Először is: hiánytalan testi-lelki egészséget, és sok-sok balesetmentes, élményekkel teli motoros kilométert kívánok Mindenkinek az Új Évben! 
Azért az megnyugtató némileg, hogy nemcsak motoros témában íródnak blogok ide. Hiszen, akármennyire is szeretjük ezt az élet-és gondolkodásmódot, nemcsak ebből áll ki az élet. Ki kutyázik, ki kereskedik, sokunk gyereket nevel (vagy legalábbis próbálkozunk kitartóan
), és vannak más, nemcsak a pénzhajhászással kapcsolatos tevékenységeink is. És ez így jó.
Én például a tanítás, a falusi ház fejlesztése és üzemeltetése mellett néha verseket is írok. Megint. (Legtermékenyebb időszakom az egyetemi éveim alatt volt - majdnem 200 vers, vagy vers-szerű szösszenet született.) Nemrég fölkértek, hogy a 750 éves Kaposfő (szerény szülőfalum és jelenlegi, várhatóan végleges lakhelyem) jubileumi rendezvény-sorozatát lezáró ünnepségre írjak valami versfélét, mert egykori magyartanárnőm emlékezett rá, hogy sok szavalóversenyre vitt el, és általában az első háromban végeztem. Megtettem. Mellékelem is, bár nem ez indított a mostani blogbejegyzésre, hanem a másik. Édesanyám kedvenc verse Radnóti Miklós: Nem tudhatom c. verse, mely az ünnepségen az enyémet követően hangzott el, áll-leejtő, könnyfakasztó interpretációban. És ott helyben megszólalt a kisördög: írni kéne belőle egy átiratot. Pár strófa már akkor megszületett, de a többsége - trágyateregetés közben a földemen. Aztán ma, lévén véletlenül nem raktak rogyásig az iskolában helyettesítéssel, leültem az eredeti vers mellé, és megírtam ezt a... hát nem is tudom. Paródiát? Átiratot? Fölháborító szentségtörést? Mert mégis egy gyönyörű, könnyfakasztó, és ma különösen aktuális versről van szó, mely a magyar irodalom egyik legcsodálatosabb gyöngyszeme. Ez sose lesz olyan népszerű, mint az eredeti, hiszen ez kőkeményen RÓLAM szól, és kevesen ismerik a hátteret, például a töri szakos, tömegesen buktató, és a diákokkal és a kollégákkal egyaránt roppant szigorú igazgatóhelyettest, és hogy január 22-én kötelező indulnom a helyi versmondó versenyen, és a többi versenyző szórakoztatása a célom. Tudvalevőleg fő tantárgyamnak a közlekedési ismereteket tartom - igaz, tanítok munkavédelmet, munkavállalói ismereteket, erőgépeket és általános műszaki ismereteket is. De az igazgatóhelyettesként nyugállományba vonult, még hála Istennek jelenleg is tanító matekos kolléga sem kevés verset írt, jellemzően remek humorral. Hogy a sajátomat előadhatom-e, azt nem tudom, mert nem vagyok egy jó emberismerő, viszont ez az állás mégiscsak kéne. Azért van tartalék lehetőség. Hát, vastyúk is talál szeget, ahogy a mondás tartja - jó szórakozást kívánok hozzájuk!
Egy szép kerek évfordulóra
Kedves felkérés érkezett:
Írjak az évfordulóra egy verset.
Gondolják, nagy szavak jönnek s pátosz,
Mit csak rímképlet korlátoz,
De rég írtam, nem tudom, sikerül-e újra,
Vagy csak annyi lesz: tisztes iparosmunka.
Tessenek nekem inkább megengedni,
Hogy elmondjam: NEKEM mi kaposfőinek lenni.
Hétszázötven. Gombócból se kevés,
Bár: szomajominak nem gond az evés…
Tudja ezt, ki ideköltözik:
Előbb-utóbb mind kiiperedik…
Megélt e kis falu igen sokat.
Örömöket s gondokat-bajokat.
Török időkben elnéptelenedett,
Majd jöttek a svábok: új élettel telt meg.
Volt is minden, mi náluk szokás:
Egymás ugratása, de sose civakodás.
Segítették egymást mindig az itt élő népek,
S szerették a vendéget is, ha ide tévedt.
Nade nem hozhattak bárhonnan menyecskét:
Szulok, Szentlászló, Gödre, Sásd, Almamellék.
Ha valaki bukott az iskolában, gyakran megesett,
Azért volt, mert nem beszélte a magyar nyelvet.
Nade ne feledjük a magyar falut se.
Dolgos reformátusok közössége.
S romáknak is jut hely a faluba’,
Épült nekik nemrég tanoda.
Tisztelik hagyományaik mind e népek,
S van sok vicces, érdekes történet.
