Street Racer STR motoros kesztyű a MotoZemtől

One last ride

Nemrég böngésztem a neten. Egyik cimbora feltöltött nekem egy olyan böngészőt, amivel zsatubéról egy kattintással leránthatók videók. Sok mindent töltöttem már le, igazából nem is mindig értem, hogy miért, vannak olyan filmjeim, amik évek óta megvannak, és nincs időm megnézni. Vannak olyanok, amik rövidebbek, mint negyed óra, a letöltés óta nem néztem meg. Na mindegy, ha nem leszek, úgyse fogja senki értékelni, amit én szeretek, hát még életemben. Mindegy, szóval rábukkantam valamire. Sokféle zenét hallgatok, nem vetem meg a Star Trek klasszikus filmzenéit, elvagyok Jean-Michel Jarre-al is, de ami igazán, az a rock és a metal különböző ágai. Mikor mihez van kedvem. Volt, amikor évekig csak a mély dark ment (My Dying Bride, Nevergreen, Moby Dick), volt egy hippis korszak Deep Purple-lel, Uriah Heep-pel, Led Zeppelin-nel, és az elmaradhatatlan Steppenwolf-fal, Hobóval, Deák Billel (róla van egy kedves személyes történetem), volt egy klasszikus heavy metal korszak, de mindeközben is sok mindent hallgattam. A mai napig a metal különböző ágai tudják igazán megdobogtatni a szívemet. Vannak számok, amikre nem tudok nem bőgni, A zöld, a bíbor és a fekete, Nightwish-től az Angels fall first, Deák Billtől a Rossz vér, és ha nagyon kivagyok idegileg, akkor még mások is.

Szóval kalandozok, és meglátok egy képet, amin igazi, tiszta stílusú chopperen ül egy szakállas ürge. Na rákattintok, aztán meglátjuk, mi lesz. Molly Hatchet: One Last Ride. A tipikus régi hard rock szám alatt olyan festményeket láthattam, amikről nyilvánvaló volt, hogy aki festette, nemcsak az ecsettel bánt jól, de a vasakat és az amerikai motoros életet is (legalábbis a szebbik oldalát) igen jól ismerte. Tudtam azonosulni ezzel az életérzéssel. Olyan érzés kapott el, hogy miért is ne lehetne így élni. Szeretnék így élni. Álló nap csak szerelgetni a Jawákat, Czetkákat, nemcsak restaurálni, de szép, egyszerű és ízléses (vágatlan!) choppereket csinálni belőlük, a magam tempójában (mint rég Győrben), és ha úgy tartja kedvem, elindulni a haverokkal vagy nélkülük, úgy arrafelé, második csillag jobbra, aztán egyenesen előre, aztán vagy visszajövök, vagy nem, ahogy épp kedvem tartja.

Aztán véget ért a szám, és még pár percig a hatása alatt voltam. Igen, az utolsó motorozás talán ilyen lesz. Gondtalan. És a végén meghalok majd. Ha nem testben, akkor lélekben. Amikor az ajándékba kapott sárga Babettát levittem Pécsre (egyszer vissza kéne venni, bárcsak lenne olyan helyzet akár anyagilag, akár máshogy), azt hittem, utoljára ülök nyeregben. Nem így lett, bár ezt akkor még nem tudtam.

