHESSEN MÁR VÉGRE EGY ŐSZINTE VILÁG!!!!!

Kinek a billentyűzetéből is lehetne ez hitelesebb, mint egy igazi vidéki pasaséból, egy igazi tahó parasztéból?

Félre a tréfát! Nemrég igazán megjártam a természetet. Olyan elhagyatott helyen róttam hosszú kilométereimet, ahol előttem szerintem évekkel azelőtt nem járt emberi lélek. Magam tapostam ki az ösvényt. Még jó, hogy e szép tavaszelő napon (április közepén) még nem volt magas az aljnövényzet. Tökig (a felsőig) érő csalánban nem lett volna túl vicces a dolog. Igaz, így se annyira.

Hogy is indult ez az egész? Nekünk nemcsak a ház mögött van kertünk, de van két darab földecskénk is a helyi szőlőhegyen. Pósteleknek hívják a szomajomiak, attól függetlenül, hogy az Alföldön van egy hivatalosan is ilyen nevű település (onnét tudom csak, hogy piknikezős motorosbuli is szokott ott lenni). Szóval, az egyik, ami anyukám apjának a részéről maradt, azt szegény Papa halála után én örököltem meg – gyakorlatilag az egyetlen darab föld, ami tényleg a saját nevemen van. Van rajta egy kicsi szántó (10x60 méteres) bekerítve, meg egy tucat gyümölcsfa (lesz még rajta, ha Isten is velünk van, meg a Párt is úgy akarja). Annak a rendbetételének tavaly álltam neki, idő hiányában egy kicsit most meg van rekedve az a projekt. Klasszikus nadrágszíj-telek, jó dombos, hogy ne legyen egyszerű az élet. A másik telek, ami tulajdonképpen két szomszédos, két külön helyrajzi számon levő telek, azok anyu nevén vannak, az az ő édesanyjának részéről maradt rá. Azt apámmal kb. 30 éve akáccal ültettük be, mert mindig akkora volt a vadkár, és a vadászok meg úgy álltak hozzá, hogy nem is volt más választás. Meg egy irgalmatlan homokos terület, amire az Isten ganyéja se volt elég sose. Na ennek az utóbbi területnek az a neve, hogy Pék-domb, mert valaha a Pék család lakott ott kint a közelben. A dombtetőn van az egykori szántó, a telekhez tartozik két, mindigis erdős darab, ami az egykori szántó két vége, és olyan lejtő, hogy üres kézzel alig lehet megállni rajta. Nemhogy mondjuk egy méterfával a kézben. Az alsó lejtő alján a térkép még jelöl utat, de ott emberemlékezet óta semmilyen jármű nem járt, nyoma sincs az egykori útnak. Mindkét oldalról magas (nálunk kb. 20 méteres, és 45-50 fokos) lejtő veszi körül. Gyönyörű kis völgy, tele csodaszép vadvirágokkal. Utoljára arról a srégről 30 éve termeltünk ki fát, azóta rá se néztünk. Már csak azért se, mert ahol a srég elindul, az betyárosan szederindás.

Na hát, két hónapja volt az a cudar szélvihar. Na, az elrendezte a fák kiburogatását, nem kell idén senkit hívni e célból. Ahogy számoltam, vagy 16-17 fa borult ki, valószínűleg nemcsak a szélvihar következtében, de korábban is. Kitermelni se egyszerű, hát még hazavinni. Márpedig kell, soványmalac vágtában, mert anyut már a második ember keresi meg, hogy megvenné a földet. Van az a pénz mondjuk, 50 évig minden évben 8 erdei köbméter jó minőségű akác tűzifa házhoz szállítva, azért odaadnám. (Merthogy az azért erdő, hogy meglegyen a tüzelőnk minden évben.) Gyors fejszámolás után ennek jelenlegi értéke 15 millió kemény konvertibilis magyar forint. Mivel ezt úgyse adja meg érte senki, nem eladó!

