Blogbejegyzések megtekintése ebben a kategóriában: 52/2016 - Page 2

Ez a hét még mindig a féklámpám jegyében telt. A jó hír az, hogy úgy tűnik, újra működik. Kiderült, hogy a hátsó féklámpa kapcsolója volt rossz.

​

A rossz hír, hogy a folyamatos világítás miatt olyan hő keletkezett, hogy megolvadt a hátsó lámpabura és (nem tudom, mennyire jól látható a képen), de behorpadt a teteje és az eleje is.

Szerencsére ez az apró hiba nem befolyásolja a motorozás élményét.

Ui. A szervizben kiderült, hogy a felnire fordítva volt felszerelve a gumi... a gumi futásiránya jó volt, csak a féktárcsák voltak fordítva, így derült ki a turpisság. Most az is jó.

Azért kicsit bosszantó, hogy miközben szeptemberben ilyen szuper idő van és szeretnék motorozni, a motorom ismét visszatért a szervizbe. Sajnálom, papírkutya vagyok, nem merek elindulni féklámpa nélkül.

​

De legalább odáig motoroztam egy jót.

Sosem értettem, hogy minek motorozik az, aki motorral is úgy csinál, mintha kocsival lenne.

​

Most komolyan: miért kell elfoglalni egy kocsi elől a helyet, mikor motorral bárhol meg lehet állni, bárhol el lehet férni?

Gondolom senki másnak nem okozott lelki megrázkódtatást a motorom dudája - pontosabban kürtje - eddig... Én voltam az egyetlen, aki már az első alkalommal is hidegrázást kapott tőle. És nem csak a kinézetétől, hanem a hangjától is, ami leginkább egy hajókürtéhez hasonlított, de kb olyan hatékonysággal, mintha egy jó hangosat leheltem volna.

Ezen a héten végre elérkezett a pillanat, hogy a hajókürtöt normális, egyszerű dudára cseréljem. Ilyen lett:

​

Ha valaki még nem látta volna, ilyen volt:

​

A sztorihoz még annyi hozzá tartozik, hogy azért vittem szervizbe a motort, mert a féklámpám folyamatosan égett. Pénteken végre hazahoztuk. A baj csak az, hogy a féklámpa egy relécsere és a féklámpa kapcsoló megbuherálása után most is folyamatosan ég... szóval gondolom jövő héten megy megint vissza. Ezek szerint nem volt elég a buherálás, ki kell cserélni a kapcsolót.

A következő aktuális projekt egy új markolat lesz, ami szintén 2011 óta csípi a szemem, de most már annyira szétrohadt rajta a gumi, hogy állandóan fekete a tenyerem tőle... ideje lesz végre lecserélni azt is. Már elkezdtem nézegetni a lehetőségeket az interneten.

... OK, akkor tortát sütök, rajtam ne múljon!

​

A fenti beszélgetés egy barátunk három és fél éves kisfiával, Nándival zajlott. A végén még gyertya is került a tortára, ami valójában egy sima banános piskóta volt. A siker garantált. Majdnem az összes torta elfogyott.

Most a nagy rendrakási mizériában sorban dobom ki a régi kacatokat, és sorban kerülnek elő apró érdekességek. Erről a tetkóról már meg is feledkeztem... sőt nem gondoltam volna anno, hogy valaha fel fogom használni. Aztán pedig de.

​

A történethez annyi hozzátartozik, hogy úgy négy éve interneten rendeltem kismamaruhát, mert nekem nem volt jó az, amit akármilyen boltban lehet kapni, és a rendelés mellé ajándékba küldték ezt a felnyalható matricát. Ráadásul kettőt. Most hogy előkerült, mindkét gyerkőcöt kidekoráltam vele. És eszembe is jutott, hogy lassan ideje lenne folytatni a négy éve elkezdett mintáimat...

(Amúgy a nagyobbik, mióta beszélni tud azt mondja, hogy ha nagy lesz, akkor szakálla lesz és tetovája. A kicsi még nem beszél. Legalábbis még nem értjük, hogy mi a véleménye, de határozottan nem tiltakozott.)

Amikor a csam szülinapi vezetéstechnikai tréning volt, az uram tett egy epés megjegyzést, miután hazaértem, hogy tán már túl sok lesz a tréningezésből, mert ahogy nézte, ahogy elmentem itthonról, végig fékeztem. Pedig az utcánk teljesen egyenes.

​

Mondjuk az nem tűnt túl reálisnak, hogy valóban úgy motoroznék, hogy közben folyamatosan nyomom a féket (hogy húzom, az meg még kevésbé), inkább arra gondoltam, hogy esetleg beragadt, és elkezdtem odafigyelni, hogy mindig visszarángassam a kart fékezés után.

Aztán amikor tegnap a 10-es úton majdnem belém szállt egy sportverda hátulról, elgondolkodtam, hogy mi lehetett az oka. A benzinkútnál, ahol találkoztunk Bömcivel, megnéztük a lámpáimat, és a hátsó féklámpám folyamatosan égett. (Ezúton is elnézését kérem az autósnak, bár nem egy tök üres úton satuztam be váratlanul, hanem a zsúfolt úton előttem az egész kocsisor megállt.)