Miért is NEM? Hát először is: apám miatt. Biztos, hogy balhé lenne, nem is akármekkora. Egy vas se tud annyit adni, amennyit el KELL tűrni miatta. Elköltözni nincs pénz, meg a gyerekek miatt nem is célszerű, sokszor jól jön, hogy MÉG tudnak vigyázni a kölkekre, meg anyagilag pláne, mindkét félnek. „Csak” az állandó balhét kell eltűrni. És ha érdemei szerint ráb.szom az ajtót, akkor a szívbeteg anyámmal üvöltözik tovább, akire még azért szükség van, mert kiskedvesem nem tudja és nem akarja átvenni a háztartást. A másik ok a kiskedvesem. Biztos csajozni megyek ugye. Mert úgy egyébként nem vette el a kedvemet az összes nőtől, meg az élettől úgy általában, ááá nem dehogy. A harmadik ok anyagi. Nem engedhetem meg magamnak, hogy elmenjek motorozni csak úgy, mint régen, óriási balhé lenne. Pedig nagyon hiányzik. Utoljára talán 6 vagy 7, de lehet, hogy 8 éve voltam el CSAK ÚGY. Még Életem Pici Párjával. Csodálatos utazás volt. Sosem felejtem. Pedig nem volt nagy túra. Igaz, nem mentem 80-nál többet, de akkor evett a legkevesebbet. Akkor szólt a legszebben. Akkor volt a legkezesebb. És látod, meg tudtak úgy sérteni, hogy megváljak Tőle. Egyetlen dolog vigasztal (valamennyire): hazament. Egy gyűjtő vette meg Brnóban. Jó kezekben van. Sokkal jobban, mint amiben nálam volna most. Egyszer egy szülői értekezlet után beszélgettünk szülőkkel, nagyszülőkkel, persze fölmerült a téma, könnyek között fejtettem ki, hogy nekem már nem lehet nagymotorom. Egy ránézésre is nyugdíjas pedagógus nagymama sajnálkozó, kedves mosollyal csak annyit kérdezett: „Mire menne vele?” Csak bólogatni tudtam…

És ezen az nem segít, ha NÉHA lelépek titokban Pécsre, Dávid barátomhoz, és élve a felajánlásával, elviszem valamelyik Czetkáját egy körre. Én nyugodt életre, vagy ha már nem lehet, nyugodt halálra vágyom. Bárcsak tudnám, hogyan kell azt kiérdemelni! Addig meg marad a reménytelenség, a szabad, nyugodt pillanatok utáni szánalmas és hiábavaló vágyakozás, az értelmetlen taposómalom, és ennek az értelmetlen megnyilvánulása, mint ez is itt. Nem tudom, miért írom le ezeket, nem lesz jobb vagy más. Szavaim értelmetlenül vesznek a semmibe.

Hozzászólások

Régebben gyűjtögettem én is filmeket, amiket sose lett időm megnézni... :) Most meg rászoktam arra, hogy azokat a tárgyakat amiket nem használok, de valaki örülne neki, ha ránézek, valaki eszembe jut róla, azt annak oda ajándékozom. Az esetek 95%-ában jól eltalálom az ajándékot. Most hétvégén Felvidékre elvittem egy olyan nadrágszíjat, amin a magyar címer van, az illető párjának meg egy angyalszárnyas bizsut (mert emberkének angyalszárny tetoválásai vannak). Örültek neki. Bocskaihoz fogja viselni a fiú a szíjat, olyan helyre került a szimbólum, ahol értik, ahol érzik. A barátnéja meg küldött egy képet az angyalszárnyáról ahogy viseli, fülig érő mosollyal. A két tárgy a helyére került. :)
Jó érzés volt látni az örömüket. :)
 
Én a fotókkal vagyok így. Az elmúlt pár évben egyre kevesebbet fotózok a kirándulásokon, nyaralásokon, mert rájöttem, hogy annyira a jó képekért hajtottam, hogy meg se néztem a helyeket, át sem éltem a pillanatokat. Szépen lassan rájöttem, hogy inkább az emlékek, mint a fotók, többet érnek. No meg alig nézem meg őket. Pedig imádok képeket nézni, minél régebbi annál jobban. Most a gyerekkel vagyok így. Rengeteget kattintson, pontosabban pottyintek a telefonnal. Jó érzés visszanézni a pár hónapos képeket, mennyit változott, nőtt, ügyesdett. Közben szörnyű belegondolni, hogy rohan az idő. És megint eljutok oda, hogy annyira azon vagyok hogy megörökítsek egy mozzanatot, hogy elfelejtem átélni. Pedig benne kéne lenni a filmbe nem pedig nézni csak kívülről.
 
A férjem is mindig ezt mondja, hogy én folyton csak fényképezek és nem vagyok ott, és minek annyi kép, úgysem nézegetjük. Aztán mikor a Googli feldob egy-egy albumot (automatikusan szinkronizálja a képeket a felhőbe) a gyerekek csecsemő koráról vagy még régebbről, akkor meg csak néz, hogy ez mikor volt, ő erre miért nem emlékszik, és milyen jó, hogy csináltam képeket.
Én azért maradok a kattintgatásnál. Igaz, hogy már vagy 20 000 kép van a winyómon, de jó néha random visszanézni őket.
 