Szóval vissza a megközelíthetőségre. Út az egykori szántóföldön van, ott se végig, és az első forduló fa nagyon kikészítette az amúgy se tökéletes térdeimet, hiszen a meredélyen kellett fölvinni a fát, amit kivágtam. Gondoltam, olyan helyet keresek, ahol meg tudok állni a traktorral, és nem kell hegyet mászni méterfával az ölemben. Olyan helyet találtam, ahol csak 2 méteres volt a srégség (mégse 20), viszont volt vagy 150-200 méterre attól a helytől, ahova a lejtő alján le voltak gurulva a méterfák. Olyan ösvényt tapostam, mintha egy egész csorda szarvas járna arra 100 éve minden nap. A méterfákat, átmérő függvényében, egyesével vállon, vagy kettesével-négyesével hónaljba szorítva vittem a kocsiig. Így is csak olyan kétharmad kocsit tudtam rakni. De nagyon-nagyon elfáradtam. Aznap le se raktam a kocsiról, csak másnap. És nemcsak azért, mert rám esteledett. Elfáradtam, és ez azért aggasztó, mert ezt a munkát még 5 éve is kiröhögtem volna.

Amikor valaki nehéz fizikai munkát végez, amire nem kell különösebben odafigyelni, könnyen sztázisba kerülhet. Kikapcsol az agya, és csak csinálja, csinálja, mint egy robot. Én is elértem ezt a fázist. Szinte megszűnt a világ körülöttem. Néha észrevettem, hogy gyönyörűen énekelnek a madarak, párszor konstatáltam a nagyon távolról odaszűrődő civilizációs zajokat (repülőgép, majd egy nyelezett sornégyes Akrával, aztán egy V4 is), de alapvetően befelé fordultam. Sok vadcsapás keresztezte az enyémet, ha vállon vittem a fát, a sapkától nem is láttam hosszan előre, elképzeltem, milyen lenne elvéteni a csapát és eltévedni. Nosza, szórakozásképpen kiagyaltam egy jó kis paranormális jelenségekkel tömött rémtörténetet, hiszen időm az volt. Mondjuk amikor a fáradtság miatt már olyanokat is lát az ember, amikről tudja, hogy nincsenek ott, meg amikor a lemenő Nap a völgybe sötét foltokat rajzol a fák közé, akkor ez már nem is olyan vicces…

(Ápdét: Kár, hogy nem látszik a képeken, milyen szűk és elhagyatott a kis völgy. Félnapos munkával csináltam utat, 20 m-re tudtam odaállni, múlt hétvégén. Azt hiszem, ez az év a tűzifáról meg a melléképületekről fog szólni. Sietnem kell, a közelben dolgoznak a favágók, szeretném a saját fámat a saját udvaromban tudni. Megint külön el kellett hessegetnem a saját rémtörténetemről a gondolataimat )

„Kő egy csopper?”

Hirtelen köpni-nyelni nem tudtam. Ismerem régóta, így akkor beszél, amikor nagyon nekem szán valamit. Villámként cikáztak a gondolatok a fejemben. Ha még egy motort hazaviszek, szegény anyám agyvérzést kap, vagy szívrohamot, vagy mindkettőt egyszerre. Az meg lelkiismereti okokból, hát, hogy is mondjam, nem praktikus. De biztos, hogy nem ver át. De jó lenne valamivel járni, ha kijön a jó idő. Ráadásul a chopper az stílusos is. De miből lesz rá pénzem?

„-Na. Ott vagy?

-Persze. Milyen?

-Üzemképes. Karcmentes, gyakorlatilag mint a vadonatúj. Metálbordó. A kedvedért még krómcsík is van rajta.

-Mekkora?

-Nem nagy. Olyan neked való. Két fokozata van.

-És mennyibe fájna?

-KŐ VAGY NEMKŐ?

Akkor már tudtam, hogy ingyé’ van.

-Kő hát. Mondjál még valamit róla.

-Van alatta gumi. Fekete. Az alja meg olyan átlátszó, üvegbű van neki.”

