Lányok! Megvan a megoldás a téli depressziós időszakra!
Kicsit most harisnyablogba megyünk át, akit nem érdekel a ruhatáram, ne olvassa ezt a posztot.
A télben a legrosszabb szerintem a január és a február, mert decemberben még tetszik a hóesés, meg elfoglalja magát az ember a karácsony és a szilveszter megszervezésével, de az év elején végképp nincs mit szeretni. Ilyenkor taglóz a téli depresszió. Január első hetében konkrétan olyan voltam, mint aki ötven éve meghalt és az így szerzett ráérő időt csupán oszladozással töltötte, egyszóval zombi. De tegnap jött a megvilágosodás.
Van nékem egy hosszú fekete szövetkabátom, amikor megvettem nagyon jópofának tűnt, de ahogy kezdek nőiesen öltözködni, egyre kevésbé szeretem. Főleg a depressziós hónapokban úgy érzem, egy nagy fekete varjú vagyok, akit agyonnyom a kabátja. Gyanús, hogy a környezetemnek sem igazán tetszik, mert többen is enyhe célzásokat tettek ruhadarabom rituális elégetésére. Muszáj volt hát elgondolkodni egy újnak a megvásárlásán, mert a nagyimat és nemtáviratot ismerve tényleg képesek elégetni amíg nem nézek oda, aztán meg majd pillogok a mínusz fokokban. Szóval november óta beszerzési körút van, már szinte mindenkit magammal rántottam, aki hajlandó vásárolni, több boltban is elbújnak, ha meglátnak közeledni, nemtáviratnak a “kabát” szó hallatán enyhén tikkelni kezd a szeme. Szóval hoztam a formám. A legnagyobb baj az volt, hogy nem volt ötletem. Pontosabban volt, de többen is elvetették. (Nekem régóta gyanús, hogy nem sok beleszólásom van a saját életembe). Gondolkodtam ugyanis egy halina beszerzésén, ami igazából nem kabát, hanem köpeny, nincsenek ujjai, csak két luk az elején, szóval olyasmi, mint a poncsó, de mégsem. A Sziklakórházban ilyeneket hordunk és én nagyon szeretem, mert a., meleg és b., kényelmes. Ne is menjünk bele jobban, úgyis leszavazták.
Szóval vissza a fősodorra: tegnap megint kabátért indultam. Már minden általam szimpatikusnak tartott helyet végigjártam (még a szövetboltot is, hátha), amikor végül betértem egy ilyen keleti izé-boltba, ahol mondjuk csak körülnézni akartam, de ha már megkérdezte a lány, hogy segíthet-e, gondoltam feladom neki a leckét. Merthogy láttam én, hogy nincs ott kabát, milyen ravasz vagyok! Csakhogy kiderült, hogy azok az ingszerű izék elöl termobéléses kabátok, ami állítólag amilyen vékony, olyan meleg cucc, bár én mondjuk hülyét kapok a tapintásától, de ha nagyon muszáj, hagyom magam meggyőzni, mert utálok fázni. A készletből pedig csak egy darab volt a méretemben: egy barna kabát narancssárga és bordó LSD-trip csíkokkal ellátva. Ahogy megláttam, kis híján dobtam egy hátast, de gondoltam udvarias leszek, és legalább felpróbálom, hogy lássa a lány, hogy értékelem az igyekezetét.
És láss csodát: abban a pillanatban mosolyogni kezdtem. Ez egy mosolyogtató kabát. Nem csak azért, mert vékonynak tűnik és jó a fazonja és ettől csini csaj leszek benne, hanem mert ilyen színeken csak mosolyogni lehet. Persze hezitáltam még némiképp és összesen kétszer hagytam ott a boltot kabátostul, majd kétszer mentem vissza érte, de… meg kellett venni. LSD kabát. Mosolygós kabát. A lány pedig célozgatott rá, hogy ez így kezdődik: előszőr csak _egy_ színes ruhadarabot vesz az ember, aztán még egyet, mert az passzol az előzőhöz, aztán már egy nadrágot, meg egy felsőt is, meg új táskát, aztán azt veszi észre, hogy semmi fekete cucca nem maradt. A szín fertőz. Legyen igaza: ma bordó miniszoknyát húztam az új kabáthoz. Fekete harisnyával meg pulcsival, mert azért mégiscsak.
A színterápia még kitart, reggel mosolygósan pattantam ki az ágyból (ez tőlem nagyon szokatlan), majd mosolygósan jöttem be dolgozni. Néztek is rám furán az emberek a metrón meg a buszon.
Persze lehet, hogy az egész csak illúzió: nem zárhatjuk ki, hogy este meg reggel azért pörögtem s vigyorogtam ezerrel, mert a sikeres kabátvásárlást megünneplendő beültünk egy kávézóba, és olyan ütős cuccot kaptam (Bailey’s is volt benne!) ami még simán kitartott ma reggel is. Meglátjuk, hogy viselkedek, ha elmúlik a hatása.
Kicsit most harisnyablogba megyünk át, akit nem érdekel a ruhatáram, ne olvassa ezt a posztot.
A télben a legrosszabb szerintem a január és a február, mert decemberben még tetszik a hóesés, meg elfoglalja magát az ember a karácsony és a szilveszter megszervezésével, de az év elején végképp nincs mit szeretni. Ilyenkor taglóz a téli depresszió. Január első hetében konkrétan olyan voltam, mint aki ötven éve meghalt és az így szerzett ráérő időt csupán oszladozással töltötte, egyszóval zombi. De tegnap jött a megvilágosodás.
Van nékem egy hosszú fekete szövetkabátom, amikor megvettem nagyon jópofának tűnt, de ahogy kezdek nőiesen öltözködni, egyre kevésbé szeretem. Főleg a depressziós hónapokban úgy érzem, egy nagy fekete varjú vagyok, akit agyonnyom a kabátja. Gyanús, hogy a környezetemnek sem igazán tetszik, mert többen is enyhe célzásokat tettek ruhadarabom rituális elégetésére. Muszáj volt hát elgondolkodni egy újnak a megvásárlásán, mert a nagyimat és nemtáviratot ismerve tényleg képesek elégetni amíg nem nézek oda, aztán meg majd pillogok a mínusz fokokban. Szóval november óta beszerzési körút van, már szinte mindenkit magammal rántottam, aki hajlandó vásárolni, több boltban is elbújnak, ha meglátnak közeledni, nemtáviratnak a “kabát” szó hallatán enyhén tikkelni kezd a szeme. Szóval hoztam a formám. A legnagyobb baj az volt, hogy nem volt ötletem. Pontosabban volt, de többen is elvetették. (Nekem régóta gyanús, hogy nem sok beleszólásom van a saját életembe). Gondolkodtam ugyanis egy halina beszerzésén, ami igazából nem kabát, hanem köpeny, nincsenek ujjai, csak két luk az elején, szóval olyasmi, mint a poncsó, de mégsem. A Sziklakórházban ilyeneket hordunk és én nagyon szeretem, mert a., meleg és b., kényelmes. Ne is menjünk bele jobban, úgyis leszavazták.
Szóval vissza a fősodorra: tegnap megint kabátért indultam. Már minden általam szimpatikusnak tartott helyet végigjártam (még a szövetboltot is, hátha), amikor végül betértem egy ilyen keleti izé-boltba, ahol mondjuk csak körülnézni akartam, de ha már megkérdezte a lány, hogy segíthet-e, gondoltam feladom neki a leckét. Merthogy láttam én, hogy nincs ott kabát, milyen ravasz vagyok! Csakhogy kiderült, hogy azok az ingszerű izék elöl termobéléses kabátok, ami állítólag amilyen vékony, olyan meleg cucc, bár én mondjuk hülyét kapok a tapintásától, de ha nagyon muszáj, hagyom magam meggyőzni, mert utálok fázni. A készletből pedig csak egy darab volt a méretemben: egy barna kabát narancssárga és bordó LSD-trip csíkokkal ellátva. Ahogy megláttam, kis híján dobtam egy hátast, de gondoltam udvarias leszek, és legalább felpróbálom, hogy lássa a lány, hogy értékelem az igyekezetét.
És láss csodát: abban a pillanatban mosolyogni kezdtem. Ez egy mosolyogtató kabát. Nem csak azért, mert vékonynak tűnik és jó a fazonja és ettől csini csaj leszek benne, hanem mert ilyen színeken csak mosolyogni lehet. Persze hezitáltam még némiképp és összesen kétszer hagytam ott a boltot kabátostul, majd kétszer mentem vissza érte, de… meg kellett venni. LSD kabát. Mosolygós kabát. A lány pedig célozgatott rá, hogy ez így kezdődik: előszőr csak _egy_ színes ruhadarabot vesz az ember, aztán még egyet, mert az passzol az előzőhöz, aztán már egy nadrágot, meg egy felsőt is, meg új táskát, aztán azt veszi észre, hogy semmi fekete cucca nem maradt. A szín fertőz. Legyen igaza: ma bordó miniszoknyát húztam az új kabáthoz. Fekete harisnyával meg pulcsival, mert azért mégiscsak.
A színterápia még kitart, reggel mosolygósan pattantam ki az ágyból (ez tőlem nagyon szokatlan), majd mosolygósan jöttem be dolgozni. Néztek is rám furán az emberek a metrón meg a buszon.
Persze lehet, hogy az egész csak illúzió: nem zárhatjuk ki, hogy este meg reggel azért pörögtem s vigyorogtam ezerrel, mert a sikeres kabátvásárlást megünneplendő beültünk egy kávézóba, és olyan ütős cuccot kaptam (Bailey’s is volt benne!) ami még simán kitartott ma reggel is. Meglátjuk, hogy viselkedek, ha elmúlik a hatása.
