Leponyvázás után szembesültem vele, hogy a motorom egy póktanya, lógtak a hálók keresztül-kasul, és a tavaszi dzsuva is vastagon fedte minden alkatrészét, azóta sem volt érkezésem lemosni. Elszoktam már a karburátoros „oldszkúl” motortól, így először fel kellett elevenítenem, hogy milyen kallantyúkat, gombokat kell kapcsolgatnom, hogy egyáltalán esélyem legyen beindítani. A vészleállító átállítása egyből beugrott, Bobié-t is mindig azzal altatom a következő túráig. Benzincsap, oóó…, már arra sem emlékeztem, milyen állásban van nyitva, ráadásul a 250-esen számomra eléggé logikátlanul a felső állás a nyitott, az oldalsó a zárt és a legalsó a tartalék mód. Eszembe jutott, hogy ezen a világítást külön be kell kapcsolni, az 500-ason a gyújtás ráadásával minden izzó világít.
Szívató, a motorom szeszélyes lelke, tulajdonképpen még nem jöttem rá, hogy a motort hivatott szívatni, vagy engem. Anno hosszú hetekbe telt, mire rájöttem ennek az öntörvényű kallantyúnak speciálisan ezen a motoron lévő állítgatási trükkjére.
Bíztam benne, hogy egy Hondához méltón nem fogja magát megmakacsolni, de csak harmadjára tudtam beindítani. Gondoltam, túlvagyok a nehezén, innen már enyém a gép, de rögtön egy lefulladással kezdtem, ugyanis kiment a fejemből, hogy a 250-es kuplungjának normál – legalábbis a Simsonon megszokott – fogáspontja van, az 500-as amúgy is kemény kuplungkarját pedig szinte nyújtott ujjakkal tartom már, mire a lamellákat elkezdi összeengedni, az idei szezonban bizony én ezt szoktam már meg.
Első utunk a szomszédos benzinkútra vezetett, hogy rámérjünk a tömlős gumik nyomására. Biztosra vettem, hogy lesz némi nyomásveszteség: az elsőben szűk másfél, a hátsóban fél(!) bar nyomás volt. Megkapták hát a kerekek a gyárilag előírt 2,0-2,0 bar-t, így a túrát megkezdettnek nyilvánítottam.
Egészen helytállóak voltak a tegnapi bejegyzésemben említett félelmeim. A magam 163 cm-ével úgy éreztem magam a gépen, mint majom a köszörűkövön. Húztam a gázt, de a 16 LE nem akart velem kiszaladni a világból. Bár tény, hogy a fékekkel kezdetben óvatos voltam, de a motor kis tömege (152 kg) ellenére is igencsak megnőtt a fékút. A váltót olyan szinten nem éreztem, hogy néha abban sem voltam biztos, hogy fokozatot váltottam. Az meg már csak hab a tortán, hogy a két motoron egymáshoz képest fel van cserélve az index és a kürt, így az első 500 méter után, a Könyves Kálmán körútra kikanyarodva az index kikapcsolása helyett a dudával jeleztem: „ollé, itt vagyok, befejeztem a manővert”.
Csatolás megtekintése 17010
Az agglomeráción amolyan szabálykövető módon verekedtük át magunkat. Vácon a Naszály szerpentinje felé vettük az irányt, itt éreztem először, hogy kezdenek visszatérni a régi rutinos mozdulatok, valószínűleg a forgalom hiánya is közrejátszott a bátrabb vezetésben. A túratervet követve rácsorogtunk a 2-es főútra, hogy óramutató járásával ellentétes irányban megkerüljük a Börzsönyt. A főúton már mondhatni egészen összeszedetten, de még mindig csak a régi önmagam árnyékaként uraltam a gépet.
Viszont a parassapusztai határátkelőnél lekanyarodva Bernecebaráti felé valami végleg kiakadt a görcsösségemből: újra enyém volt a gép, pontosan azzal a megingathatatlan magabiztossággal, amivel megfontoltan bár, de minden tökölődést mellőzve irányítottam régen. Ez volt az a pont, amikor már a dobfékre sem paráztam rá, és fittyethányva a gyári – elviekben – 110 km/h-s végsebességre és a „szarvasos” táblákra, tökig húztam a gázkart, így a lejtőn lefelé sikerült 120-ig felgyorsulnom (mérő szerint persze).