Itt lett valami gyanús. Merthogy az rendben van, hogy Ekecs barátom rajong a veteránokért, főleg a Riga meg a Verhovina áll közel a szívéhez (mindenkinek az első szerelem ugye), meg azt is tudja, hogy nem véletlenül szólítanak engem Chopper Csabinak a diákjaim. De az eredeti szakmája és foglalkozása kisgép-javító. Ha az alja üvegbű van, akkor az vagy egy modell, vagy valami kisgép, amit évek alatt sem vittek el tőle, és útban van neki a raktárban.

„-Elviheted, amikor erre jársz. De hagymát nem adok bele, azt szedjél a kertedből. Merthogy ugye köztudomásúlag a chopper kifejezés alapvetően a hentesbárdra és mindenféle szeletelő alkalmatosságra használatos angol nyelvterületen.”

Itt lett tiszta a kép! Elröhögtem magam, és eszembe jutott egy itteni írásom, amikor az utolsó mondatnál lett világos, hogy nem a csajra, hanem a Dávid barátom nappalijában álló 250-es Czetkára gondoltam…

„-Hát ez marha jó! Megírhatom ezt a csajoknak?

-A NaNáékra gondolsz?

-Igen!

-Bármikor!”

No hát így néz ki. Úgyhogy mostantól van egy szép metálbordó, krómcsíkos, üzemképes chopperem.

Nyugalmazott személyügyi előadónk, Márti szokta mondani: „Én csak azt a statisztikát hiszem el, amit én hazudtam.” Ez jutott eszembe, amikor egy rövid videót láttam a legnépszerűbb videómegosztó portálon.

A videóban a 10, történetében legtöbb katonai konfliktusban szereplő országot mutatták be. Asszem a 9. volt az USA 104 konfliktussal, és a harmadikak voltunk mi, magyarok, 190-nel. Hát, nem voltam rossz töriből, de én másképp emlékszem. Belevették a kocsmai verekedéseket is? Vagy minden egyes törökkori várostromot külön konfliktusként számoltak? Azon kívül szerintem nem ártana belevenni az összehasonlítgatásba, hogy pl. mióta létezik egy adott állam. Pl. India az „előkelő” 2. helyezését lehet, hogy a több mint 4000 éves történetének is köszönheti. Csak egy felvetés. És mi sem tegnapelőtt kezdtük európai karrierünket. (Emlékszem, amikor Komáromban tanítottam, a fiaink rendszeresen jártak át Révkomáromba „Idősebb vagyok, mint Szlovákia” feliratú pólókkal provokálni. Nem volt szép dolog, attól függetlenül, hogy igaz volt.) A listán elfoglalt helyezés sokkal inkább az aktuális politikai helyzetnek (illetve a fizetett baloldalnak) megfelelni akaró provokáció. Sosem felejtem el, amikor az egyetemen statisztikát tanultunk, maga az előadó mondta, hogy mindent és mindennek az ellenkezőjét is be lehet bizonyítani statisztikai, illetve tudományos módszerekkel, csak a célnak megfelelően kell kiválogatni az adatbázist és a statisztikai módszert. Nekem inkább egy másik mondás dereng föl:

„A statisztika olyan, mint a tangabugyi. Sokat mutat, a lényeget takarja.”

