Na ja, mondták már nekem, hogy nem sokat álltam sorba a türelemért 
De minek is álljak sorba, hogy aztán még többet várakozhassak? De tényleg nincs sok, ezen lehetne még farigcsálni, úgyhogy majd igyekszem.
No de a fő téma most a vidéki-nemvidéki téma lesz! A kifezéssel először általános harmadik osztályban találkoztam amikor bekerültem nagy székesfővárosunk egyik iskolájába. Konkrétan ez a rádió gyerekkórusának osztálya volt, csupa diplomás család gyereke közé. Eleinte úgy értelmeztem, hogy ez egy helyrajzi megjelölés, aztán később kiderült, ez már a nyolcévesek világában is külön komplex fogalomkör, abszolut tágabb értelmezéssel, amit valahonnan hoztak, valószínűleg otthonról. Első meglepetés a környezet óra volt, mutogatták a népviseleteket és a többi taknyos az várta tőlem, hogy én majd köpöm magamból, melyik a kalocsai meg melyik a palóc és egyéb hímzés, tojásfestés, egyebek. Néztem rájuk bután, nálunk is normális ruhában járnak az emberek, de ez amit látsz, ez kb 300 km-re van onnan ahol én lakom... most akkor ki is az alulinformált? Néhány tanár kicsit külön állatfajként bánt a vidéki régió tagjaival, megvolt az az egyetlen előjogunk, hogy időnként előbb lépjünk le, mivel napi kétszer másfél óra utazás várt ránk. Ezért rögtön utálatosabbá váltunk néhányak körében, de az sose jutott el a szomszéd utcában lakó kölök agyába, hogy hiába marad ő 5 percel tovább, mégis kb másfél órával előbb fog hazaérni mint én. No itt kezdődött a megkülönböződés... Aztán egyik szünetben előkerült a milkacsoki - amit anno Bécsből importált nemzetünk a Grundig hűtővel, videolejátszókkal együtt még a lovas-íjas rajtaütések hagyatékaként trabantra és ladára meg egyéb szoci járgányokra átültetve. Bevallom őszintén, nem ismertem, sose kóstoltam még akkor a lila csodát, de már láttam a csomagolását a HÉV trafikosánál! Adtak belőle, finom volt, de nem ájultam el, marad kedvencnek a Boci csoki. Mondták de ez MILKA és Bécsből van, mondtam nekem akkor is jobban bejön a Boci. De hát ez sokkal drágább - de nekem attól nem lett finomabb. Azt szoktam meg, az volt az igazi. Később vittem be reggel a fáról szedett cseresznyét, mondták ilyen finom cseresznyét még nem ettek - az almával is ez volt, kinek mi jutott - azt csereberéltük egymás közt. Nekem a téliszalámi volt a ritkán látott favorit, de megoldottuk mert volt aki már utálta és a Nagyim krumplis pogácsájára gerjedt. Aztán jött a farmernadrágos korszak, azom se volt jó ideig, meg szép lassan kiviláglott, hogy az osztálynak van egy anyagilag jobban ellátott meg egy kevésbé ellátott rétege. Ez független volt attól, hogy ki hol lakott, de az iskolai verekedésekben rögtön kiderült, ki az edzettebb, ki az aki a jó levegőn él és a fára mászásban megerősödött annyira, hogy ötödikes létére levágjon egy hetedikest a lépcső tetejéről. Természetesen úgy, hogy a kinyíló igazgatói ajtó elé essen az érintett nem idén barnult, erősen pigmentált hetedik kerületi iskolatárs. Megúsztam egy jóváhagyó pillantással, pedig vérzett a gyerek feje.
Aztán szép lassan elkezdett klikkesedni az osztály, de meglepő módon nem a vidéki - nem vidéki vonal mentén, hanem a jómódú-nem jómódú mentén.