Amikor az erdőn a területet osztották,
Voltak bőven Fettek, Baumannok, Tormák.
S hogy mindenki tudja, kié lesz a terület,
Egymásra aggattak neveket.
Mikor a magyarfalusiakét mondták:
Kopasz Torma, Sarki Torma, Templomi Torma
Nevettek a svábok, a hasukat is fogták.
Aztán ők is sorra kerültek:
Funcs-Fett, Gólyás Fett, Mézes Baumann, Szódás Hoffmann,
akkor meg a magyarok nevettek.
Ha egy idegent a kocsmában nagyon meg akartak veretni,
Azt mondták: „Ha legény vagy, abba a köpcösbe köll belekötni!”
Ki nem itt született, honnan is tudta volna:
Az a köpcös – amúgy jó ember – volt a Scherer Miska.
Néha éjjel a bandával összecserélték a kiskapukat,
S a harmadik helyen a májusfát már csak bedobták a kútba.
Egyszer eljátszották a templomban a misét,
A misebor-készlet bánta a gyerekek csínyét.
Ki elszármazott innen, a szíve részben itt maradt.
Egyszer Amerikában is felkiáltott valaki: „Na ne! Te is szomajomi vagy?!”
S hogy ki a szomajomi kántor s orgonarongáló,
Tudta minden plébánia ebből az országból.
Egyszer jártam a székesegyházban Zircen,
A stációk eredetije a mi templomunkban van, itt szemben!
Azt se minden falu mondhatja el,
Hogy történelmét ily alaposan kutatták fel,
S tavaly az iskolai 125-ödik évfordulós ünnepségen
Derült ki: iskolánk akkor volt 324 éves.
Bár vannak gondok, miket meg kell még oldani:
Én szerettem s szeretek itt lakni.
Ha máshol megyek boltba, s egy kiló kenyeret kérek,
Nem szólnak rám: „Hát a sajt, csókolom?!” „Ja! Tényleg!”
S bár a gyerekeim is már elég nagyok,
Én itt a faluban már csak „Ferike” maradok.
Törődünk egymással. Ismerek s ismernek,
Köszönés nélkül nem megyünk el egymás mellett.
S ha nem is érünk rá, mert sok a munka,
Kérdjük egymást: „Csak nem beteg? Nem láttam a templomba’.”
Hát így, itt élünk mi. Hol bosszúsan, hol boldogan,
E kis somogyi faluban: Kaposfő – Szomajomban.
Nem tudhatom – átirat fél felvonásban
Nem tudhatom, hogy másnak e tárgy mit jelent.
Nekem menedékem a sok közlekedési szabály,
Túl messze ringó gyerekkorom mobilitási vágya.
Egyszer elkezdtem tanulni, s lett a tanulónak jogosítványa,
S reméltem, tudásom sokakkal osztom majd meg.
Otthon vagyok az úton. S ha néha autóm elé hajt egy-egy botor,
Nevét is, helyét is hangosan elmondom.
Látom, hogy kik s merre mennek az úton,
S tudom, hogy mit jelent egy nyári alkonyon,
Ha megint azt álmodom, hogy ezt tanítom.
A helyettesi székből tán töltelék e tárgy,
S nem számít, csak az, MIKOR élt Vörösmarty Mihály.
Neki mit rejt a tanterem? Tán sok vihogó, éretlen fruskát?
Tán pár zsenit, vagy sok buktatni való butuskát?
Nekem szendét, ijedtet, pimaszt, játszadozót,
De mindenképpen: szakmát s jogsit akarót.
Más jószágot lát és szántóföldeket,
Én leendő járművezető, szertelen gyereket.
Táblaerdőt, dudáló autóst, balesetet és sírokat,
A sírok közt szülőt, ki gyermekéért sírogat.
S mi fentről pusztítandó fegyelmezetlenség,
Az nekem tudatlan játék, csöppnyi emberség.
Kezemben a gépem, köröttem sok gyerek,
S a tankerti sárban egypár csak hempereg.
S ott a sok fájdalom, szerelmek lábnyoma,
Melyet empátiám oly sokszor megoldna.
S az iskolába menvén, a lépcső peremén,
Hogy aznap ne feleltessek, mindig ugyanarra a kőre lépek én.
Ott az a kő, de rohanva nem látható,
S jó, hogy e gondolat műszerrel nem kimutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, esendő minden tanár,
Bár nem mindig tudjuk, mit rontottunk el ma már.
De élnek emberek itt, diákok is bűntelen,
És kilencedikesek is, kikben majd megnő az értelem,
Pislákol bennük, őrzik, traktorokba bújva,
Míg megálljt nem parancsol a közlekedési rendőr ujja,
S szigorú szavára ők helyesen nem felelnek:
A KRESZ óvjon minket, közlekedő embereket!
