Blogbejegyzések megtekintése ebben a kategóriában: DIY - Csináld magad! - Page 2

Egyedül egy majdnem kétévessel belevágni a sütés-főzésbe kemény bevállalás egy nappal az amúgy is fárasztónak ígérkező 10. Nemzetközi Női Motoros Nap előtt. De legalábbis erős mazochista hajlamra utal. Na én bevállaltam. Mentségemre szóljon, hogy mivel holnap egy egész napra magára hagyom a családomat, gondoltam legalább kaja legyen itthon.

​

Az egy dolog, hogy a kis csaj segít. Nagyon cuki. De ha egy pillanatra félre nézek, akkor vagy beletenyerel az addig elkészített kajába, vagy magára is borítja, vagy ad-hoc jelleggel belerak dolgokat, amik a keze ügyébe akadnak. Vagy kiszedi, és átcsoportosítja egy másik edénybe.

​

Szóval a konyhai mérleg funkcióját veszti, szinte mindegy, hogy mibe mennyit raksz és miből. A végeredmény úgysem az lesz, amit kitaláltál, vagy amit a receptben írtak. (Mondjuk ez az egész gyerekezésre igaz... sose tervezz előre, úgysem az lesz, és főleg nem te döntöd el. )

Szánom-bánom, de a brokkolikrémleves vége felé kicsit rázártam a gyerekszobát, hogy a forró leves botmixerelése közben ne borítsa magára és rám az egész ebédet. Az almás sárgarépa tortánál pedig csak reménykedtem, hogy végül legalább torta formája (meg íze) lesz. Végül legóemberke nem került bele... a többit meg szerintem jobb, ha nem tudom.

​

A leves ehető lett, és végül a torta is, bár 5 perccel azután, hogy beraktam a sütőbe, már égett szaga volt, pedig 55 perc sütési időt írt a recept. Kb. fél óra múlva vettem ki, így csak az alsó 1 cm lett szenes. Amúgy a többi része ehető, sőt finomnak mondanám annak ellenére, hogy répa is van benne (amúgy nem is érződik).

Persze, ha nem sikerült volna, akkor sem a gyereket hibáztatnám: az igazság az, hogy sima cukor helyett barna cukrot tettem bele, rétesliszt nem volt itthon, ahelyett finomra őrölt tönkölybúza darával csináltam, és mivel sütőport sem találtam, szódabikarbónával pótoltam. Végülis, ha úgy vesszük, volt kitől örökölnie a kreativitását a gyereknek is.

Volt egy ismerősöm, aki úgy tizenvalahány évvel ezelőtt azzal dicsekedett, hogy neki Honda blokkos Harley-ja van. Hiába magyaráztuk neki, hogy a motort a blokkja határozza meg - tehát neki max Harley- vázas Hondája lehet vagy valami ilyesmi - nem akarta megérteni.

​

Na ennél a motornál nem kérdés, hogy mi ez. Ez egy Ural. Még akkor is, ha legkevésbé sem emlékeztet arra, ami az orosz márka említésekor eszünkbe jut. De végülis ez a szép a motorépítésben, hogy choppert építeni bármiből lehet.

Olvastam ezt a cikket nemrég, és azon gondolkodtam, hogy milyen jó, ha már mostanában a motorozást hanyagolnom kell, a kézimunkázásnak köszönhetően legalább van valami, ami éjszakánként kikapcsolja az agyamat, és tudok egy kicsit lazítani.

Aztán most - mikor ismét ipari mennyiségű kötött sapkával készültem el - megláttam itt a böngészőm egyik megnyitott ablakában a cikket, és arra gondoltam, hogy azért vannak negatív hatásai is.

Most pl. úgy érzem, hogy alkotói válságban vagyok. Bár a sapka kötés-horgolás tényleg kikapcsol, amíg nem kezdem el azt érezni, hogy ipari kötőgép lett belőlem, és már alig várom, hogy befejezzem az utolsót, és soha többé nem akarok még csak hasonló fonalat sem látni.

