Naccsasszony - New York blog, 10. nap

Írta birge a Az Első tiszt Kapitány lesz blogban. Megtekintés: 802

Nna. Ma pont úgy tettünk, mint a többi hülye turista, aki New Yorkba jön: megnéztük a Szabadság-szobrot. Valahogy egész eddig úgy voltam vele, hogy a Szabadság-szobor olyan snassz, turistáknak való dolog, már láttuk eleget messziről, meg hajóval elmentünk előtte, kipipálva. Ráadásul már nem is számít olyan nagynak, a felhőkarcolók mellett egészen picike. Arról nem is beszélve, hogy mi már félig meddig New York-iak vagyunk, ki is hagyhatjuk. De persze nem gondoltam komolyan a kihagyást.

A Szabadság-szobor egyébként a sok tévhittel ellentétben nem New Yorkban van, hanem fizikailag New Jersey állam területén, hivatalosan viszont egyik államhoz sem tartozik, hanem az a pici terület az egész Amerikáé. Csak úgy mellesleg.
[​IMG]

Amerika az amerikaiaké. A szobor is.
Először akkor csalódtam, amikor rájöttem: a szoborba nem lehet bemenni. A koronához egy évvel, a testhez pedig legalább egy héttel ezelőtt kellett volna jegyet foglalni, és persze a belépőn felül ezt is külön kifizetni. A második csalódás - ámbátor ez sokkal kellemesebb - pedig maga a szobor volt. Mint mindenhol, itt is nagyon értenek a turisták felspannolásához, így az embert keresztülhajtják egy kiállításon, mielőtt felmászhatna azon a százvalahány lépcsőn és kiléphetne a talapzat tetejére. A kiállítás végigböngészése legalább egy óra, megmutatják, honnan jött az ötlet a szoborra, milyenek voltak az első tervek, hogyan építették fel és szállították át Franciaországból, és milyen összefogás és anyagi áldozat kellett ahhoz, hogy a talapzat felépüljön hozzá (ebben egyébként nagy szerepe volt a magyar származású Pullitzer bácsinak, ezt külön ki is hangsúlyozzák). Mit szimbolizál a szobor, és milyen kulturális szerepet töltött be az idők folyamán. Mire az ember a végére ér, teljesen megváltozik a véleménye, és maga is hatalmasnak és lenyűgözőnek látja a szobrot, már azelőtt, hogy megpillantaná a lábai alól. És akkor kiléptem a napsütésbe, fölém magasodott a naccsasszony mind a 46 méterével (plusz néhány centi).. hát én kérem szépen le voltam nyűgözve.
[​IMG]


[​IMG]
Kábé ennyi látszik a talapzatról
[​IMG]
Nagy az arca.. igaz, van is mire.
[​IMG]
Egy történet, amit valahogy nem reklámoznak, most viszont aktuális...


1956. november 18-án emigráns magyarok egy csoportja hét méter hosszú magyar zászlót tűzött ki a Szabadság-szobor tetején, a szobor talapzatán pedig egy még nagyobb feliratot helyezett el a következő szöveggel: "STOP GENOCIDE, SAVE HUNGARY" ("Vessetek véget a népirtásnak, mentsétek meg Magyarországot"). A magyar és egy kisebb amerikai zászló mintegy fél órán át lobogott a szobor tetején, mielőtt az őrök feljuthattak. Az esemény hírét még aznap világgá röpítették a nagy hírügynökségek, vezető helyen jelentették az amerikai rádiók és a televízió és címoldalon hozták a másnap megjelenő amerikai lapok.
Persze ez az ötvenvalahány méteres talapzat nem csak arra alkalmas, hogy fölfelé nézzen az ember és kitörje a nyakát, hanem körbe-körbe is lehet ám tekintgetni. New Jersey, Brooklyn, Manhattan, hatalmas füstfelhő, minden ragyogóan látszik innen. Füstfelhő? Este a hírekből tudtuk meg: a füst oka nem egy újabb terrortámadás volt (pedig egy picit megijedtünk ám), hanem egy hajó, aminek valahogy nem sikerült átevickélnie egy híd alatt. Szerény véleményem szerint ennek vagy ugyanannak a hídnak kell lennie, vagy egy éktelen nagy hajóról beszélünk, bár ez utóbbi nem túl valószínű.
[​IMG]

