Ez most nem az Edda régi slágere nyomán jutott eszembe. Azt mondják, az álmokban megtisztul az elme. Vagy fölmerülhetnek olyan gondolatok, melyeket éber állapotban nincs időnk a fejünkben forgatni, vagy nem merünk vele foglalkozni.
Nemrég elhunyt valaki, akit nagyon jó cimborámnak tartottam, ő jelent meg álmomban. Ugyan szinte csak középiskolás korunkban voltunk szorosabb kapcsolatban, de nagyon jóban maradtunk. Csak valahogy sose jutott időnk utána egymásra. Pedig milyen jó lett volna! Vannak bepótolhatatlan, elmaradt dolgok, amik, ha az ember eszébe jutnak, mindig lelkiismeret-furdalást, vagy csak egyszerűen hiányérzetet okoznak. Vajon el tudtam volna neki mondani, hogy fontos nekem? Elhitte volna-e? Hiszen nem jutott időm arra, hogy foglalkozzak vele. Mindig volt valami meló, vagy egyszerűen csak a beteges családi, vagy szűkös anyagi háttér akadályozta meg az embert abban, hogy megtegye, ami jólesett volna az adott helyzetben. Leülni egy sörre, dumálni egy jót. Anélkül, hogy utána hetekig menne miatta a balhé „otthon”.
Vannak, voltak helyzetek, amikben az ember jól érezte magát, és amikor lenyomja az élet, vagy egy mérgező családi háttér, vagy egy mérgező munkahely, görcsösen kapaszkodna ezekbe a helyzetekbe, és ezekkel együtt azokba a személyekbe, akikhez a jó érzése volt köthető. Szívesen visszaforgatnám én is az idő kerekét, ha lehetne. Sok mindent csinálnék másképp. De ugye mindig van valaki a családban, aki sulykolja, hogy a barátok azok csak barátok, azok nem fognak téged elgondozni öregkorodban, az csak családtagoktól, legföljebb nagyon közeli rokonoktól várható. Régen lehet, hogy így volt. A fogyasztói társadalom sok mindent fölülírt, ezt is. A gyereked, hiába írja elő a törvény szigora, nem fog téged elápolni, mert életed végéig a te segítségedre lesz szorulva, minden téren. Mert ez egy ilyen rendszer. Ha sokáig szorulsz a barátod segítségére, még megkaphatod, amit én is párszor, hogy ez már túlmegy a barátságon, eddig és nem tovább.
Van, amikor úgy adja ki, hogy szándékod ellenére a barátod fejére nősz, mert nem esik le a szitu időben, és megkeseredik az egész. Másokkal olykor sikerül valamin úgy összeugrani, hogy vége lesz és kész. Viszont van, amikor az élet sodor el egymás mellől benneteket, és egyszer csak azt veszed észre, hogy uram Isten, öt éve nem beszéltünk, mert tíz perc nem sok, annyi sincs rá. Pedig tíz napig is tudnátok beszélgetni. És a hivatkozási alap majdnem mindig a család, vagy azzal összefüggésben levő dolog lesz. Ha ehhez még egy betegesen féltékeny feleség/férj is hozzájárul, hát az meg maga a pokol. Úgy egyébként is, de ebből a szempontból is. (Amikor nem ismeri meg a tulajdon lányodnak a haját a pólódon, és két hétig hisztizik, anélkül, hogy tudnád, mi a f.sz baja van, utána meg neked esik a sodrófával, hogy milyen nővel csaltad meg. Fejlövés bazzeg. És akkor utána még ő van fölháborodva, amikor visszahallja, hogy gyújtást kéne rajta állítanod.)