​

Már legalább két hete nem kötöttem, nem horgoltam, mert nincs ötletem, hogy mit, sapkát meg nem akarok egyenlőre többet. És akkor eszembe jutott az a pulóver, amit még januárban kezdtem el abból a fonalból, amit Anyósomtól kaptam kb. 10 évvel ezelőtt. (Most mit csináljak, ha addig nem volt ötletem, hogy mi legyen belőle.)

Aztán jött a tél, január elején elkezdett hideg lenni, én meg elkezdtem fázni, és nem találtam egy normális pulcsit a szekrényemben. Úgy döntöttem, itt az alkalom, hogy kössek egyet, és eszembe jutott Anyósom fonala.

Minta nélkül, saját kútfőből kezdtem el, és nem is volt gond addig, amíg el nem értem az ujjáig. Az eleje-háta összevarrva várta, hogy végre komplett legyen az egész, én meg alig vártam, hogy hordhassam végre, mert közben január közepén meg kezdett melegedni az idő, és kezdtem azt érezni, hogy lassan nem is lesz szükség pulóverre.

De valahogy az ujja nem akart összejönni. Háromszor kötöttem meg különböző fazonúra, bevarrtam a helyére, és mindháromszor le is fejtettem, mert nem úgy állt, ahogy elképzeltem, vagy ahogy kellett volna. Ezzel kb. két hét ment el, és már egyre kedvetlenebbül vettem elő esténként a félkész pulcsit, a kötőtűt meg a fonalat.

Aztán egyik este, mikor nekiálltam, alig bírtam tartani a kötőtűt. Ízületi gyulladást kaptam, vagy mi, pont a kötéshez szükséges kézizmaim vagy ízületeim fájtak, "sajnos" nem tudtam tovább kötni. Aznap elraktam a pulcsit egy naaaagy láda aljába, és azóta felé sem néztem.

Másnap elkezdtem sapkákat kötni. Semmi baja nem volt a kezemnek. És azóta sincs semmi baja.

Most azon gondolkodom két napja, hogy elő kéne venni a pulcsit és befejezni... nem tudom, megkockáztassam-e, hogy megint ínhüvely-gyulladást kapjak?

Az eheti képnek a motorozáshoz nem sok köze van, de a két-kerékhez mindenképp kapcsolódik.

​

Gondolom senkinek nem kell elmagyaráznom, mi van a képen: egy doboznyi befőttes gumi - a gyengébbek kedvéért.

Kb. még az unokáim is használni fogják, ha maga az anyag kibírja addig, mert a mennyiség az tuti elég lesz még nekik is.

Nálunk is családi örökség a "rakjunk el mindent, mert ki tudja mikor lesz rá szükség" szisztéma. Jó pár Feng Shui és egyéb lélekgyógyász könyv elolvasása után már határozottan javulok, de úgy látszik, hogy időnként nem árt újra elolvasni őket, mert súlyos visszaesőnek bizonyulok.

A nagymamám a lyukas nejlonharisnyáit vágta fel csíkokra és azzal kötözte fel a szőlőt, a tejeszacskókból pedig lábtörlőt horgolt. Nem tudom, valakinek ismerős-e...

Ez az eset úgy tíz évvel ezelőtt történt, mikor felújítottuk a bringákat, és az ezeréves gumibelsőket kicseréltük újra. Mikor épp kidobásra kerültek volna a régiek, megszólalt bennem egy hang: "Semmit nem dobunk ki!" Főleg ha azt még valamire használni lehet. Márpedig valamire mindent lehet használni, ha nem most, majd húsz év múlva.

Szóval fogtam magam, és a négy darab belsőt felvagdostam karikákra. Teljesen bolti minőségű befőttes gumikat kaptam. Csak ahol kicsit megszaladt a kezem, és vékonyabbra vágtam a karikát, ott gyengül el időnként az anyag. Egyébként ez a doboz úgy néz ki, mintha még semennyit sem használtam volna belőle, pedig mostanában a szekrényajtókon is ebből van a biztonsági gyerekzár.