Kegyetlen hosszú szám.

Ez a David Mann nagyon jó témákat festett, még ha a stílusa nekem nem is jön be annyira. Bár jó lenne így festeni, szóval ez nem fika.

Pl. szívesen megfesteném azt, amikor mentünk a Női motoros napon a hatoson konvojban, és a másik oldalon állt egy fiatalember szép fehér kocsival és épp áthugyozott a szalagkorláton. A pisáján megcsillant a napfény. Azt úúúgy lefényképeztem volna.
 
Utoljára módosítva:
V
Én a fent említett oldalról már ritkán töltök le, lusta vagyok, inkább csak berakom kedvencekbe. Ez azért rossz mert gyakran futok bele, hogy már csak az üzenet jön, hogy törölt videó. A nyomorultja legalább kiírhatná mi volt az, hogy újra rákereshetnék. Ettől függetlenül a gépemen van bőven zene. Külön mappában csak hangok, külön a klippek, koncertek. Ritkán hallgatom már őket, kívülről ismerem mindet. Múltkor gondoltam is, hogy legyalulom, de 2T helyen jól elférnek. Mostanában úgy gyűjtök zenét, hogy jártamban keltemben hallgatom a rádiót. Ha hallok valami bejövőset, a telón levő alkalmazást elindítom, és az felismeri. Otthon rákeresek a neten és betakom a kedvencek közé. Ezekkel az új szerzeményekkel elvagyok egy darabig.
Régen én is fotóztam nem keveset. Volt, hogy táskával, csere objektívekkel kirándultam. Minap került a kezembe egy szatyor úgy öt-hat kiló fotóval. Aztán mintha elvágták volna. Rájöttem, hogy vagy fotózok, vagy élem az életem. Aki kiváncsi az élményeimre az jöjjön velem, éljük át együtt. Legutóbb a balcsinál bukkantam egy szoborparkra. Telóval lőttem pár képet kedvcsinálónak, hogy jöjjenek a többiek is. Persze nem jöttek. Aki nem kiváncsi rá, az a képeket sem fogja megnézni. Embereket már pláne nem fotózok. Megmutatja az öregedést és az elmúlást. Idős emberekre szoktam ráguglizni. Színészek, stb. Elovasom amit tudni lehet róluk és nézem a fiatalkori képeiket. Sokszor csodálkozom, hogy ők is milyen szépek, fiatalok voltak, most meg öregek, vagy már meg is haltak.
 
Bélafi Dávid barátomnak is elküldtem ezt a cikket. Ezt válaszolta:

Kedves Vidék Barátom!
Látom a helyzet cseppet sem jawult. Csinálj már magadnak egy kibaszott szabadnapot. Hazudj valamit (mondjuk, hogy behívtak katonának, vagy holdexpedícióra mész), és gyere le Pécsre. Fel tudok ajánlani egy megtankolt 639-es gyári choppert...
 
Volt most 2 hét, zasszony szabadságon volt, gyerekek itthon (volt Kaposfüreden 1 hét alkotótábor, oda vittem őket, az nagyon használt a nagyobbiknak). Ezalatt Ekecs barátomnál építettem a Babetta choppereket, Piroskát és Sárát. Jól haladok velük, van még 2 hetem úgy, hogy munkaidőben (persze úgy tudják, hogy a suliban van meló, ami igaz is, csak nem nekem). Mivel a múlt héten sem voltam időhöz kötve, legalábbis azt hittem, merészeltem háromnegyed órával később hazaállítani, mint azt jóatyám elképzelte. Na azóta megy az országos balhé.
Legalább egy kicsit még jól érezhetem magam. Aztán megint jön majd a pofáraesés:boa::boa:
 

Blogbejegyzés információ

Szerző
Vidék
Olvasás
894
Hozzászólások
26
Utolsó frissítés

Motoros blogok további bejegyzései

Vidék további bejegyzései

Oszd meg ezt a bejegyzést

CsamShop kendők

Back
Oldal tetejére