Mivel nem az égőnek van baja, ahogy azt először gondoltuk, hanem valószínűleg a kapcsoló ment tönkre - tehát helyben nem tudtuk javítani - elég félelmetes volt egész nap úgy motorozni, hogy a mögöttem jövő nem látja, hogy fékezek.

Végül szerencsésen megúsztam, és motoroztam végre egy jót. Ennyi izgalom meg kell... Most mehet megint a Sikló a javítóba.

Engem ért a megtiszteltetés, hogy cipelhettem...

​

A héten szülinapot ünnepeltünk. Szerencsére egyenlőre nem az enyémet.



Aztán volt névnap is, és ezzel még nincs vége az ünnepségsorozatnak...

Az elmúlt héten ilyen volt az időjárás:

​

Meg ilyen:

(Elvileg nem fuckot mutat, hanem lövöldöz... de így még jobb. )​

Nem is irigylem azokat, akik erre a hétvégére rendezvényt szerveztek... bringafesztivált, aratóbált, vagy hogy ne menjünk túl messzire, motoros találkozót.

Ezen a héten két találkozóra is eljutottunk, amikről lesz beszámoló is (a képeket már feltöltöttem ide és ide), úgyhogy most inkább megemlékezek a hatalmas Germensdorfi cseresznyefánkról, amelynek ezen a héten érkezett el a vég...

​

Nagyon sajnálom. Imádom a cseresznyét. Imádtam ezt a fát is, de pár hete az egyik nagy ága rádőlt a mellette álló házikóra, és akkor vettük észre, hogy eléggé beteg szegény. Azért idén még ettünk róla cseresznyét, sőt, még pálinka is készül majd belőle.

Remélem, hogy lesz helyette más... másik... de lehet, hogy a pár éve ültetett kis diófa veszi majd át a helyét a kertben. Azt nem ígérem, hogy cseresznyét veszek majd a boltban, mert azt csak fáról jó enni.

Miután az annak idején, a vásárláskor a motorral kapott ponyva az enyészeté lett, ideje újat beszereznem, ami nem csak az alvó (és járkáló) macskától, hanem mindenféle zord időjárási körülményektől is megvédi majd a motorom.

​

Miután nem teljesen gyári (alacsonyabb hátulja, magasabb plexije, és háttámlája is van) a Street Glidenak, egyedi ponyva készül rá. Nem irigylem a Coverwise csapatát... bár nyilván nem először csinálnak egyedi motorra egyedi ponyvát.

Fáradtan, leizzadva, kipurcanva érkeztem haza a mai szülinapi tréningről. A férjem ragyogó arccal kérdezte, hogy milyen volt. Lelkesen kezdtem mesélni, hogy mennyien voltunk, hogy milyen béna vagyok még mindig a terepen, viszont a bójakerülgetés most nagyon jól ment, minden feladatot sikerült megcsinálnom a Harley-val.

​

Erre ő: - OK, de nem vettél észre valamit?
- Mit? Hogy nem ráz a fejidom? Hm... nem éreztem jelentős változást.
- Neeem... hát azt tudtad, hogy meg lett csináltatva. Valami más?
- Háááát... (közben gyorsan végignéztem a motort, mi lehet az, amit nem vettem észre) ... nem...
- Kaptál egy kuplungkönnyítőt.
-Hát nem vettem észre... bár tényleg jól mentek a lassú tempójú feladatok (amikor a V2 miatt elég sokat kell kuplungolni), de így is baromira elfáradtam... sajnos most, hogy havonta egyszer sikerül motorra ülnöm, nem érzékelem a különbséget. De nagyon hálás vagyok. Jó kis meglepetés volt.

Még csak egy éve rendeztük be az irodát. Szép fehér beépített könyvespolcokat kapott, hogy minden könyv kényelmesen elférjen. Viszont mivel a falak nem pont párhuzamosak, maradt egy kis rés az egyik polc mögött, amit én már akkor aggályosnak találtam, amikor először láttam készen.

​

Mondhatjuk azt is, hogy én festettem az ördögöt a falra... Mindenesetre a héten eljött az idő, hogy szétcsavarozzuk a polcot, mikor kiderült, hogy a telefonomat mégsem az ágy mögé dobta be a gyermek. Csodák-csodája, találtunk más kincseket is...

Sajnos már talán több mint egy éve nincs kutyánk... nem emlékszem, hogy Szutyi, az utolsó pontosan mikor hagyott itt minket... tavaly tavasszal, ha jól emlékszem. Előtte két évvel Botulek ment el, őt pedig Pollyka előzte meg szintén kettővel.

Szóval hirtelen kutyátlanok lettünk, pedig mindannyian 15 évet éltek meg, szóval jó sokáig voltunk kutyások. Helyettük most lett két gyerek...

A lényeg, hogy pénteken becsöngettek hozzánk, hogy találtak egy kutyát, és a közértben azt mondták, hogy talán a mienk. Az igaz, hogy nagy vonalakban emlékeztetett a kutyáinkra, leginkább a háromnak a keveréke lehetne... de nem, nem minden kutya a mienk, aki a környéken kóborol.

​

Később még találkoztunk vele séta közben... akkor egy másik kutyáshoz csapódott éppen. Szemmel láthatóan nagyon jól érezte magát így kóborban, és eszébe sem volt hazamenni... remélem azért megkerült a gazdája, mert nagyon jól nevelt gyereknek látszott!

(Itt van egy pár kép a kutyáinkról is.)