A szép, színes gyurmáim pályafutása nem indult túl fényesen, és attól tartok, a vége is elég csúfos lesz.

​

OK, tudom, ez fotóblog, ezét nem is akarnám túl bő lére engedni...

Mikor elkészültem a gyurmákkal, nagyon büszke voltam magamra, mert igazán jól sikerültek. A tojásfestéktől szép volt a színük, és nagyon puha, lágy a tapintásuk (az nem a festéktől), öröm volt gyúrni őket. Mikor Lőrinc meglátta, csak annyit mondott: "színes gyurma nejom". Hát köszi. Akkor dobjam a kukába?

Pár napig próbálkoztam rábeszélni, hogy de jó a színes gyurma, de akkor már bővebben kifejtette, hogy a sárga is nejom, a piros is, a zöld is és a kék is. Szóval bezártam őket a légmentesen záródó műanyag dobozokba, és bekerültek a hűtőbe.

Aztán hétvégén, mikor épp a középfülgyulladás miatt ragadtunk a lakásban és már nem tudtam milyen elfoglaltságot kitalálni, elővettem a gyurmákat, és elkezdtem gyurmázni. Szép színes golyókat gyúrtam, ami hamar felkeltette "Kilapító Lőrinc" érdeklődését, és szép lapos (és színes) palacsintákat gyártott a golyóimból.

Azóta a színes gyurma mégis jó... Igaz, már nem emlékeztet az eredeti önmagára, legfőképp a színe nem. Sőt, leginkább egy nagy kupac kakára emlékeztet.

Az állaga egyébként még mindig jó, még mindig puha, és jó gyúrni. Ha beletúrok, akkor van benne minden: egy 10 forintos, egy játékcsavarhúzó feje, cseresznye- és citrommag, és még sok más változatos érdekesség.

Volt egy pár hét kihagyás, mert megint nem volt ihletem, de most pár napja megint belelendültem. Ezúttal ismét kötök és nem horgolok. Az utóbbi két nap eredménye ez a Harley-Davidson stílusú bojtos sapka.

​

Közben megjött az ihlet, és már ki is találtam, mi lesz a következő projekt. Egyenlőre nem árulom el.

A cím így azért nem teljesen korrekt, mert nem sütöttem, hanem főztem, és nem motort, hanem gyurmát. A végeredmény persze így is motor lett.

​

Minden tiszteletem az anyukáké, akiknek ahhoz, hogy a gyerekeiket minden körülmények között lefoglalják, olyan kreatívnak kell lenni, hogy mire a gyerekeik 18 évesek lesznek, simán elmehetnének valami luxusszállodába animátornak horribilis összegért. Na persze addigra valószínűleg egyik anyuka sem szeretne ilyen karriert, sokkal inkább vágynak valami felnőtt programra, egy színházra, mozira, buliba a barátokkal vagy egy csendes estére kettesben a férjével. Bár ehhez azt hiszem nem kell eltelnie 18 évnek.

Nálunk egy hete megy a gyurmázás, és miután a sima só-liszt gyurma ennyi idő alatt kiszáradt, úgy gondoltam, itt az idő, hogy valami tartósabbal próbálkozzak. A főzött gyurma állítólag egy hónapot is kibír, és nem kell hozzá más, mint:

• 25 dkg liszt
• 2 evőkanál só
• 2 evőkanál olaj
• 1 kávéskanál citromsav vagy borkősav (hogy ne penészedjen meg)
• 3 dl víz

A motoros pogácsaszaggató is már évek óta megvan, de még csak most csomagoltam ki. Ki tudja, lehet, hogy idén már motor formájú süteményeket eszünk az ünnepek alatt.

Birgének hála (mondat elején is kisbetű???) ma megtudtam, hogy nemcsak a családomnak teszek jót, amikor a századik sapkát kötöm vagy horgolom meg, hanem magamnak is. Mondjuk afelől kétségem sem volt, hogy ha nem szívesen csinálnám, akkor nem törném magam a kötőtűk csattogtatásával. Ahogy nyáron a motorozással ürítem ki az agyam, télire ez az elfoglaltság vált be.