2026. január 5.
Azért az megnyugtató némileg, hogy nemcsak motoros témában íródnak blogok ide. Hiszen, akármennyire is szeretjük ezt az élet-és gondolkodásmódot, nemcsak ebből áll ki az élet. Ki kutyázik, ki kereskedik, sokunk gyereket nevel (vagy legalábbis próbálkozunk kitartóan
), és vannak más, nemcsak a pénzhajhászással kapcsolatos tevékenységeink is. És ez így jó.Én például a tanítás, a falusi ház fejlesztése és üzemeltetése mellett néha verseket is írok. Megint. (Legtermékenyebb időszakom az egyetemi éveim alatt volt - majdnem 200 vers, vagy vers-szerű szösszenet született.) Nemrég fölkértek, hogy a 750 éves Kaposfő (szerény szülőfalum és jelenlegi, várhatóan végleges lakhelyem) jubileumi rendezvény-sorozatát lezáró ünnepségre írjak valami versfélét, mert egykori magyartanárnőm emlékezett rá, hogy sok szavalóversenyre vitt el, és általában az első háromban végeztem. Megtettem. Mellékelem is, bár nem ez indított a mostani blogbejegyzésre, hanem a másik. Édesanyám kedvenc verse Radnóti Miklós: Nem tudhatom c. verse, mely az ünnepségen az enyémet követően hangzott el, áll-leejtő, könnyfakasztó interpretációban. És ott helyben megszólalt a kisördög: írni kéne belőle egy átiratot. Pár strófa már akkor megszületett, de a többsége - trágyateregetés közben a földemen. Aztán ma, lévén véletlenül nem raktak rogyásig az iskolában helyettesítéssel, leültem az eredeti vers mellé, és megírtam ezt a... hát nem is tudom. Paródiát? Átiratot? Fölháborító szentségtörést? Mert mégis egy gyönyörű, könnyfakasztó, és ma különösen aktuális versről van szó, mely a magyar irodalom egyik legcsodálatosabb gyöngyszeme. Ez sose lesz olyan népszerű, mint az eredeti, hiszen ez kőkeményen RÓLAM szól, és kevesen ismerik a hátteret, például a töri szakos, tömegesen buktató, és a diákokkal és a kollégákkal egyaránt roppant szigorú igazgatóhelyettest, és hogy január 22-én kötelező indulnom a helyi versmondó versenyen, és a többi versenyző szórakoztatása a célom. Tudvalevőleg fő tantárgyamnak a közlekedési ismereteket tartom - igaz, tanítok munkavédelmet, munkavállalói ismereteket, erőgépeket és általános műszaki ismereteket is. De az igazgatóhelyettesként nyugállományba vonult, még hála Istennek jelenleg is tanító matekos kolléga sem kevés verset írt, jellemzően remek humorral. Hogy a sajátomat előadhatom-e, azt nem tudom, mert nem vagyok egy jó emberismerő, viszont ez az állás mégiscsak kéne. Azért van tartalék lehetőség. Hát, vastyúk is talál szeget, ahogy a mondás tartja - jó szórakozást kívánok hozzájuk!
Egy szép kerek évfordulóra
Kedves felkérés érkezett:
Írjak az évfordulóra egy verset.
Gondolják, nagy szavak jönnek s pátosz,
Mit csak rímképlet korlátoz,
De rég írtam, nem tudom, sikerül-e újra,
Vagy csak annyi lesz: tisztes iparosmunka.
Tessenek nekem inkább megengedni,
Hogy elmondjam: NEKEM mi kaposfőinek lenni.
Hétszázötven. Gombócból se kevés,
Bár: szomajominak nem gond az evés…
Tudja ezt, ki ideköltözik:
Előbb-utóbb mind kiiperedik…
Megélt e kis falu igen sokat.
Örömöket s gondokat-bajokat.
Török időkben elnéptelenedett,
Majd jöttek a svábok: új élettel telt meg.
Volt is minden, mi náluk szokás:
Egymás ugratása, de sose civakodás.
Segítették egymást mindig az itt élő népek,
S szerették a vendéget is, ha ide tévedt.
Nade nem hozhattak bárhonnan menyecskét:
Szulok, Szentlászló, Gödre, Sásd, Almamellék.
Ha valaki bukott az iskolában, gyakran megesett,
Azért volt, mert nem beszélte a magyar nyelvet.
Nade ne feledjük a magyar falut se.
Dolgos reformátusok közössége.
S romáknak is jut hely a faluba’,
Épült nekik nemrég tanoda.
Tisztelik hagyományaik mind e népek,
S van sok vicces, érdekes történet.
Amikor az erdőn a területet osztották,
Voltak bőven Fettek, Baumannok, Tormák.