A szakközépben már másként ment a buli, ott már arányosítva volt, hogy mennyi vidékit vehetnek fel. Nem volt különbség a felvételi szintjét nézve, ugyanolyan ponthatárok voltak, de ahogy a felvételizők arányát néztem, sok embernek nem volt különösebb kedve ingáztatni a kölkét. Nemsoká beköltöztünk a nagy büdös pöstbe, így a napi másfél órás ingázás egy órává rövidült - távolságok itt is vannak, sok minden ez ügyben nem változott. Viszont nem volt kert, utáltam hogy nem lehet kimenni és ha játszunk az udvaron, a körfolyosón rögtön előkerülnek a vén banyák és üvöltenek hogy túl hangosak vagyunk és egyáltalán minek pattogtatni a labdát. A suliban már minimális megkülönböztetés sem volt, a tanárok nem foglalkoztak vele és a klikkesedés a márkásabb meg a nem márkásabb ruhában járók irányába indult el. A márkásabb ruhában járóknak mindig nagyobb volt a szájuk, hangosabban követelődztek, és ők döntötték el, hogy mit fogunk táncolni a szalagavatón, milyen egyenkosztümünk lesz, az egyik ilyen nagyszájú csajnál volt az osztálypénz is. Az osztály csöndesebb és kisebb hányada morgott magában, aztán 2 hónappal a ballagás előtt robbant a bomba, hiányzott egy csomó pénz az osztálykasszából, a csajszi nem tudott elszámolni. Apuka bejött a szülőire, kiperkálta a hiányzó lóvét. Az utolsó két hónapban a csaj alig járt be, és csak a saját brancsából volt vele hajlandó beszélni egy-két híve. Apuka zöldséges volt, vidéki származású, de a gyerek már itt nőt fel a városban és jólétben unatkozva, anyuci pedig mindig vörösre volt szolizva és frissen bodorított frizurával mászkált. Időnként a lányuk regélt valami családi veszekedésekről, de könnyen megvígasztalták mindig egy új Nike pulóverrel vagy márkásabb cuccal és olyankor büszkén mesélte, hogy ezt a Máriahilfestrassszén vagy hol a túróban vették a hétvégén...
Nem értettük meg sosem, hogy miért nyúlta le az osztálypénzt.
Aztán a suli után melóztam egy csomót, vidékiekkel meg nemvidékiekkel, volt köztük hülye is meg nemhülye is, a lakhelytől független. Laktam Szolnokon is másfél évet és arra a korszakra sem emlékszem szívesen vissza, ott nincs sok meló. Ráadásul kiderült hogy jó pár új ismerősnek én voltam hallomásból a "pesti nő" akitől azt várták majd rázza a rongyot és ki lesz feste, lesz műkörme meg hisztizni fog és majd lenézi őket. Aztán megjelentem, úgy néztem ki mint ők, nem volt műkörmöm és nem hisztiztem, próbáltam haverkodni velük, imádtam ugyanazt a házhozszállítós pizzást meg utáltam velük együtt az állandóan késő büdös vasutat... ..sokban nem különböztünk. De mégis fél év legalább kellett míg ez beleverődött a fejekbe, leginkább a lányokéba, a srácokkal nem volt gond miután kirántottam a különgöző kétkerekű vasakat alóluk. Azután az lett a fura a csajoknak, hogy nahát milyen férfias vagyok, tényleg mennyire más egy "pesti"... Aztán egy idő után már nem is akartam nagyon beilleszkedni ezek közé a lányok közé, aki nem akar elfogadni, az ne fogadjon el, max lesz neki egy baráttal kevesebb.
Későbbi életem folyamán volt egy pasim akinek a környezetében lévő rokonság összes nőnemű egyede otthon volt háztartásbeliként - hát velük se találtam meg a közös hangot a töltöttkáposztáról meg a műkörömdivatról, kb ugyanúgy éreztem magam köztük - mint egy kívülálló, aki nem oda való.
