Ezt szoktam mondani magamban azokra a szitukra, amikor valaki annyira meg akar felelni a legújabb kori elvárásoknak. Görcsöl a fenntartható látszatokért, miközben egy hajszálnyival se több vagy kevesebb az átlagnál, csak megeszi a maszlagot amit mindenhol nyomnak a fejébe, hogy ez a trendi, mert megérdemled, meg stb, stb. És állandóan megbassza a villanypásztor, mert a fenntarható látszat fejébe rendszeresen túl kell lépnie a saját határait, ahol viszont bünti van... Amikor nagyobb motor kell mint amit a képességek/lehetőségek elbírnak, és utána jön a törés meg a zúzás... és a részletfizetés a már nem létező motor után, meg a kórházi ápolás.
Anno én is megettem a rizsát, belebújtam a sztoriba 100%-on, hogy az exxel megvalósítsuk a lapostévé, internet, mobiltelefon, laptop, kétautó, kétrobi, berendezett lakás álmát. Hülyére hajtottuk magunkat, de hogy minek, a mai napig nem értem... Az a tévé mostanra már elavult, a fickó is messze jár, az egészből csak arra emlékszem, hogy 7 évig hülyére dolgoztam magam, élmény csak a melókból volt. Halálosan komolyan vettük a fogyasztási kényszerünket, aminek a végén én besokalltam és tovább léptem. Leszartam a lapostévét, ott rohadjon meg ha közben nem beszélgethetek azzal akivel szeretnék... és nem sétálhatok délután kényelmesen hazafelé, mert csak este kerülök hótfáradtan ágyba és már élni sincs kedvem, nemhogy egy szikrányi kedvességet kicsikarjak még magamból annak aki mellettem fekszik... Végül egymás mellett éltünk csak, meg a melónak és a kacatoknak amit meg akartunk venni... no akkor üvöltött fel bennem a világgá mehetnék, mert ez a hajtós pokol nekem ugyan nem kell... Mit kezdjek a sok drága szarral, ha már nem vagyok képes élvezni amiért gürcöltem...?
Akkor jól megbaszott a villanypásztor, mert bizony elszaggattam, és azóta is tart a hatás. A fogyasztási kényszer kerítésén kívülre kerültem.
Nem ájulok el a hammertől, a rolex karórától, és egyéb más fogyasztói mámorkeltő eszköztől. Tudom mennyi energia van benne, mennyi meló kell egy szelet kenyérhez vagy a kalácshoz, és hol a határ ahol már nem a tradicionális eszközökkel harcol az ember a látszatért. Nagyim szokta kiszúrni messziről az ilyeneket: "áh, ez is csak egy ilyen utcán fodros, otthon rongyos". Egyszer megsúgta, hogy a gazdag lelki toprongyokra érti ezt.
Hogy kinek mi a fontos, döntse el maga. Ez a szabályozhatatlan kérdés, fel kell nőni a feladathoz, hogy mi a fontos valójában, merre az arra. Van aki sose jön rá, hogy lehet jól is élni az életet. Mert nem elég erős hozzá, vagy sose mutatták meg neki... nem mer elengedni valakit... bármi oka lehet.
Van akit végtelen boldogtalanná tud tenni az, ha nem loreallal mossa a haját, van aki meg röhög rajta, mert az olcsó szappan is megteszi neki bőven, hiszen épp ácsorog a zuhanytálcában és közben buborékot fúj nevetve belőle a világra.
A buborék pedig körbeöleli őt, és visszaveri a világ minden kényszeres hülyeségét, szivárványszínű csodát varázsolva köré. Csak ő látja, vagy azok akik köré fújta a buborékot, a kívülállók pedig azt mondják nekik: jajj vigyázz, mindjárt kipukkad a buborékod, nem is létezik, nem is igaz...