Az utóbbi időben meglehetősen kaotikusan alakult sok dolog. Nem szivattam senkit, egyszerűen a nyakamba varrtak egy C,D,GKI jogsit, és a megszerzési folyamat sok időmet, energiámat kötötte le. Úgyhogy ez úton IS elnézést kérek Mindenkitől, akit, vagy akinek a dolgát elhanyagoltam idáig! Egy darabig nem is lesz másként, mert amit idáig kénytelen voltam halasztani, azt most be KELL pótolnom.
Majdnem a kisebbik leányom 10. szülinapját is (el)toltam emiatt. Az pénteken volt, és a GKI megszerzés folyamatára szombaton került pont. Ezzel kapcsolatban hadd osszak meg Veletek egy apróságot.
Ugye az ember szakoktatóként presztízst csinál abból, hogy bukta márpedig NEM LEHET, még lekváros se. Készültem na. Jól befosatott az oktatóm (marha jó fej máskülönben), hogy kukacos lesz a vizsgabiztos. Szimulátoron is kellett vizsgázni, előző nap este 7-kor állították be, mi használtuk először, egy gyakorlás után élesben. (Nagyon szar, gyerekek! A látvány élethű, a kezelőszervek is, de nincsenek azok az erőhatások, amik alapján pl. a valóságban a fékerőt tudod szabályozni, nincsenek oldalerők, semmi, úgy fölkavarodott a gyomrom emiatt, hogy majdnem telibe rókáztam a vatta új, méregdrága technikát!) Aztán jött a szóbeli. Hárman voltunk buszos GKI-sok, udvariasan előre engedtem a törpieket. A második szóbeliző épp felelt, mikor behívtak, és olyan jó dumája volt a vizsgabiztosnak, hogy elfelejtkeztem magamról, és rám szólt, hogy a nonverbális kommunikáció is súgásnak számít, úgyhogy ha nem akarom, hogy felfüggesszen, akkor ezt MOST fejezzem be. Hoppá, bocsánat! Végzett az előttem levő, húztam tételt. Egyszerű kérdések voltak, szerencsésen választottam: ABS visszajelző lámpája és működése, balesetnél teendők sorrendben, tachográf kezelése. Na utóbbinál azért vannak fehér foltok, de szerencsémre nem kérdezett nagyon bele. Már ott emlegetett valami szivatást, de nem tudtam hova tenni a dolgot. Mentünk a felügyeletre a forgalmi vizsgához ezután. Amikor nem voltam jelen, megkérdezte az oktatómat (a másik vizsgázótársam mesélte), hogy "Ti most szivattok engem? Ez az ipse többet tud, mint én!"
Sikerült a vezetési gyakorlat is, azt mondta az oktatóm, semmi olyan hibát nem követtem el, ami miatt meg kellett volna buktatni. Vezetés közben, rendhagyó (és szabálytalan) módon pár szót azért beszéltünk a vizsgabiztossal, és arra is figyeltem, amit útközben az oktatómmal beszélgettek. Talán többet tanultam abból a beszélgetésből, mint az egész e-learninges cuccból... A végén, és ez megtisztelő, azt mondta: "Hát tanár úr! Balesetmentes közlekedést kívánok. És van egy nagy kérésem: legyen szíves, vigyázzon a szakma tisztaságára!"
A vizsgánál is jobban félek azonban attól, mi lesz "élesben" a suli buszával. És attól is tartok, hogy ha terveim szerint ősz elejére lesz motorom, milyen lesz az újrakezdés... Úgyhogy azt kívánom Nektek, amit magamnak: jó egészséget és balesetmentes közlekedést!

Tudjátok, középsuliban tanítok, HANGSÚLYOZOM, NEM PEDAGÓGUSKÉNT!!! Oktató vagyok. (A pedagógusok közreműködésével zajló cirkusztól mereven elhatárolódok!) Szóval, mint minden iskola, a mienk is a tanulólétszám felduzzasztásától várja az anyagi jobblétet, és ennek következményei vannak. Többek között krónikus tanteremhiány, és ezt a következő tanévre az első emeleten levő 3 nagy szertár közül kettőnek a tanteremmé alakításával kívánják orvosolni, ezt igazgató úr jelentette be az augusztusi alakuló értekezleten. Mivel nem vagyok túl népszerű a kollégák körében (emberszámba veszem az embert, akkor is, ha diák, igyekszem szorgalmasan dolgozni, és nem utolsósorban: nem vagyok ivócimborája annak, akinek kéne), majdnem biztos, hogy az egyik átalakításra kijelölt szertár az lesz, amiben én is vagyok. Ezért intenzíven elkezdtem az előkészítését a kiköltözésemnek, viszont elég sok szemléltető eszköz is van, amit én és a többi műszakis kolléga is rendszeresen használunk. Hogy ne kelljen apró szertárakban vagy a lenti tanáriban szűkösködni, kitaláltam, hogy hazapakolom a műhelyemet, ami az iskola egyik használaton kívüli helyén volt, egyrészt, mert most már senki se b_szogat a vasaim miatt otthon, másrészt mert az utóbbi években nem hagynak időt a suliban, hogy a saját dolgaimat csinálhassam lyukasórákban és tanítás után. Azt terveztem, hogy oda egy olyan kis tantermet rendezek be, ahol kis csoportokban lehet géprészeket bemutatni, szerelési gyakorlatokat végezni.