Csatolás megtekintése 17011
Több se kellett, rögtön elfogott a nosztalgia, talán mégis meg kéne tartanom a motort. De túratársam nem engedte, hogy a bennem feszülő szentimentalizmus úrrá legyen rajtam, egyből visszarángatott a földre.
A blogra adott lájkokat a „megbízható Rebel 250 eladó” jeligére a kiadóba kérem küldeni!
Szívató, a motorom szeszélyes lelke, tulajdonképpen még nem jöttem rá, hogy a motort hivatott szívatni, vagy engem. Anno hosszú hetekbe telt, mire rájöttem ennek az öntörvényű kallantyúnak speciálisan ezen a motoron lévő állítgatási trükkjére.
Bíztam benne, hogy egy Hondához méltón nem fogja magát megmakacsolni, de csak harmadjára tudtam beindítani. Gondoltam, túlvagyok a nehezén, innen már enyém a gép, de rögtön egy lefulladással kezdtem, ugyanis kiment a fejemből, hogy a 250-es kuplungjának normál – legalábbis a Simsonon megszokott – fogáspontja van, az 500-as amúgy is kemény kuplungkarját pedig szinte nyújtott ujjakkal tartom már, mire a lamellákat elkezdi összeengedni, az idei szezonban bizony én ezt szoktam már meg.
Első utunk a szomszédos benzinkútra vezetett, hogy rámérjünk a tömlős gumik nyomására. Biztosra vettem, hogy lesz némi nyomásveszteség: az elsőben szűk másfél, a hátsóban fél(!) bar nyomás volt. Megkapták hát a kerekek a gyárilag előírt 2,0-2,0 bar-t, így a túrát megkezdettnek nyilvánítottam.
Egészen helytállóak voltak a tegnapi bejegyzésemben említett félelmeim. A magam 163 cm-ével úgy éreztem magam a gépen, mint majom a köszörűkövön. Húztam a gázt, de a 16 LE nem akart velem kiszaladni a világból. Bár tény, hogy a fékekkel kezdetben óvatos voltam, de a motor kis tömege (152 kg) ellenére is igencsak megnőtt a fékút. A váltót olyan szinten nem éreztem, hogy néha abban sem voltam biztos, hogy fokozatot váltottam. Az meg már csak hab a tortán, hogy a két motoron egymáshoz képest fel van cserélve az index és a kürt, így az első 500 méter után, a Könyves Kálmán körútra kikanyarodva az index kikapcsolása helyett a dudával jeleztem: „ollé, itt vagyok, befejeztem a manővert”.
Csatolás megtekintése 17010
Az agglomeráción amolyan szabálykövető módon verekedtük át magunkat. Vácon a Naszály szerpentinje felé vettük az irányt, itt éreztem először, hogy kezdenek visszatérni a régi rutinos mozdulatok, valószínűleg a forgalom hiánya is közrejátszott a bátrabb vezetésben. A túratervet követve rácsorogtunk a 2-es főútra, hogy óramutató járásával ellentétes irányban megkerüljük a Börzsönyt. A főúton már mondhatni egészen összeszedetten, de még mindig csak a régi önmagam árnyékaként uraltam a gépet.
Viszont a parassapusztai határátkelőnél lekanyarodva Bernecebaráti felé valami végleg kiakadt a görcsösségemből: újra enyém volt a gép, pontosan azzal a megingathatatlan magabiztossággal, amivel megfontoltan bár, de minden tökölődést mellőzve irányítottam régen. Ez volt az a pont, amikor már a dobfékre sem paráztam rá, és fittyethányva a gyári – elviekben – 110 km/h-s végsebességre és a „szarvasos” táblákra, tökig húztam a gázkart, így a lejtőn lefelé sikerült 120-ig felgyorsulnom (mérő szerint persze).
Csatolás megtekintése 17011
Több se kellett, rögtön elfogott a nosztalgia, talán mégis meg kéne tartanom a motort. De túratársam nem engedte, hogy a bennem feszülő szentimentalizmus úrrá legyen rajtam, egyből visszarángatott a földre.
A blogra adott lájkokat a „megbízható Rebel 250 eladó” jeligére a kiadóba kérem küldeni!