Akkor hogy maradjunk a kronológiai sorrendnél, Tagama minionja után jött egy kis kitérő egy új technikával, a washi tape-pel, majd visszatértem a horgoláshoz. Először Lőrinc kapott egy szettet, ami abból a fonalból készült, amit még Anyu vett ősszel.

​

Ezután egy S.O.S. "megrendelés" következett: a férjem új telefonjának kellett új tok, de egy kis extrával. Miután olvasószemüveget hord, és állandó probléma, hogy hova tegye, hova tette, kellett a tokra egy külön kis zseb a szemüvegnek.

​

Bevallom, karácsonyra kissé kiégtem, ezért az unokatesóm ajándékát december 25-én kezdtem el. Gondoltam elkészülök 26-ra, amikor majd találkozunk, de sajnos nem jött össze. A családi ünneplés közben is kötöttem, és sajnálatos módon elfogyott a fonal, amit magammal vittem, úgyhogy nem tudtam átadni az ajándékot.

Mondjuk annyi előnye volt a dolognak, hogy így a maradék fonalból egy sál is készült a sapkához, és így elmondhatom, hogy ebből a fonalból maradt életemben a legkevesebb, kb. 10 cm. (Olyan már volt, hogy 10 cm-rel kevesebb lett a fonal, mint amennyi kellett...)

​

Egyenlőre a legfrissebb alkotás egy Harley-Davidson stílusú (szín-összeállítású) sapka a férjemnek. Sajnos a Wébermütze, amit neki készítettem, tavaly elveszett, úgyhogy kellett valami helyette. Azt a fonalat már nem lehet kapni, ezért most az időközben előkerült maradékokból csemegéztem.

​

Kb. harminc évnyi maradék fonal került elő, és minden egyes gombolyagról beugrik egy-egy pulóver vagy sapka, amit abból kötöttem. Igazán nosztalgikus érzés volt elbíbelődni a felgombolyításukkal. De ez már egy másik agy-ászana a jóga feladatkönyvben.

Most az jutott eszembe, hogy jó pár éve, mikor még a Wild magazinnál dolgoztam, az apróhirdetések gépelése töltötte be ugyanezt a feladatot... az volt az a monoton munka, amit senki más nem vállalt el, én meg boldogan csináltam éjjelente.


Neked mi az a tevékenység, amivel ki tudod kapcsolni az agyad télvíz idején?

Tök jó ötleteket lehet találni, ha az ember a neten böngész. Gyakran előfordul, hogy keresek valami konkrét dolgot, és aztán találok valami sokkal jobbat. Most is ez volt...

Épp azon tanakodtam, mivel kellene beborítani az új "banklámpámat", hogy a fehér tejüvegen keresztül ne égesse ki a szemem. Amúgy sem akarom vele az egész szobát megvilágítani, csak a klaviatúrát meg az asztalomat szeretném látni a fényénél.

Az első ötlet az volt, hogy lefújom a Lőrinc asztaláról megmaradt lila festékkel, a második, hogy bevonom a függönyből megmaradt lila anyagdarabbal...

Ja, hogy miért pont lila? Mert a lámpa az íróasztalomon a gazdagság területére került:

​

A Pinteresten keresgéltem valami horgolt sapkaötletet vagy ilyesmit, mikor egy csomó "washi tape" ötlet jött szembe. Meggugliztam, hogy mi az: szintén japán találmány, olyan, mint a festők maszkolószalagja, öntapadós papír szalag mindenféle színben és mintával. Nagyon praktikus, mert jól tapad, de könnyen, nyom nélkül eltávolítható, vágható, téphető, és még írni is lehet rá.

Szóval tök jó lenne, egész egyszerűen be lehetne vonni a lámpát vele.

Rákerestem a neten, és van magyar forgalmazója is, úgyhogy nem haboztam, és rendeltem egy pár színt a dekorszalagból... ki tudja, ha bejön, még bármire jó lehet.