Ez a hosszú bevezető azért kellett, hogy a lényegre térjek. A hazapakolást februárra gondoltam időzíteni, amikor már se továbbképzés, se GKI vizsga, se versenyfelkészítés (kötelezően előírva!), se félév zárás. Erre a drágalátos egyik főnököm (az 5-ből!) kitalálja, hogy jaj de jó, hogy kipakolsz, úgyis kell raktár (a másik 5 mellé!), és lehetőleg még októberben takarodjak onnan mindenestül. Nem ezekkel a szavakkal, de ez volt a lényege. De jó, nincs még elég munkám, nem taposnak öten hatfelől a tökeimen két lábbal, hogy mi az hogy nem kizárólag nekik ugrálok. Á nem. Sánta vagy? Nesze itt van még egy púp is!

Szóval ki lettem b_va a műhelyemből. Megint, ki tudja, hányadszor. Pakolhatok a padlásra mindent (8 motor, még ha kicsik is!), mert ha engedik, hogy februárban pakoljak, addigra a helye kész lett volna othon, de így nem tudok máshova pakolni. Szar térdekkel. Kapkodva.

Csupa öröm az élet.

Pontosabban: ajánlottak valamit. Gelencsér Attila falumbeli, nagyon jóban vagyunk, ezt a bobbert már rég építette magának, de csak most készült róla videó. Szerintem nagyon jó lett! Jó szórakozást hozzá! (Itt jegyezném meg: nemcsak rendszámos vasakból lehet nagyon szépet építeni... kicsit igazolva látom a saját törekvéseimet...)

Sokszor kerültem már olyan helyzetbe, hogy föl kellett adnom a motorozást, mert nem volt más választásom. Akik nem tudják, milyen élethelyzetek voltak ezek, azok könnyen ítélkezhetnek, hogy mert csak akarni kell, meg hogy álljak a sarkamra, meg satöbbi, de amikor olyannak az élete a tét, akit nemcsak szeretünk, de szükségünk is van rá, akkor nehéz döntéseket kell hozni.
Most nem családi okok szóltak közbe. Nem akarok politizálni, de a rezsi alakulása miatt anyu kiszámolta, hogy kajára és minden másra napi 805 Ft fog maradni. Ez pont elég napi fél kiló üres kenyérre. Ha csak ketten leszünk, de hétvégenként ott lesznek a lányok is, és lehet, hogy állandóra is. Rendben, a krumplink ígéretes, és van pár más dolog is a kertben (ha el nem viszi valami kórság, jégeső, vagy kétlábú állat), de gyakorlatilag semmi másra nem marad. Munkába járásra (bicikli vagy munkatárs), a vasaim befejezésére se. Ilyen helyzetben az ember ösztönösen foggal-körömmel ragaszkodik azokhoz a dolgokhoz, amikben egykor jól érezte magát, és nem akarja elhinni, hogy ez a hajó elment. Hinni akarok benne, hogy lesz még lehetőségem. Közben megpróbálom konzerválni a szétszedett vas alkatrészeit, hogy maradjon esély. Közben egyre kedvetlenebbül nézegetek motoros videókat, egyre nagyobb az irigység, a harag.
És ha még csak a saját motorozásomról lenne szó. De rajtam kívülálló okokból meg kell szegnem a kisebbik lányomnak adott ígéretem. Nem tudom, megérti-e majd valaha, és helyén tudja-e kezelni a dolgokat. Megérti-e, hogy nem tehetek erről az egészről. És nem vagyok kíváncsi azokra a véleményekre, amik szerint minden, és kizárólagosan minden, csakis fejben dől el. Aki gazdag, meg van segítsége, és nem egymagának kell mindent csinálnia, annak könnyen jár a szája. Nem kívánom, hogy tudja meg a helyzetemet, de elhiheti, hogy tényleg nincs más választásom.
Kár, hogy minden fölösleges.
Innen nincs fölállás.