S hogy mindenki tudja, kié lesz a terület,
Egymásra aggattak neveket.
Mikor a magyarfalusiakét mondták:
Kopasz Torma, Sarki Torma, Templomi Torma
Nevettek a svábok, a hasukat is fogták.
Aztán ők is sorra kerültek:
Funcs-Fett, Gólyás Fett, Mézes Baumann, Szódás Hoffmann,
akkor meg a magyarok nevettek.
Ha egy idegent a kocsmában nagyon meg akartak veretni,
Azt mondták: „Ha legény vagy, abba a köpcösbe köll belekötni!”
Ki nem itt született, honnan is tudta volna:
Az a köpcös – amúgy jó ember – volt a Scherer Miska.
Néha éjjel a bandával összecserélték a kiskapukat,
S a harmadik helyen a májusfát már csak bedobták a kútba.
Egyszer eljátszották a templomban a misét,
A misebor-készlet bánta a gyerekek csínyét.
Ki elszármazott innen, a szíve részben itt maradt.
Egyszer Amerikában is felkiáltott valaki: „Na ne! Te is szomajomi vagy?!”
S hogy ki a szomajomi kántor s orgonarongáló,
Tudta minden plébánia ebből az országból.
Egyszer jártam a székesegyházban Zircen,
A stációk eredetije a mi templomunkban van, itt szemben!
Azt se minden falu mondhatja el,
Hogy történelmét ily alaposan kutatták fel,
S tavaly az iskolai 125-ödik évfordulós ünnepségen
Derült ki: iskolánk akkor volt 324 éves.
Bár vannak gondok, miket meg kell még oldani:
Én szerettem s szeretek itt lakni.
Ha máshol megyek boltba, s egy kiló kenyeret kérek,
Nem szólnak rám: „Hát a sajt, csókolom?!” „Ja! Tényleg!”
S bár a gyerekeim is már elég nagyok,
Én itt a faluban már csak „Ferike” maradok.
Törődünk egymással. Ismerek s ismernek,
Köszönés nélkül nem megyünk el egymás mellett.
S ha nem is érünk rá, mert sok a munka,
Kérdjük egymást: „Csak nem beteg? Nem láttam a templomba’.”
Hát így, itt élünk mi. Hol bosszúsan, hol boldogan,
E kis somogyi faluban: Kaposfő – Szomajomban.
Nem tudhatom – átirat fél felvonásban
Nem tudhatom, hogy másnak e tárgy mit jelent.
Nekem menedékem a sok közlekedési szabály,
Túl messze ringó gyerekkorom mobilitási vágya.
Egyszer elkezdtem tanulni, s lett a tanulónak jogosítványa,
S reméltem, tudásom sokakkal osztom majd meg.
Otthon vagyok az úton. S ha néha autóm elé hajt egy-egy botor,
Nevét is, helyét is hangosan elmondom.
Látom, hogy kik s merre mennek az úton,
S tudom, hogy mit jelent egy nyári alkonyon,
Ha megint azt álmodom, hogy ezt tanítom.
A helyettesi székből tán töltelék e tárgy,
S nem számít, csak az, MIKOR élt Vörösmarty Mihály.
Neki mit rejt a tanterem? Tán sok vihogó, éretlen fruskát?
Tán pár zsenit, vagy sok buktatni való butuskát?
Nekem szendét, ijedtet, pimaszt, játszadozót,
De mindenképpen: szakmát s jogsit akarót.
Más jószágot lát és szántóföldeket,
Én leendő járművezető, szertelen gyereket.
Táblaerdőt, dudáló autóst, balesetet és sírokat,
A sírok közt szülőt, ki gyermekéért sírogat.
S mi fentről pusztítandó fegyelmezetlenség,
Az nekem tudatlan játék, csöppnyi emberség.
Kezemben a gépem, köröttem sok gyerek,
S a tankerti sárban egypár csak hempereg.
S ott a sok fájdalom, szerelmek lábnyoma,
Melyet empátiám oly sokszor megoldna.
S az iskolába menvén, a lépcső peremén,
Hogy aznap ne feleltessek, mindig ugyanarra a kőre lépek én.
Ott az a kő, de rohanva nem látható,
S jó, hogy e gondolat műszerrel nem kimutatható.
Hisz bűnösök vagyunk mi, esendő minden tanár,
Bár nem mindig tudjuk, mit rontottunk el ma már.
De élnek emberek itt, diákok is bűntelen,
És kilencedikesek is, kikben majd megnő az értelem,
Pislákol bennük, őrzik, traktorokba bújva,
Míg megálljt nem parancsol a közlekedési rendőr ujja,
S szigorú szavára ők helyesen nem felelnek:
A KRESZ óvjon minket, közlekedő embereket!
2026. január 5.