Aztán jött a főiskola, visszakeveredtem a nagy büdös pöstbe stabilra megint. A különbség itt a nappalisok és a levelezősök között volt: a tanárok állandóan velünk a melózókkal példálództak a mazsoláknak, hogy bezzeg azok még meló mellett is jobban teljesítenek, pláne még akik ingáznak, azok is! Utáltak minket ezért, képesek voltak még a jegyzetekről is inkább lemondani elvi alapon. A sötétség nagy úr, sok mindentől megfosztja az embert -pl egy csomó jegyzettől! Sok volt a vidéki, a diákok nagyjából fele péntek-szombatonként meló után ingázott be Szegedről, Győrből, Rákócziújfaluból, Tompáról, ki honnan származott. Akik albiztak és volt szabad szobájuk, odaadták a szobát az ingázóknak, volt akinek napi 8-10 óra is összejött egy oda-vissza úttal. A jegyzetcsereberélés miatt elég gyorsan kialakultak a baráti társaságok, klikkek maximum a 120 fős előadóban voltak meg a büfékurzuson. Juditom Miskolcról származik, már régen elmenekültek a párjával abból a régióból, mert megélni arrafelé nem lehet. Nálam is aludt, emlékszem amikor számolgatta a vissza vonatjegyre a pénzét, hogy elég lesz-e: most jó állása van, összeházasodtak és már lakásuk is van Dunakeszin. Jó ideig albiztak a belvárosban, Judu sosem szokta meg az éjszakai nyüzsgést ami itt folyik... A szolnoki származású lakótársam akivel együtt béreltem kecót, jóformán egyik hétről a másikra lépett le az államvizsga után, majdhogynem szólni is elfelejtett, hogy vagy én is költözöm vagy sürgősen kerítsek másik lakótársat. Ez baromi rosszul esett, pláne hogy jó pár hónapig segítettem anno neki, amikor nem volt melója. A normálisságot nem a lakhely szerint mérik, ez a tapasztalatom.
Tökmindegy hogy valaki vidéki vagy pösti, nem attól van, ha hülyeséget csinál. Mások a lehetőségek, aláírom, de ez ellen lehet tenni, csak akarni kell. Aki akarja továbbképzi magát, aki akarja, csinál egy vállakozást, megtalálja ahol igény van rá, aki akar elmegy a könyvtárba és olvas, aki akar kiköltözik egy családi házas övezetbe és nyugton marad, aki akar motorra ül, és aki nem akar, az meg nem.
Tökmindegy hol élsz, csak az nem mindegy hogyan.
Egyébként meg vagyok hasonulva. Nem tudom magam besorolni hogy most hová tartozom. Vidéken élek, de pösti vagyok papiron. Most mi lesz?
De minek is álljak sorba, hogy aztán még többet várakozhassak? De tényleg nincs sok, ezen lehetne még farigcsálni, úgyhogy majd igyekszem.No de a fő téma most a vidéki-nemvidéki téma lesz! A kifezéssel először általános harmadik osztályban találkoztam amikor bekerültem nagy székesfővárosunk egyik iskolájába. Konkrétan ez a rádió gyerekkórusának osztálya volt, csupa diplomás család gyereke közé. Eleinte úgy értelmeztem, hogy ez egy helyrajzi megjelölés, aztán később kiderült, ez már a nyolcévesek világában is külön komplex fogalomkör, abszolut tágabb értelmezéssel, amit valahonnan hoztak, valószínűleg otthonról. Első meglepetés a környezet óra volt, mutogatták a népviseleteket és a többi taknyos az várta tőlem, hogy én majd köpöm magamból, melyik a kalocsai meg melyik a palóc és egyéb hímzés, tojásfestés, egyebek. Néztem rájuk bután, nálunk is normális ruhában járnak az emberek, de ez amit látsz, ez kb 300 km-re van onnan ahol én lakom... most akkor ki is az alulinformált? Néhány tanár kicsit külön állatfajként bánt a vidéki régió tagjaival, megvolt az az egyetlen előjogunk, hogy időnként előbb lépjünk le, mivel napi kétszer másfél óra utazás várt ránk. Ezért rögtön utálatosabbá váltunk néhányak körében, de az sose jutott el a szomszéd utcában lakó kölök agyába, hogy hiába marad ő 5 percel tovább, mégis kb másfél órával előbb fog hazaérni mint én. No itt kezdődött a megkülönböződés...
