A hétvégén kiruccantunk Bosznia-Hercegovinába egy ismerőssel, aki hosszabb időn át dolgozott ott, együtt a helyiekkel. Szarajevoban szálltunk meg, onnan jártuk a várost, a környéket egészen Mostarig. Idehaza fájón éljük meg szeretteink elvesztését, bár azt hiszem leginkább önmagunkat, a minket ért veszteséget siratjuk. Nem értjük a miérteket, pereljük a sorsot, az istent - kinek-kinek hite szerint. Sajnáljuk a kedvest, aki szép kort ért meg, és sok-sok közös boldog percre emlékezhetünk, és még jobban az ifjút, aki előtt még ott állhatott volna egy örömteli élet.
Amikor szarajevói bérelt lakásunk első reggelén elhúztuk a függönyt, pillantásunk rögtön egy- a domboldalban végtelen hosszan elhúzódónak tűnő - temetőre esett. Megdöbbentő látványt nyújt a napfényben csillogó fehér fejfák tengere. A ház másik oldalra eső ajtaján kilépve a másik temetőt láttuk. A feketét. A muzulmán síremlékek fehér, a szerb-horvát sírok fekete kővel "ékesek". A város négy évig állt ostrom alatt, az állóháború stratégiai célja a pszichikai megtörés volt. Ennek eredményeként a halottak is inkább nők, gyermekek, akik mindennapi életüket élték, hiszen négy évig nem lehet óvóhelyre bújni. Játszottak az utcán, elmentek az iskolába, sorban álltak kenyérért. Megdöbbentő látvány a rengeteg sír a házak között, a halottak száma jóval tízezer fölött volt. Csak a függetlenséget kívánták, a szabad vallásgyakorlást, a döntés lehetőségét. Aztán egy reggel arra ébredtek, hogy tankok és lövegek veszik körbe a várost, és minden mozdulatra, fény felvillanásra lőnek rájuk. Nincs áram, étel, fűtés - igaz, ablakok és falak sincsenek. Beszélgetnek a gimnázium udvarán, próbálnak krumplit venni a piacon vagy várják a buszt, és helyette szilánkokat ontó gyilkos lövedék érkezik. Nyomaik a mai napig láthatóak az utcákon piros betonnal kiöntve: Sarajevo rózsáinak nevezik őket. A város feletti kilátóról letekintve legalább 8 nagy temetőt látunk, és az utcák között számtalan kisebbet. Nincs család a városban, akinek ne lenne nem katona halottja (is).
Mindez 1992-96 között történt, tőlünk alig 500 km-re, a "felvilágosult nyugat" rezzenéstelen tekintete előtt. Halottak napjára készülve virágtengerbe öltözött a vidék. Mindenütt gyönyörű koszorúkat, hatalmas krizantém bokrokat vittek a sírokra, virágba-gyertya fénybe borult a város. Mégsem hallottam sírást, nem érzékeltem nyomott hangulatot - igaz, flancot sem láttam. Az emberek családosul zarándokolnak ott is a temetőkbe, szívükben békével emlékeznek, majd leül a család egy kávézóban/teázóban vagy az otthonuk teraszán, beszélgetnek, emlékeznek - együtt vannak! Nem láttam reményvesztett, rossz kedélyű, morcos arcokat. Ezek az emberek megjárták a hadak útját, a hangulatuk mégis békés, mondhatni derűs. Azt gondolom, tanulhatnánk tőlük, átgondolhatnánk, igazán olyan nagy-e a gondjaink többsége, amiért a mindennapjainkban rutinszerűen nyafogunk!
Amikor szarajevói bérelt lakásunk első reggelén elhúztuk a függönyt, pillantásunk rögtön egy- a domboldalban végtelen hosszan elhúzódónak tűnő - temetőre esett. Megdöbbentő látványt nyújt a napfényben csillogó fehér fejfák tengere. A ház másik oldalra eső ajtaján kilépve a másik temetőt láttuk. A feketét. A muzulmán síremlékek fehér, a szerb-horvát sírok fekete kővel "ékesek". A város négy évig állt ostrom alatt, az állóháború stratégiai célja a pszichikai megtörés volt. Ennek eredményeként a halottak is inkább nők, gyermekek, akik mindennapi életüket élték, hiszen négy évig nem lehet óvóhelyre bújni. Játszottak az utcán, elmentek az iskolába, sorban álltak kenyérért. Megdöbbentő látvány a rengeteg sír a házak között, a halottak száma jóval tízezer fölött volt. Csak a függetlenséget kívánták, a szabad vallásgyakorlást, a döntés lehetőségét. Aztán egy reggel arra ébredtek, hogy tankok és lövegek veszik körbe a várost, és minden mozdulatra, fény felvillanásra lőnek rájuk. Nincs áram, étel, fűtés - igaz, ablakok és falak sincsenek. Beszélgetnek a gimnázium udvarán, próbálnak krumplit venni a piacon vagy várják a buszt, és helyette szilánkokat ontó gyilkos lövedék érkezik. Nyomaik a mai napig láthatóak az utcákon piros betonnal kiöntve: Sarajevo rózsáinak nevezik őket. A város feletti kilátóról letekintve legalább 8 nagy temetőt látunk, és az utcák között számtalan kisebbet. Nincs család a városban, akinek ne lenne nem katona halottja (is).
Mindez 1992-96 között történt, tőlünk alig 500 km-re, a "felvilágosult nyugat" rezzenéstelen tekintete előtt. Halottak napjára készülve virágtengerbe öltözött a vidék. Mindenütt gyönyörű koszorúkat, hatalmas krizantém bokrokat vittek a sírokra, virágba-gyertya fénybe borult a város. Mégsem hallottam sírást, nem érzékeltem nyomott hangulatot - igaz, flancot sem láttam. Az emberek családosul zarándokolnak ott is a temetőkbe, szívükben békével emlékeznek, majd leül a család egy kávézóban/teázóban vagy az otthonuk teraszán, beszélgetnek, emlékeznek - együtt vannak! Nem láttam reményvesztett, rossz kedélyű, morcos arcokat. Ezek az emberek megjárták a hadak útját, a hangulatuk mégis békés, mondhatni derűs. Azt gondolom, tanulhatnánk tőlük, átgondolhatnánk, igazán olyan nagy-e a gondjaink többsége, amiért a mindennapjainkban rutinszerűen nyafogunk!
