Ahogy jövök-megyek az országban, időnként nagyszerű emberekkel és nagyszerű eredményeikkel találkozom. Különösen kedvelem azokat a szituációkat, ahol a semmiből állítanak talpra valamit az emberek, és életképes, működő dolgot hoznak létre. Óriási erőfeszítések és kitartó munkakedv, közösségi vagy egyéni teremtő erők, a lelkesedés eszenciái számomra ezek a helyek. Ezek számomra a teremtés helyei, mert az ember képes teremteni, élő példák ezek.
Néhány hónappal ezelőtt rácsodálkoztam egy ugyanilyen szituációra, és előszeretettel kérdezgetem ezeket az embereket végig arról, hogyan jutottak el oda ahová eljutottak. Legfőképp azért kérdezgetem őket, hogy hátha jön valami különleges ötlet, egy jó sugallat, egy óva intő mondat, egy jó gondolat, vagy akármi, amivel később a Fényszínház útját egyengethetem. Nagyszerű embereket és nagyszerű gondolkodásmódokat sikerült megismernem, hálás vagyok érte nekik.
Ebben az esetben naív voltam és végtelen lelkes... vagy ők voltak túl kedvesek és én néztem be, már nem tudom, végül is nincs jelentősége. A hely, ahol jártam, olyan volt, mintha hazamentem volna, pedig már mindenütt képes vagyok otthon érezni magam. Szóval nem óvatosan jártam körbe a témát ahogy szoktam, és finom rávezető kérdésekkel beszéltettem emberünket, hanem szimplán, egyszerűen megkértem, hogy mesélne arról, hogyan csinálta... Azt hittem, már ott tartunk, hogy ezt megtehetem.
Az ember kerek-perec megmondta, hogy nem szívesen beszélne az útról amit végigjárt. Mondott néhány nagy általánosságot, hogy sok türelem, kitartás, szerencse és segítő kezek kellettek, majd elborult a tekintete, és azt mondta: nem tudom, hogy jól csináltam-e, mert van néhány olyan alku, amire nem vagyok büszke... és nem tudom az árat hol fizetem majd meg... és nem is szívesen beszélnék róla.
Mondtam neki, én nem erre vagyok kíváncsi, próbáltam lazítani a fogást rajta, hogy csak általánosabb fordulópontokat mondjon, pl. hogyan pályáztak, vagy mire érdemes figyelni, emberek, akármi... mire emberünk még egyszer ugyanezt elmondta, láthatóan feszültebben, lehet valamit eltaláltam. Jó érzékem van az ilyesmihez.
Rossz érzésem támadt, az emberből sütött a pszichológiai menekülhetnék. Hagytam, had fusson. Az idő majd megválaszolja úgyis a kérdéseimet. Nagyon megmaradt amit mondott, hetekig keringett az arca és a hangsúlya a fejemben, ahogy és amit mondott, majd néhány hét múlva az idő meg is válaszolt mindent. Láttam az árat, amit megfizet.
A nagybetűs BIZALMAT, azt hiszem ő azt áldozta fel. A saját bizalmát bárkiben is. A világba vetett bizalmát, és azt hiszem marha nagy ez az ár. Túl nagy, hogy egészséges lelke maradjon az embernek.
A megkötött alkuk miatt körbeveszi magát igen erősen olyan típusú szűrő emberekkel, akik az alkuk miatt a világtól sikeresen elszeparálják és a saját motivációik mentén eresztik át az információkat. A betonnak használt alku, amivel a pozícióját megszilárdította, csak addig tart, míg mindenkinek meglesz a közös érdek, ami mentén mozog előre a hajó. A bizalom pedig, amit útközben eladott, később hiányozni fog. Akkor, amikor az alkuként használt beton elporladt, és kellene majd egy társ, aki lélekben felemel a földről a bizalom erejével.
Azt hiszem, ő a tudtán kívül mégiscsak segített... Kerülni fogom a drága alkukat.
Köszönöm neked.
Néhány hónappal ezelőtt rácsodálkoztam egy ugyanilyen szituációra, és előszeretettel kérdezgetem ezeket az embereket végig arról, hogyan jutottak el oda ahová eljutottak. Legfőképp azért kérdezgetem őket, hogy hátha jön valami különleges ötlet, egy jó sugallat, egy óva intő mondat, egy jó gondolat, vagy akármi, amivel később a Fényszínház útját egyengethetem. Nagyszerű embereket és nagyszerű gondolkodásmódokat sikerült megismernem, hálás vagyok érte nekik.
Ebben az esetben naív voltam és végtelen lelkes... vagy ők voltak túl kedvesek és én néztem be, már nem tudom, végül is nincs jelentősége. A hely, ahol jártam, olyan volt, mintha hazamentem volna, pedig már mindenütt képes vagyok otthon érezni magam. Szóval nem óvatosan jártam körbe a témát ahogy szoktam, és finom rávezető kérdésekkel beszéltettem emberünket, hanem szimplán, egyszerűen megkértem, hogy mesélne arról, hogyan csinálta... Azt hittem, már ott tartunk, hogy ezt megtehetem.
Az ember kerek-perec megmondta, hogy nem szívesen beszélne az útról amit végigjárt. Mondott néhány nagy általánosságot, hogy sok türelem, kitartás, szerencse és segítő kezek kellettek, majd elborult a tekintete, és azt mondta: nem tudom, hogy jól csináltam-e, mert van néhány olyan alku, amire nem vagyok büszke... és nem tudom az árat hol fizetem majd meg... és nem is szívesen beszélnék róla.
Mondtam neki, én nem erre vagyok kíváncsi, próbáltam lazítani a fogást rajta, hogy csak általánosabb fordulópontokat mondjon, pl. hogyan pályáztak, vagy mire érdemes figyelni, emberek, akármi... mire emberünk még egyszer ugyanezt elmondta, láthatóan feszültebben, lehet valamit eltaláltam. Jó érzékem van az ilyesmihez.
Rossz érzésem támadt, az emberből sütött a pszichológiai menekülhetnék. Hagytam, had fusson. Az idő majd megválaszolja úgyis a kérdéseimet. Nagyon megmaradt amit mondott, hetekig keringett az arca és a hangsúlya a fejemben, ahogy és amit mondott, majd néhány hét múlva az idő meg is válaszolt mindent. Láttam az árat, amit megfizet.
A nagybetűs BIZALMAT, azt hiszem ő azt áldozta fel. A saját bizalmát bárkiben is. A világba vetett bizalmát, és azt hiszem marha nagy ez az ár. Túl nagy, hogy egészséges lelke maradjon az embernek.
A megkötött alkuk miatt körbeveszi magát igen erősen olyan típusú szűrő emberekkel, akik az alkuk miatt a világtól sikeresen elszeparálják és a saját motivációik mentén eresztik át az információkat. A betonnak használt alku, amivel a pozícióját megszilárdította, csak addig tart, míg mindenkinek meglesz a közös érdek, ami mentén mozog előre a hajó. A bizalom pedig, amit útközben eladott, később hiányozni fog. Akkor, amikor az alkuként használt beton elporladt, és kellene majd egy társ, aki lélekben felemel a földről a bizalom erejével.
Azt hiszem, ő a tudtán kívül mégiscsak segített... Kerülni fogom a drága alkukat.
Köszönöm neked.