Tényleg, fontos kérdés, ha már felmerült: vajon van-e olyan család, ami kárpótolni tud az ilyen, bepótolhatatlan dolgokért? Nyilván költői a kérdés. Mert amikor nem tudunk találkozni, beszélni, írni azzal, aki kedves a szívünknek, akivel jólesne újra lógni, mert a család, és mindig a család, vagy a másik, a meló, amit a család miatt nem rúghatunk föl, az valahogy mindig hiányérzetet kelt. Megéri? Tudtuk-e ezt, amikor szerelemből, vagy az öregségtől, betegségtől, kiszolgáltatottságtól való félelemből, vagy egy terrorista családtag iránti csillapíthatatlan dühből (mint én) megnősültünk/férjhez mentünk, hogy a család gyakorlatilag MINDEN MÁST elvesz tőlünk? Fel tudtuk-e mérni ezt józan ésszel? Mert olyan család, ami megengedi, hogy maradjunk (legalább néha) azok, akik vagyunk, csak a mesében van. Néha hallok ilyeneket olyan emberektől, akik láthatóan szétdurrannak a feszültségtől, és olyankor arra gondolok, talán azért hazudnak, hogy ne keltsenek rossz érzéseket másokban. Vagy a saját félelmeik, korábbi rossz élményeik miatt maguk is elhiszik (mert el akarják), amiket beszélnek.
Tényleg természetes dolog, hogy ami jó volt egy csomó ideig, annak el kell múlnia? Hogy csak a szarság maradhat állandó az ember életében? Hol vannak azok, akik közel álltak hozzám, ennyire szarember vagyok, hogy nem keresnek, vagy senkinél nincs se idő, se pénz, se békesség, hogy legalább dumáljunk egy jót? Annyian járnak a fejemben az utóbbi hónapban. Ahogy a melókkal állok, talán egy karácsonyi-újévi e-mailben tudom őket keresni. Az is tök szégyen, egyforma, vagy közel egyforma szöveget küldök mindenkinek, legföljebb pár változtatással, aztán kontrollcé-kontrollvé, mert ennyire van idő, vagy ennyi fér bele a „családi” „békesség” látszatába. Pedig annyi emberrel szeretnék hosszasan, vagy legalább rendszeresen beszélgetni! Metta. Dávid. (Ők ketten különösen sokat járnak a fejemben mostanság.) NaNa. Yamina. ZéPé. MoncA. Husvéth Bélus. Attis. Jocó. Jácint. Heft. Gönyű. Lex. Maci. Csibi. Németh Peti. Adri (a matektanár is meg Heft exe is). Imi Atya, István Atya. Zalahegyi Zozó. Hernáczky Henrik. Gape. Misály. Bala. Németh Bandi. Vásárhelyi Zsuzsa néni, a tanszékvezető. Schnepp Feri bácsi. Szemeti Robi. Maczó Józsi bácsi (múltkor láttam vezetés közben). Számel Robi. És igen, akikre múltkor csak fájdalmasan kevés időm jutott: Szegecs és Ekecs. Még jó, hogy velük talán még lesz lehetőségem. Mert vannak, akikkel már nem. Spider. Tagama. Sipőcz Laci bácsi. Kőfalusi Pali bácsi. Zsinkó Bandi bácsi, akit csak én hívtam Bandi bácsinak, mert mindenki másnak csak az Endi volt (én valahogy nem tartottam ezt kellően tiszteletteljes megszólításnak, hiszen a gyereke lehettem volna). Vagy Starsky, aki ugyan még él, de nem hiszem, hogy bármivel is rendbe tudnám hozni azt, ahogy alakult. Sorolhatnám.
Nehéz ezt elfogadni. A változás nem mindig jó, és az ember hajlamos saját magában keresni a hibát, annak az okát, hogy nem maradhatott úgy, ahogy jó volt, és ez nem használ az önbecsülésnek (sem).
Azért írok ám ilyen hülyeségeket, mert nem vagyok valami jó állapotban, és le akarom még írni a mondókámat, hátha máskor már nem lesz rá lehetőség. Ne ragadjon itt a lelkem csak azért, mert nem mondtam el valakinek valamit. Ha valaki kimaradt a fölsorolásból, attól bocsánatot kérek! Most csak ők jutottak hirtelen az eszembe, mert gyorsan kellett ezt is megírnom.