Aztán egyik szünetben előkerült a milkacsoki - amit anno Bécsből importált nemzetünk a Grundig hűtővel, videolejátszókkal együtt még a lovas-íjas rajtaütések hagyatékaként trabantra és ladára meg egyéb szoci járgányokra átültetve. Bevallom őszintén, nem ismertem, sose kóstoltam még akkor a lila csodát, de már láttam a csomagolását a HÉV trafikosánál! Adtak belőle, finom volt, de nem ájultam el, marad kedvencnek a Boci csoki. Mondták de ez MILKA és Bécsből van, mondtam nekem akkor is jobban bejön a Boci. De hát ez sokkal drágább - de nekem attól nem lett finomabb. Azt szoktam meg, az volt az igazi. Később vittem be reggel a fáról szedett cseresznyét, mondták ilyen finom cseresznyét még nem ettek - az almával is ez volt, kinek mi jutott - azt csereberéltük egymás közt. Nekem a téliszalámi volt a ritkán látott favorit, de megoldottuk mert volt aki már utálta és a Nagyim krumplis pogácsájára gerjedt. Aztán jött a farmernadrágos korszak, azom se volt jó ideig, meg szép lassan kiviláglott, hogy az osztálynak van egy anyagilag jobban ellátott meg egy kevésbé ellátott rétege. Ez független volt attól, hogy ki hol lakott, de az iskolai verekedésekben rögtön kiderült, ki az edzettebb, ki az aki a jó levegőn él és a fára mászásban megerősödött annyira, hogy ötödikes létére levágjon egy hetedikest a lépcső tetejéről. Természetesen úgy, hogy a kinyíló igazgatói ajtó elé essen az érintett nem idén barnult, erősen pigmentált hetedik kerületi iskolatárs. Megúsztam egy jóváhagyó pillantással, pedig vérzett a gyerek feje. Aztán szép lassan elkezdett klikkesedni az osztály, de meglepő módon nem a vidéki - nem vidéki vonal mentén, hanem a jómódú-nem jómódú mentén.
A szakközépben már másként ment a buli, ott már arányosítva volt, hogy mennyi vidékit vehetnek fel. Nem volt különbség a felvételi szintjét nézve, ugyanolyan ponthatárok voltak, de ahogy a felvételizők arányát néztem, sok embernek nem volt különösebb kedve ingáztatni a kölkét. Nemsoká beköltöztünk a nagy büdös pöstbe, így a napi másfél órás ingázás egy órává rövidült - távolságok itt is vannak, sok minden ez ügyben nem változott. Viszont nem volt kert, utáltam hogy nem lehet kimenni és ha játszunk az udvaron, a körfolyosón rögtön előkerülnek a vén banyák és üvöltenek hogy túl hangosak vagyunk és egyáltalán minek pattogtatni a labdát. A suliban már minimális megkülönböztetés sem volt, a tanárok nem foglalkoztak vele és a klikkesedés a márkásabb meg a nem márkásabb ruhában járók irányába indult el. A márkásabb ruhában járóknak mindig nagyobb volt a szájuk, hangosabban követelődztek, és ők döntötték el, hogy mit fogunk táncolni a szalagavatón, milyen egyenkosztümünk lesz, az egyik ilyen nagyszájú csajnál volt az osztálypénz is. Az osztály csöndesebb és kisebb hányada morgott magában, aztán 2 hónappal a ballagás előtt robbant a bomba, hiányzott egy csomó pénz az osztálykasszából, a csajszi nem tudott elszámolni. Apuka bejött a szülőire, kiperkálta a hiányzó lóvét. Az utolsó két hónapban a csaj alig járt be, és csak a saját brancsából volt vele hajlandó beszélni egy-két híve. Apuka zöldséges volt, vidéki származású, de a gyerek már itt nőt fel a városban és jólétben unatkozva, anyuci pedig mindig vörösre volt szolizva és frissen bodorított frizurával mászkált. Időnként a lányuk regélt valami családi veszekedésekről, de könnyen megvígasztalták mindig egy új Nike pulóverrel vagy márkásabb cuccal és olyankor büszkén mesélte, hogy ezt a Máriahilfestrassszén vagy hol a túróban vették a hétvégén...
Nem értettük meg sosem, hogy miért nyúlta le az osztálypénzt.