Ilyen lett a lámpa, és a doboz, amit rögtön utána beragasztottunk Lőrinccel:

​

Azóta ragasztottam a kulcsaimra is jelölőnek, hogy megismerjem őket, és gyanítom, hogy hamarosan a varródobozom is ilyen tarkabarka csíkokkal lesz felújítva. Meg a többi cipős doboz, amikben mindenféle kütyüt tartok csak azért, hogy ne kelljen kidobnom őket. ...mármint a dobozokat.

Ui: szuper karácsonyi ajándékokat is lehet csinálni velük, és a csomagolást is nagyon fel tudja dobni szerintem.

Amikor a tököt horgoltam éjszakai időtöltésként, még nem is tudtam, hogy épp egy japán horgolási technikával ismerkedem. Csak megtetszett, mert kicsi volt, és épp közeledett Halloween, szóval bulinak tűnt, egy ilyen semmire sem jó kis izé elkészítése.

​

Amilyen az internet, az egyik horgolás minta mellett ott egy másik, ami tetszik, és így szép sorban lapozgatva az oldalakat szembe jött vele Dave a minion, akinek szintén ingyenes szabásmintája van (angolul). Mikor megláttam, eszembe jutott, hogy egyszer Tagama írta a fórumon, hogy imádja a minionokat - nekem fogalmam sincs, hogy kik ezek, bár azóta beírtam őket a googliba, és elolvastam, hogy a Gru című animációs filmben szerepeltek. - Mondtam már, hogy nem bírom az animációs filmeket?

Szóval így kezdődött.

A googliban keresgélve jöttem rá, hogy ezt a technikát amiguruminak hívják, mindenféle kitömött figurát készítenek így, eredetileg nagyfejű macskákat meg ilyesmiket, és jellemző, hogy icipici dolgokat is. Az Etsyn pl. 8400 Ft-ért lehet venni egy 2,5 cm-es majmot. A hülyének is megéri. Viszont nagyon cuki.

​

Az a tervem, hogy horgolok majd egy Willie Nelson babát Lőrincnek, de ahhoz kell némi gyakorlat, ahhoz nincs szabásminta, szóval improvizálni kell. Addig is Dave jó volt gyakorlásnak, és nem utolsó sorban kellemes meglepetést okoztam vele Tagamának.

Itt van a többi kép Dave-ről a galériában.

Ha már a fennmaradó szabadidőmet kötéssel-horgolással töltöm éjszakánként, igyekszem valami hasznosat készíteni. Többnyire sapka vagy sál a repertoár - pulóverbe mostanában nem kezdtem még bele, mert az biztos hónapokig tartana jelen körülmények között.

Az történt, hogy épp elkészültem egy ajándék sapkával múlt héten, de még nem volt vége a filmnek, amit épp néztem. Újabb ötletekért a Pinteresten nézelődtem, és akkor megláttam ezt a gyöngyszemet. Még ingyenes minta is van hozzá.

​

Ha már Halloween, akkor miért ne lehetne ebből az alkalomból egy picike horgolt tököm. Semmire sem jó, de azóta itt figyel a számítógépem mellett.

Ezen a héten szülinapi ajándékot készítettem: a régi ikeás bababútort varázsoltam újjá az újdonsült kétévesnek a hétvégi bulira.

​

​

Hozzávalók:

• egy férj, aki a kettlebellnek és az évtizedes sportnak (meg a remek kajáknak) köszönhetően Popeye-t meghazudtoló izmokkal rendelkezik,
• egy nagyon jó anyagú, szép színű ing, aminek a mérete nem lett tökéletes, de kár lene kidobni,
• egy kellőképpen kicsi gyerek, aki - bár alkatilag az apjára ütött - most még gyorsan lehet neki ruhát készíteni,
• egy fáradt, kialvatlan anyuka, aki ha már jelenleg nem motorozhat, megpróbál más kihívásokat keresni...

És nagyjából ezzel mindent el is mondtam.

Mikor kiderült, hogy az ajándékba kapott, márkás ing ujja túl szűk, a helyzet megmentésére az az ötletem született, hogy akkor vágjuk le! Viszont sajnáltam kidobni a megmaradt anyagot, és gondolkodni kezdtem, mire lehetne használni.

