Még emlékszem azokra az időkre, amikor télen-nyáron, hóban-fagyban motorral jártam mindenhova. Volt már autóm is, de hacsak nem kellett a kutyámat is magammal vinnem, akkor fölösleges volt autózni. Ráadásul a motor sokkal vagányabb is, meg persze praktikusabb, ha a városban parkolni kell, ésatöbbi... gondolom ezt nem kell elmagyaráznom.
Na ekkoriban többször előfordult, hogy mikor mégis kocsiba ültem, annyira elragadott a flow, hogy elfelejtettem, hogy nem motorral vagyok, és majdnem előre soroltam a lámpánál a kocsik között, vagy majdnem elindultam előzni úgy, hogy csak a felezőn belül fértem volna el. Szerencsére az utolsó pillanatban mindig észbe kaptam, de azért ijesztő érzés volt.
Az elmúlt években megfordult ez az arány. Pontosabban az arány még a réginek a közelében sincs, de most, hogy már Lőrinc lassan 6 éves és Lenke is oviba jár, egyre többször sikerül elszabadulnom... na jó, leginkább csak oviidőben, mivel nincsenek olyan nagyszülők kéznél, akik bevállalnák őket több napra, de azért mondhatom, hogy újra rendszeresen motorozom. (Nem kell röhögni, a havi egy is rendszer.
)
Szép lassan visszaszokom a motorozáshoz. Szerintem egész jól megy, hiszen szerencsére egy percig sem volt olyan parám, amiről több motoros anyuka is beszámolt már, hogy "jujj, anya vagyok, mi lesz a gyerekekkel, ha történik velem valami". Ha ilyen lenne, szégyenszemre azonnal abbahagynám a motorozást és átpasszolnám valakinek a CsaM-ot.
Viszont azt vettem észre, hogy le vagyok lassulva motorozás közben. Persze a motorom sem az az ugribugri fajta, de mostanában többször is azon kaptam magam, hogy csak üldögélek a motoron, nézek ki a fejemből és sodródok a forgalommal. Eszembe nem jut például előzni, gyorshajtani vagy előre sorolni a lámpánál...
Persze jó ez így, ezzel senkit nem zavarok, maximum hülyének néznek (főleg a motorosok, akik elhajtanak mellettem), hogy nem használom ki a motor adta lehetőségeket, az autósok meg örülnek, hogy végre alaposabban is megcsodálhatnak testközelből egy gyönyörű motort.
A múltkor az 51-esen csorogtam hazafele Dunaharaszti előtt, mikor rápillantottam a kilométerórára és megdöbbenve tapasztaltam, hogy hatvannal megyek a kocsisor mögött ott, ahol egyébként 90-nel lehetne. Persze mire erre rájöttem, már késő volt előzni, beértünk a kereszteződéshez. Ha már így alakult, legalább ott előrementem a lámpánál.
Na ez volt az a pillanat, amikor megfogalmazódott bennem, hogy annyira el vagyok szokva a motortól, hogy úgy közlekedek vele, mintha autóval lennék: szép türelmesen döcögök a dugóban, kivárom a sorom, nem előzök, csak ülök és gondolkozom... Jól esik. Már nagyon hiányzott.
Na ekkoriban többször előfordult, hogy mikor mégis kocsiba ültem, annyira elragadott a flow, hogy elfelejtettem, hogy nem motorral vagyok, és majdnem előre soroltam a lámpánál a kocsik között, vagy majdnem elindultam előzni úgy, hogy csak a felezőn belül fértem volna el. Szerencsére az utolsó pillanatban mindig észbe kaptam, de azért ijesztő érzés volt.
Az elmúlt években megfordult ez az arány. Pontosabban az arány még a réginek a közelében sincs, de most, hogy már Lőrinc lassan 6 éves és Lenke is oviba jár, egyre többször sikerül elszabadulnom... na jó, leginkább csak oviidőben, mivel nincsenek olyan nagyszülők kéznél, akik bevállalnák őket több napra, de azért mondhatom, hogy újra rendszeresen motorozom. (Nem kell röhögni, a havi egy is rendszer.
)Szép lassan visszaszokom a motorozáshoz. Szerintem egész jól megy, hiszen szerencsére egy percig sem volt olyan parám, amiről több motoros anyuka is beszámolt már, hogy "jujj, anya vagyok, mi lesz a gyerekekkel, ha történik velem valami". Ha ilyen lenne, szégyenszemre azonnal abbahagynám a motorozást és átpasszolnám valakinek a CsaM-ot.
Viszont azt vettem észre, hogy le vagyok lassulva motorozás közben. Persze a motorom sem az az ugribugri fajta, de mostanában többször is azon kaptam magam, hogy csak üldögélek a motoron, nézek ki a fejemből és sodródok a forgalommal. Eszembe nem jut például előzni, gyorshajtani vagy előre sorolni a lámpánál...
Persze jó ez így, ezzel senkit nem zavarok, maximum hülyének néznek (főleg a motorosok, akik elhajtanak mellettem), hogy nem használom ki a motor adta lehetőségeket, az autósok meg örülnek, hogy végre alaposabban is megcsodálhatnak testközelből egy gyönyörű motort.
A múltkor az 51-esen csorogtam hazafele Dunaharaszti előtt, mikor rápillantottam a kilométerórára és megdöbbenve tapasztaltam, hogy hatvannal megyek a kocsisor mögött ott, ahol egyébként 90-nel lehetne. Persze mire erre rájöttem, már késő volt előzni, beértünk a kereszteződéshez. Ha már így alakult, legalább ott előrementem a lámpánál.
Na ez volt az a pillanat, amikor megfogalmazódott bennem, hogy annyira el vagyok szokva a motortól, hogy úgy közlekedek vele, mintha autóval lennék: szép türelmesen döcögök a dugóban, kivárom a sorom, nem előzök, csak ülök és gondolkozom... Jól esik. Már nagyon hiányzott.