Aztán a suli után melóztam egy csomót, vidékiekkel meg nemvidékiekkel, volt köztük hülye is meg nemhülye is, a lakhelytől független. Laktam Szolnokon is másfél évet és arra a korszakra sem emlékszem szívesen vissza, ott nincs sok meló. Ráadásul kiderült hogy jó pár új ismerősnek én voltam hallomásból a "pesti nő" akitől azt várták majd rázza a rongyot és ki lesz feste, lesz műkörme meg hisztizni fog és majd lenézi őket. Aztán megjelentem, úgy néztem ki mint ők, nem volt műkörmöm és nem hisztiztem, próbáltam haverkodni velük, imádtam ugyanazt a házhozszállítós pizzást meg utáltam velük együtt az állandóan késő büdös vasutat... ..sokban nem különböztünk. De mégis fél év legalább kellett míg ez beleverődött a fejekbe, leginkább a lányokéba, a srácokkal nem volt gond miután kirántottam a különgöző kétkerekű vasakat alóluk. Azután az lett a fura a csajoknak, hogy nahát milyen férfias vagyok, tényleg mennyire más egy "pesti"... Aztán egy idő után már nem is akartam nagyon beilleszkedni ezek közé a lányok közé, aki nem akar elfogadni, az ne fogadjon el, max lesz neki egy baráttal kevesebb.
Későbbi életem folyamán volt egy pasim akinek a környezetében lévő rokonság összes nőnemű egyede otthon volt háztartásbeliként - hát velük se találtam meg a közös hangot a töltöttkáposztáról meg a műkörömdivatról, kb ugyanúgy éreztem magam köztük - mint egy kívülálló, aki nem oda való.
Aztán jött a főiskola, visszakeveredtem a nagy büdös pöstbe stabilra megint. A különbség itt a nappalisok és a levelezősök között volt: a tanárok állandóan velünk a melózókkal példálództak a mazsoláknak, hogy bezzeg azok még meló mellett is jobban teljesítenek, pláne még akik ingáznak, azok is! Utáltak minket ezért, képesek voltak még a jegyzetekről is inkább lemondani elvi alapon. A sötétség nagy úr, sok mindentől megfosztja az embert -pl egy csomó jegyzettől! Sok volt a vidéki, a diákok nagyjából fele péntek-szombatonként meló után ingázott be Szegedről, Győrből, Rákócziújfaluból, Tompáról, ki honnan származott. Akik albiztak és volt szabad szobájuk, odaadták a szobát az ingázóknak, volt akinek napi 8-10 óra is összejött egy oda-vissza úttal. A jegyzetcsereberélés miatt elég gyorsan kialakultak a baráti társaságok, klikkek maximum a 120 fős előadóban voltak meg a büfékurzuson. Juditom Miskolcról származik, már régen elmenekültek a párjával abból a régióból, mert megélni arrafelé nem lehet. Nálam is aludt, emlékszem amikor számolgatta a vissza vonatjegyre a pénzét, hogy elég lesz-e: most jó állása van, összeházasodtak és már lakásuk is van Dunakeszin. Jó ideig albiztak a belvárosban, Judu sosem szokta meg az éjszakai nyüzsgést ami itt folyik...
A szolnoki származású lakótársam akivel együtt béreltem kecót, jóformán egyik hétről a másikra lépett le az államvizsga után, majdhogynem szólni is elfelejtett, hogy vagy én is költözöm vagy sürgősen kerítsek másik lakótársat. Ez baromi rosszul esett, pláne hogy jó pár hónapig segítettem anno neki, amikor nem volt melója. A normálisságot nem a lakhely szerint mérik, ez a tapasztalatom. Tökmindegy hogy valaki vidéki vagy pösti, nem attól van, ha hülyeséget csinál. Mások a lehetőségek, aláírom, de ez ellen lehet tenni, csak akarni kell. Aki akarja továbbképzi magát, aki akarja, csinál egy vállakozást, megtalálja ahol igény van rá, aki akar elmegy a könyvtárba és olvas, aki akar kiköltözik egy családi házas övezetbe és nyugton marad, aki akar motorra ül, és aki nem akar, az meg nem.
Tökmindegy hol élsz, csak az nem mindegy hogyan.
Egyébként meg vagyok hasonulva. Nem tudom magam besorolni hogy most hová tartozom. Vidéken élek, de pösti vagyok papiron. Most mi lesz?