​

Aztán ahogy a varrógép mellett rakosgattam a maradék textilt ide-oda, egyszercsak nadrág formát kezdett ölteni a dolog. Innen pedig már nem volt megállás: a szabás nagyjából egy háromszög forma eltávolításában ki is merült, és kellett még egy nem túl hosszú gatyagumi...

Ezzel bizonyítást nyert a tétel, miszerint az anyag nem vész el, csak átalakul!

​

Leszögezem, hogy a hagyományos dolgok híve vagyok annak ellenére, hogy bírom, és általában használni is tudom a modern kütyüket.

A GPS helyett pl. szívesebben nézem a térképet, mert jobban el tudom helyezni magam térben és időben, ha süt a nap, el tudom dönteni, merre van észak és dél, és úgy gondolom, hogy a navi csak elbutít, mert leegyszerűsíti a dolgomat. Ha végképp nem tudom, hogy hova kell menni a városban, bekapcsolom, és aztán versenyzek vele, mert én mindig tudok egy rövidebb vagy gyorsabb utat. Jó játék.

Kb. két hónapja - nem úsztuk meg, pedig már évek óta ellenálltunk a kísértésnek - be kellett ruháznunk egy családi autóba. Hiába 12 éves, olyan modern technikák vannak ebben a kombiban, amik eddig a Suzuki Swiftből sosem hiányoztak.

Ez a kép akkor készült, amikor még volt fű az udvarunkban - februárban.
​

Mikor először mentünk együtt az új kocsival családilag, a férjem vezetés közben magyarázta, mi hogy működik rajta. Van ülésfűtés meg klíma, és az utolsó volt a tolatóradar, amit a kispesti lakótelep parkolójában mutatott be: "...ahogy közeledsz a tereptárgyhoz, először lassabban, aztán egyre gyorsabban pittyeg a radar..." - Pip-pip-pip... Bamm... A parkoló oszlopát épp a sárvédő közepével koccoltuk le, mert ott pont nem érzékelte a radar. Csak egy egész kicsi horpadás lett rajta, de akkor is rossz érzés volt a gyönyörű állapotú, "új" autónkat így látni.

Persze röhögtem rajta, és kifejtettem ismét az elméletem, hogy ez mekkora hülyeség, hogy a mai autókat úgy gyártják direkt, hogy ne láss ki belőlük, egyre feljebb húzzák az oldalvonalat, és a hátsó ablak is olyan, mint egy topchoppolt hot rod, hogy mindenképp kelljen a radar. Az ember már olyan kényelmes lesz, hogy hátra sem fordul, hogy megnézze, hogy van-e a kocsi mögött valami, mert majd úgyis jelez az.

Aztán persze én következtem. Végre kipróbálhattam én is az új kocsit. Persze óvatosan álltam neki, azért mégis másfélszer akkora, mint Swift, amihez az utóbbi tíz (vagy inkább húsz) évben hozzászoktam.

És elérkezett a pillanat, amikor tolatnom kellett. Mentségemre legyen mondva, hogy megszokásból hátra is néztem, de nem láttam semmit, szóval elindultam (amúgy még a hátramenetet is alig találtam meg első alkalommal). A radar nem pittyegett, úgyhogy gurultam hátrafelé szép lassan, majd egy igen csúnya Bamm következett. Olyan karistolós, festékleszedős bammm...

Aztakurva...

Egy fél méteres betonoszlopnak tolattam neki, ami a lökhárító oldaláról húzta le a fényezést. A radar persze nem jelzett, mert az oldalra nem látott el... Most akkor mi a megoldás, a minden oldalon elhelyezett tolatókamera?

Nem is értem, kitől láthatta, de másfél évesen tökéletesen használja a multiszerszámot, ami természetesen nem Leatherman, hanem csak egy mini benzinkutas másolat.

​

Ahogy a kezébe kerül, mindent megszerel vele... Még a félelmetes Ferrarit is.