Füst. A fényképen nem jön át, milyen ijesztő volt a valóságban.
Amikor kiálmélkodtuk magunkat és végül elbúcsúztunk a termetes Ladytől, tovahajóztunk Ellis Island felé, ahol a bevándorlók múzeuma található. 1892 és 1954 között ez volt a bevándorlók első állomása: itt lehetett jelentkezni az Újvilágba új életre. Az egykori icipici szigetecskét az évek során folyamatosan töltögették felfelé, és építettek rá előbb egy erődöt az esetleges támadások ellen, majd egy fogadócsarnokot az emigránsok regisztrálására, aztán újabb feltöltések után már házakat is építettek a személyzetnek, szóval most elég csinos városka van itt, de csupán múzeumként funkcionál. Tonnaszám hordják be a turistákat, így nem nehéz elképzelni, milyen lehetett, amikor befutott egy bevárndorlóhajó és többezer ember egyszerre akart minél előbb túlesni a dolgon. Persze ez már akkor sem volt egyszerű és gyors folyamat - nem véletlen, hogy az épületben hálótermek is vannak. Hosszas volt a procedúra, de nyilván reményteljes, és azért viszonylag kevés ember utasítottak vissza és küldtek haza akkoriban, szóval enyhe túlzásnak tartom, hogy igyekeznek olyan hangulatot generálni a kiállításon, mintha minimum Auswitz lett volna az épület. Oké, az amerikai történelemnek nem nagyon vannak jól eladható traumatikus emlékhelyei, hát csinálni kellett egyet.


[​IMG]
Egykori bevándorlási hivatal - fogadócsarnok
Ha a sallangot figyelmen kívül tudja hagyni az ember, akkor azért tényleg érdekes a kiállítás, nem csak a bevándorlás folyamatát mutatja be (a hajóúttól kezdve egészen odáig, hogy a beérkező megvehette a vonatjegyét, ami az ország belsejébe vitte), hanem a beilleszkedési folyamatot is: hogyan találták meg egymást az egy országból érkezők és hogyan igyekeztek közösen megőrizni valamit kultúrájukból, vallásukból, identitásukból. Még egy fényképet is találtam a magyar bevándorlókról, akik szokásos éves napraforgó-ünnepségüket ülték, mivel Magyarország fő exportcikke a napraforgó-olaj, és a napraforgószedésnek ősi hagyományai vannak, hozzá tartozó ünnepekkel. (WTF? Szerintem valamit kevernek. Vagy ti hallottatok már a nagy magyar napraforgó-ünnepről?)


Megjelenik a másik oldal is: hogyan próbálták amerikanizálni az emigránsokat, hogyan próbálták nekik megtanítani a nyelvet, integrálni őket új hazájukba (hogyan vették rá őket, hogy vegyenek háborús kötvényt, mert most már amerikaiként ez nekik is kötelességük) és milyen volt a közhangulat, amikor épp elegük volt a bevándorlókból és határozottan ellenezték őket. (még Ku-klux klán felvonulást is láthatunk).


Ennek a jónak is vége szakadt egyszer, az ősziesedő fák alatt megvártuk a hajót, és visszautaztunk New Yorkba, ahol ebéd után elbóklásztunk a Lincoln Center felé, ami a művészet egy másik fellegvára: itt tanyázik a New York Ballett, a Metropolitan Opera, a Juilliard iskola, és a semmi extrát nem csináló szökőkút. Ez utóbbit csak azért emelem ki, mert a mellett elhelyezett program szerint épp valami performanszot kellett volna előadnia, de ez csak szökött, pont úgy, ahogy az összes többi kút.


Véget ért a mese mára, zárul birge mókatára.
  • NaNa
  • birge
Hozzászólnál? Jelentkezz be...