Nagyon vigyázzatok magatokra, egymásra! Soha ne felejtsétek el valahogy kifejezésre juttatni, ha fontos számotokra valaki. Hátha az lesz az utolsó alkalom. Jó egészséget és balesetmentes motorozást kívánok Mindenkinek!
Nemrég elhunyt valaki, akit nagyon jó cimborámnak tartottam, ő jelent meg álmomban. Ugyan szinte csak középiskolás korunkban voltunk szorosabb kapcsolatban, de nagyon jóban maradtunk. Csak valahogy sose jutott időnk utána egymásra. Pedig milyen jó lett volna! Vannak bepótolhatatlan, elmaradt dolgok, amik, ha az ember eszébe jutnak, mindig lelkiismeret-furdalást, vagy csak egyszerűen hiányérzetet okoznak. Vajon el tudtam volna neki mondani, hogy fontos nekem? Elhitte volna-e? Hiszen nem jutott időm arra, hogy foglalkozzak vele. Mindig volt valami meló, vagy egyszerűen csak a beteges családi, vagy szűkös anyagi háttér akadályozta meg az embert abban, hogy megtegye, ami jólesett volna az adott helyzetben. Leülni egy sörre, dumálni egy jót. Anélkül, hogy utána hetekig menne miatta a balhé „otthon”.
Vannak, voltak helyzetek, amikben az ember jól érezte magát, és amikor lenyomja az élet, vagy egy mérgező családi háttér, vagy egy mérgező munkahely, görcsösen kapaszkodna ezekbe a helyzetekbe, és ezekkel együtt azokba a személyekbe, akikhez a jó érzése volt köthető. Szívesen visszaforgatnám én is az idő kerekét, ha lehetne. Sok mindent csinálnék másképp. De ugye mindig van valaki a családban, aki sulykolja, hogy a barátok azok csak barátok, azok nem fognak téged elgondozni öregkorodban, az csak családtagoktól, legföljebb nagyon közeli rokonoktól várható. Régen lehet, hogy így volt. A fogyasztói társadalom sok mindent fölülírt, ezt is. A gyereked, hiába írja elő a törvény szigora, nem fog téged elápolni, mert életed végéig a te segítségedre lesz szorulva, minden téren. Mert ez egy ilyen rendszer. Ha sokáig szorulsz a barátod segítségére, még megkaphatod, amit én is párszor, hogy ez már túlmegy a barátságon, eddig és nem tovább.
Van, amikor úgy adja ki, hogy szándékod ellenére a barátod fejére nősz, mert nem esik le a szitu időben, és megkeseredik az egész. Másokkal olykor sikerül valamin úgy összeugrani, hogy vége lesz és kész. Viszont van, amikor az élet sodor el egymás mellől benneteket, és egyszer csak azt veszed észre, hogy uram Isten, öt éve nem beszéltünk, mert tíz perc nem sok, annyi sincs rá. Pedig tíz napig is tudnátok beszélgetni. És a hivatkozási alap majdnem mindig a család, vagy azzal összefüggésben levő dolog lesz. Ha ehhez még egy betegesen féltékeny feleség/férj is hozzájárul, hát az meg maga a pokol. Úgy egyébként is, de ebből a szempontból is. (Amikor nem ismeri meg a tulajdon lányodnak a haját a pólódon, és két hétig hisztizik, anélkül, hogy tudnád, mi a f.sz baja van, utána meg neked esik a sodrófával, hogy milyen nővel csaltad meg. Fejlövés bazzeg. És akkor utána még ő van fölháborodva, amikor visszahallja, hogy gyújtást kéne rajta állítanod.)