Nekem jó ez a szivárvány csoda, és nem kell senkinek, nem akarja elvenni senki sem... Félnek tőle. Mert ha megvan a csoda, nem tudják hogy kell rá vigyázni. Mert nem lehet megvenni, hanem csak megküzdeni lehet érte. Máshogy, ahogyan nem értik... Hiszen csak egy buborék... Az én buborékom, az én csodám. Magamnak teremtettem, és nem is várom el, hogy másnak is ez jó legyen.
Fújjon magának mindenki saját buborékot....
:tunder2:
Anno én is megettem a rizsát, belebújtam a sztoriba 100%-on, hogy az exxel megvalósítsuk a lapostévé, internet, mobiltelefon, laptop, kétautó, kétrobi, berendezett lakás álmát. Hülyére hajtottuk magunkat, de hogy minek, a mai napig nem értem... Az a tévé mostanra már elavult, a fickó is messze jár, az egészből csak arra emlékszem, hogy 7 évig hülyére dolgoztam magam, élmény csak a melókból volt. Halálosan komolyan vettük a fogyasztási kényszerünket, aminek a végén én besokalltam és tovább léptem. Leszartam a lapostévét, ott rohadjon meg ha közben nem beszélgethetek azzal akivel szeretnék... és nem sétálhatok délután kényelmesen hazafelé, mert csak este kerülök hótfáradtan ágyba és már élni sincs kedvem, nemhogy egy szikrányi kedvességet kicsikarjak még magamból annak aki mellettem fekszik... Végül egymás mellett éltünk csak, meg a melónak és a kacatoknak amit meg akartunk venni... no akkor üvöltött fel bennem a világgá mehetnék, mert ez a hajtós pokol nekem ugyan nem kell... Mit kezdjek a sok drága szarral, ha már nem vagyok képes élvezni amiért gürcöltem...?
Akkor jól megbaszott a villanypásztor, mert bizony elszaggattam, és azóta is tart a hatás. A fogyasztási kényszer kerítésén kívülre kerültem.
Nem ájulok el a hammertől, a rolex karórától, és egyéb más fogyasztói mámorkeltő eszköztől. Tudom mennyi energia van benne, mennyi meló kell egy szelet kenyérhez vagy a kalácshoz, és hol a határ ahol már nem a tradicionális eszközökkel harcol az ember a látszatért. Nagyim szokta kiszúrni messziről az ilyeneket: "áh, ez is csak egy ilyen utcán fodros, otthon rongyos". Egyszer megsúgta, hogy a gazdag lelki toprongyokra érti ezt.
Hogy kinek mi a fontos, döntse el maga. Ez a szabályozhatatlan kérdés, fel kell nőni a feladathoz, hogy mi a fontos valójában, merre az arra. Van aki sose jön rá, hogy lehet jól is élni az életet. Mert nem elég erős hozzá, vagy sose mutatták meg neki... nem mer elengedni valakit... bármi oka lehet.
Van akit végtelen boldogtalanná tud tenni az, ha nem loreallal mossa a haját, van aki meg röhög rajta, mert az olcsó szappan is megteszi neki bőven, hiszen épp ácsorog a zuhanytálcában és közben buborékot fúj nevetve belőle a világra.
A buborék pedig körbeöleli őt, és visszaveri a világ minden kényszeres hülyeségét, szivárványszínű csodát varázsolva köré. Csak ő látja, vagy azok akik köré fújta a buborékot, a kívülállók pedig azt mondják nekik: jajj vigyázz, mindjárt kipukkad a buborékod, nem is létezik, nem is igaz...
Nekem jó ez a szivárvány csoda, és nem kell senkinek, nem akarja elvenni senki sem... Félnek tőle. Mert ha megvan a csoda, nem tudják hogy kell rá vigyázni. Mert nem lehet megvenni, hanem csak megküzdeni lehet érte. Máshogy, ahogyan nem értik... Hiszen csak egy buborék... Az én buborékom, az én csodám. Magamnak teremtettem, és nem is várom el, hogy másnak is ez jó legyen.
Fújjon magának mindenki saját buborékot....
:tunder2:
