Néha csak ülök a történések előtt és csodálkozom. Mintha az emberek nagy része nem fogná fel, hogy minden tettének van következménye. Ugyanúgy a jónak mint a rossznak és a töketlen egyhelyben toporgásnak is. Csak sodródnak az eseményekkel és csodálkoznak amikor jön az örvény... De egy karcsapást nem tesznek a part irányába, csak mutogatnak másra, hogy az a rohadt szemét nem húzza őket ki. De miért is kéne kihúzni őket? Már tudja mindenki, hogy nem fogják megköszönni, és a mocskolódástól nem lesz senkinek se kedve segíteni...
Nem tudom, hogy van másoknál, de nekem nem jutott az a kezdeti luxuspozíció az életben, hogy mindent alám toljanak. Mindenért tenni kellett valamit, hogy az úgy legyen, ahogy szeretném. Nem tagadom, időnként a szerencsém is volt, sok embernek a jó szándéka is segített, hála nekik is. De azt is valahogy ki kell érdemelni, másként nem megy... Aztán volt amikor túlfeszítettem a húrt és jöttek is a pofonok sorba, az árral szembe se lehet túl sokat úszni, de a sziklák és örvények kikerülhetők ha kihasználjuk a sodrás erejét és valamennyire kapálódzunk hogy arra menjünk amerre szeretnénk... meg lehet tanulni úszni, csak akarni kell. (Pl én iskolai úszásoktatáson kétszer majdnem megfulladtam, de végül aztán 16 évesen megtanultam úszni amikor végre elhatároztam magam.)
Na szóval néha csak lesek, hogy miből gondolják azt az emberek, hogy a sültcsirkecomb majd megterem magától a szájukban. (Azt a csirkehullát is etette még élő korában valaki, aztán levágták, meg a fát is kivágta valaki, aminek a hőjénél megsült, a fűszertermelésről meg a sóbányáról ne is beszéljünk.) Egyszer csak hirtelen rájuk szakad a bank és holnaptól hálidéj, vagy lesz jó állásuk ahol tisztelik-becsülik őket még a pénztárca szintjén is, tökéletes partner ajánrozza őket körbe, stb. Ez csak úgy lesz, na bankot nem kell aláásni, a szakértelmet és tudást a melóhoz nem kell megszerezni, a partnerért se kell két kislábujjunkat se megmozdítani, hogy megtaláljuk és kötődjön hozzánk.
Aztán van a másik verzió, amelyik képtelen továbblépni egy szituból, mintha nem fogná fel hogy megváltozott valami, csak kapaszkodik a sziklán kőkeményen és csodálkozik, amikor jön az ár és lemossa a jól megszokott kis kövéről. A másik a dagonyázó a kis holtágakban, őt is időnként kiöntik, vagy kiszárad a környezete, és csak csodálkozik hogy most akkor miért is van ez?
Elkezdődik az egész egy kis patakkal, jönnek a kavicsok meg a sziklás-zúgós részek, aztán a folyóban már lendületesen lehet haladni, vagy megragadni valahol félúton és sose érni el az óceánt...
Nem tudom, hogy van másoknál, de nekem nem jutott az a kezdeti luxuspozíció az életben, hogy mindent alám toljanak. Mindenért tenni kellett valamit, hogy az úgy legyen, ahogy szeretném. Nem tagadom, időnként a szerencsém is volt, sok embernek a jó szándéka is segített, hála nekik is. De azt is valahogy ki kell érdemelni, másként nem megy... Aztán volt amikor túlfeszítettem a húrt és jöttek is a pofonok sorba, az árral szembe se lehet túl sokat úszni, de a sziklák és örvények kikerülhetők ha kihasználjuk a sodrás erejét és valamennyire kapálódzunk hogy arra menjünk amerre szeretnénk... meg lehet tanulni úszni, csak akarni kell. (Pl én iskolai úszásoktatáson kétszer majdnem megfulladtam, de végül aztán 16 évesen megtanultam úszni amikor végre elhatároztam magam.)
Na szóval néha csak lesek, hogy miből gondolják azt az emberek, hogy a sültcsirkecomb majd megterem magától a szájukban. (Azt a csirkehullát is etette még élő korában valaki, aztán levágták, meg a fát is kivágta valaki, aminek a hőjénél megsült, a fűszertermelésről meg a sóbányáról ne is beszéljünk.) Egyszer csak hirtelen rájuk szakad a bank és holnaptól hálidéj, vagy lesz jó állásuk ahol tisztelik-becsülik őket még a pénztárca szintjén is, tökéletes partner ajánrozza őket körbe, stb. Ez csak úgy lesz, na bankot nem kell aláásni, a szakértelmet és tudást a melóhoz nem kell megszerezni, a partnerért se kell két kislábujjunkat se megmozdítani, hogy megtaláljuk és kötődjön hozzánk.
Aztán van a másik verzió, amelyik képtelen továbblépni egy szituból, mintha nem fogná fel hogy megváltozott valami, csak kapaszkodik a sziklán kőkeményen és csodálkozik, amikor jön az ár és lemossa a jól megszokott kis kövéről. A másik a dagonyázó a kis holtágakban, őt is időnként kiöntik, vagy kiszárad a környezete, és csak csodálkozik hogy most akkor miért is van ez?
Elkezdődik az egész egy kis patakkal, jönnek a kavicsok meg a sziklás-zúgós részek, aztán a folyóban már lendületesen lehet haladni, vagy megragadni valahol félúton és sose érni el az óceánt...
