Elérkeztünk az úticélhoz. előttünk magasodtak a Transzfogaras büszke szirtjei. Szép időnk volt, a nap mosolyogva köszöntött minket hajnalban. Elbúcsúztunk a helyiektől és nekivágtunk.
Sokat gondolkoztam hogy is lehetne leírni az élményt ami ott várt, de úgy érzem szavakkal nehéz. Feltöltök inkább pár képet egy galériába, akinek van kedve hozzá nézegesse meg, talán többet adnak vissza a látványból, mint nehezen összekeresgélt mondataim
Sok motorostársba akadtunk odafent, akik kedélyesen köszöngettek, sőt egy nagyobb magyar csapatba is belefutottunk egy megálló alkalmával, akikre tisztelettel néztünk, mert Győrből gurultak le idáig. (nekünk Debrecenből is elég volt)
Az út szegélye már-már versenypályásra volt festve, mégsem vadászta ott senki sem a kanyarokat, egyrészt mert nem igen volt korlát, egy elvétett kanyar itt bizony az életébe kerül az embernek, másrészt a hely szépsége visszafogta a hevesebb vérű emberkéket is. Itt nem volt érdemes száguldozni, itt gurulni kellett és tátani a szájat
Persze a helyi lakosok akiknek ez már nem volt újdonság néha elképesztő tempóban tudtak elrepeszteni mellettünk, vagy éppen szemben velünk. A legmeglepőbb az volt amikor egy betonkeverő suhant el mellettünk farolgatva a kanyarokban. Miután lerántottuk a motorokat az útszélre, hogy nehogy elsodorjon, félig bosszankodva, hogy "a nem normálisa, meg akar ez ölni??" félig hitetlenkedő mosollyal követtük szemünkkel a ralyzzó betonkeverőt. Ilyet se lát mindennap az ember az biztos
Jöjjön hát pár kép ízelítőnek: Csatolás megtekintése 13948Csatolás megtekintése 13949Csatolás megtekintése 13950Csatolás megtekintése 13951Csatolás megtekintése 13952
Maga a Transzfogarasi út az 1970-es években készült Ceausescu megalomániájából és úgy lett építve, hogy a hadi szállítmányozást végző több tonnás gépek is átjussanak rajta. A csúcs körül megnézhetjük Ceausescu nyaralóját is, hát nem volt rossz ízlése az egyszer biztos.
Amúgy az út maga csak nyáron járható, idefent bizony sokáig megmarad a hó, úton-útfélen lavinafogók és kissé megviselt alagutak jelzik, hogy bizony itt igen mostoha idők is tudnak lenni.
Óvatosságra intenek az útszélen ismeretlenségig roncsolódott autómaradványok is, amiket állítólag időről időre elszállítanak, de hála a gyakorlatlan Schumachereknek gyorsan újratermelődnek.
Persze nem mindig csak a sofőrön múlik, tény hogy mi a hegy haragját nem tapasztaltuk meg, de állítólag ritka, hogy nem esik odafent. Esőben pedig orráig nem lát az ember, amikor megüli a hegyet a felhő és orkánszerű szél fúj, bizony a legjobb sofőr is hibázhat. Hálásak voltunk a jó időért.
A Balea-tó gyönyörű, mélykék színű vizét csodálva megálltunk egy kis pihenőre. Innen indulnak a legmagasabb csúcsokhoz vezető túraútvonalak: a 2535 méter magas Negoi, és a 2544 méteres Moldoveanu-csúcshoz.
Megvártuk amíg útitársaink végigjárták a fenti bazárt hűtőmágnest vadászva, majd elindultunk, hogy megnézzük a gerinc másik oldalát is.
Itt újabb megálló következett a közel 166m méteres gátnál, ami valójában egy vízerőmű. Monumentális méretei lélegzet elállítóak voltak, a fölötte magasodó kilátóból az ember nem tudott betelni a látvánnyal. A gát jobb oldalán ugyanis a Vidraru tó kéklett míg jobb oldalán egy valószínűtlenül mély völgy (vagy inkább szakadék) tátotta száját felénk. A gát oldalán pedig lépcsők végtelen sorát pillantottuk meg, nem tudom elképzelni milyen elvetemült emberek mászkálhatnak azokon...
Jópár órát motorozva, végszóként megálltunk egy kis étkezdében aminek falát a Top Gear aláírt képei díszítették, majd jóllakottan fordultunk vissza a hágó felé, hogy újra megjárva azt mégegyszer átéljük a csodát.
A hazafele útról, megpróbáltatásainkról a 40fokban és az árokparti piknikről (amiről már pötyögtem is pár sort) nem írok már, így is épp elég hosszú lett ez a kis mese.