Tényleg, fontos kérdés, ha már felmerült: vajon van-e olyan család, ami kárpótolni tud az ilyen, bepótolhatatlan dolgokért? Nyilván költői a kérdés. Mert amikor nem tudunk találkozni, beszélni, írni azzal, aki kedves a szívünknek, akivel jólesne újra lógni, mert a család, és mindig a család, vagy a másik, a meló, amit a család miatt nem rúghatunk föl, az valahogy mindig hiányérzetet kelt. Megéri? Tudtuk-e ezt, amikor szerelemből, vagy az öregségtől, betegségtől, kiszolgáltatottságtól való félelemből, vagy egy terrorista családtag iránti csillapíthatatlan dühből (mint én) megnősültünk/férjhez mentünk, hogy a család gyakorlatilag MINDEN MÁST elvesz tőlünk? Fel tudtuk-e mérni ezt józan ésszel? Mert olyan család, ami megengedi, hogy maradjunk (legalább néha) azok, akik vagyunk, csak a mesében van. Néha hallok ilyeneket olyan emberektől, akik láthatóan szétdurrannak a feszültségtől, és olyankor arra gondolok, talán azért hazudnak, hogy ne keltsenek rossz érzéseket másokban. Vagy a saját félelmeik, korábbi rossz élményeik miatt maguk is elhiszik (mert el akarják), amiket beszélnek.
Tényleg természetes dolog, hogy ami jó volt egy csomó ideig, annak el kell múlnia? Hogy csak a szarság maradhat állandó az ember életében? Hol vannak azok, akik közel álltak hozzám, ennyire szarember vagyok, hogy nem keresnek, vagy senkinél nincs se idő, se pénz, se békesség, hogy legalább dumáljunk egy jót? Annyian járnak a fejemben az utóbbi hónapban. Ahogy a melókkal állok, talán egy karácsonyi-újévi e-mailben tudom őket keresni. Az is tök szégyen, egyforma, vagy közel egyforma szöveget küldök mindenkinek, legföljebb pár változtatással, aztán kontrollcé-kontrollvé, mert ennyire van idő, vagy ennyi fér bele a „családi” „békesség” látszatába. Pedig annyi emberrel szeretnék hosszasan, vagy legalább rendszeresen beszélgetni! Metta. Dávid. (Ők ketten különösen sokat járnak a fejemben mostanság.) NaNa. Yamina. ZéPé. MoncA. Husvéth Bélus. Attis. Jocó. Jácint. Heft. Gönyű. Lex. Maci. Csibi. Németh Peti. Adri (a matektanár is meg Heft exe is). Imi Atya, István Atya. Zalahegyi Zozó. Hernáczky Henrik. Gape. Misály. Bala. Németh Bandi. Vásárhelyi Zsuzsa néni, a tanszékvezető. Schnepp Feri bácsi. Szemeti Robi. Maczó Józsi bácsi (múltkor láttam vezetés közben). Számel Robi. És igen, akikre múltkor csak fájdalmasan kevés időm jutott: Szegecs és Ekecs. Még jó, hogy velük talán még lesz lehetőségem. Mert vannak, akikkel már nem. Spider. Tagama. Sipőcz Laci bácsi. Kőfalusi Pali bácsi. Zsinkó Bandi bácsi, akit csak én hívtam Bandi bácsinak, mert mindenki másnak csak az Endi volt (én valahogy nem tartottam ezt kellően tiszteletteljes megszólításnak, hiszen a gyereke lehettem volna). Vagy Starsky, aki ugyan még él, de nem hiszem, hogy bármivel is rendbe tudnám hozni azt, ahogy alakult. Sorolhatnám.
Nehéz ezt elfogadni. A változás nem mindig jó, és az ember hajlamos saját magában keresni a hibát, annak az okát, hogy nem maradhatott úgy, ahogy jó volt, és ez nem használ az önbecsülésnek (sem).
Azért írok ám ilyen hülyeségeket, mert nem vagyok valami jó állapotban, és le akarom még írni a mondókámat, hátha máskor már nem lesz rá lehetőség. Ne ragadjon itt a lelkem csak azért, mert nem mondtam el valakinek valamit. Ha valaki kimaradt a fölsorolásból, attól bocsánatot kérek! Most csak ők jutottak hirtelen az eszembe, mert gyorsan kellett ezt is megírnom.
Nagyon vigyázzatok magatokra, egymásra! Soha ne felejtsétek el valahogy kifejezésre juttatni, ha fontos számotokra valaki. Hátha az lesz az utolsó alkalom. Jó egészséget és balesetmentes motorozást kívánok Mindenkinek!