Remélem kedvet kaptatok ehhez az úthoz, én tényleg csak ajánlani tudom. Nincs közel és nem egyszerű az út ami odavezet, de mindenképpen megéri, mert örök élménnyel gazdagodtok
Képeket töltök majd fel, most megyek kicsit takarítok, mert ha már szabin vagyok jó lenne valamit csinálni is
Sokat gondolkoztam hogy is lehetne leírni az élményt ami ott várt, de úgy érzem szavakkal nehéz. Feltöltök inkább pár képet egy galériába, akinek van kedve hozzá nézegesse meg, talán többet adnak vissza a látványból, mint nehezen összekeresgélt mondataim
Sok motorostársba akadtunk odafent, akik kedélyesen köszöngettek, sőt egy nagyobb magyar csapatba is belefutottunk egy megálló alkalmával, akikre tisztelettel néztünk, mert Győrből gurultak le idáig. (nekünk Debrecenből is elég volt)
Az út szegélye már-már versenypályásra volt festve, mégsem vadászta ott senki sem a kanyarokat, egyrészt mert nem igen volt korlát, egy elvétett kanyar itt bizony az életébe kerül az embernek, másrészt a hely szépsége visszafogta a hevesebb vérű emberkéket is. Itt nem volt érdemes száguldozni, itt gurulni kellett és tátani a szájat
Persze a helyi lakosok akiknek ez már nem volt újdonság néha elképesztő tempóban tudtak elrepeszteni mellettünk, vagy éppen szemben velünk. A legmeglepőbb az volt amikor egy betonkeverő suhant el mellettünk farolgatva a kanyarokban. Miután lerántottuk a motorokat az útszélre, hogy nehogy elsodorjon, félig bosszankodva, hogy "a nem normálisa, meg akar ez ölni??" félig hitetlenkedő mosollyal követtük szemünkkel a ralyzzó betonkeverőt. Ilyet se lát mindennap az ember az biztos
Jöjjön hát pár kép ízelítőnek: Csatolás megtekintése 13948Csatolás megtekintése 13949Csatolás megtekintése 13950Csatolás megtekintése 13951Csatolás megtekintése 13952
Maga a Transzfogarasi út az 1970-es években készült Ceausescu megalomániájából és úgy lett építve, hogy a hadi szállítmányozást végző több tonnás gépek is átjussanak rajta. A csúcs körül megnézhetjük Ceausescu nyaralóját is, hát nem volt rossz ízlése az egyszer biztos.
Amúgy az út maga csak nyáron járható, idefent bizony sokáig megmarad a hó, úton-útfélen lavinafogók és kissé megviselt alagutak jelzik, hogy bizony itt igen mostoha idők is tudnak lenni.
Óvatosságra intenek az útszélen ismeretlenségig roncsolódott autómaradványok is, amiket állítólag időről időre elszállítanak, de hála a gyakorlatlan Schumachereknek gyorsan újratermelődnek.
Persze nem mindig csak a sofőrön múlik, tény hogy mi a hegy haragját nem tapasztaltuk meg, de állítólag ritka, hogy nem esik odafent. Esőben pedig orráig nem lát az ember, amikor megüli a hegyet a felhő és orkánszerű szél fúj, bizony a legjobb sofőr is hibázhat. Hálásak voltunk a jó időért.
A Balea-tó gyönyörű, mélykék színű vizét csodálva megálltunk egy kis pihenőre. Innen indulnak a legmagasabb csúcsokhoz vezető túraútvonalak: a 2535 méter magas Negoi, és a 2544 méteres Moldoveanu-csúcshoz.
Megvártuk amíg útitársaink végigjárták a fenti bazárt hűtőmágnest vadászva, majd elindultunk, hogy megnézzük a gerinc másik oldalát is.
Itt újabb megálló következett a közel 166m méteres gátnál, ami valójában egy vízerőmű. Monumentális méretei lélegzet elállítóak voltak, a fölötte magasodó kilátóból az ember nem tudott betelni a látvánnyal. A gát jobb oldalán ugyanis a Vidraru tó kéklett míg jobb oldalán egy valószínűtlenül mély völgy (vagy inkább szakadék) tátotta száját felénk. A gát oldalán pedig lépcsők végtelen sorát pillantottuk meg, nem tudom elképzelni milyen elvetemült emberek mászkálhatnak azokon...
Jópár órát motorozva, végszóként megálltunk egy kis étkezdében aminek falát a Top Gear aláírt képei díszítették, majd jóllakottan fordultunk vissza a hágó felé, hogy újra megjárva azt mégegyszer átéljük a csodát.
A hazafele útról, megpróbáltatásainkról a 40fokban és az árokparti piknikről (amiről már pötyögtem is pár sort) nem írok már, így is épp elég hosszú lett ez a kis mese.
Remélem kedvet kaptatok ehhez az úthoz, én tényleg csak ajánlani tudom. Nincs közel és nem egyszerű az út ami odavezet, de mindenképpen megéri, mert örök élménnyel gazdagodtok
Képeket töltök majd fel, most megyek kicsit takarítok, mert ha már szabin vagyok jó lenne valamit csinálni is
