Kedvenc pihenőhelyem Zalában van. Nem csak a hely varázsa, hanem az emberek miatt is, mert ott valahogy a népek magamfajták. Ha kell, mernek őrültek lenni, alapvetően vidámak, kedvesek, de mindenek előtt őszinték.
Reggel szokásomhoz híven felébredtem jó korán, és hogy ne ébresszem fel a többieket a vékony falak közötti szöszmötölésemmel, leléptem a kis fotómasival a környéken sétálni. A madárleshez indultam, ami a várból ilyenkor már egészen jól látszik ha nincs köd, de év közben a lombok eltakarják.
A szállásunk a szőlőhegyen volt, isteni panorámával a zalai dombokra. A nap éppen kelt, sápad korongja átszűrődött a masszív ködön, sejtetve, hogy ma még itt akár napsütés is lehet. Lesétáltam a girbegurba szőlőhegyi úton a falu felé, belemerülve a sűrű ködbe. Odalent masszív szürke homály volt, az út szélén a fák a ködben olyan mozdulatlanul álltak, mintha figyelnének. A madarak csöndben voltak, csupán egy őzike körvonala suhant el távolabb. Szinte visszhangoztak a lépteim, jó volt egyedül. Aztán ahogy beértem a faluba megsímogattam a faluszéli ház vizsláját, majd a postát, boltot,templomot elhagyva bandukoltam tovább az aszfalton. A murva néha megcsikordult a talpam alatt az út szélén. Jólesett a karistolós hang a nagy csöndben.
Aztán arra lettem figyelmes, hogy a közelemben hasonlóan lépetek alatt csikordul a kavics. Mögöttem kedves ismerős haladt, ment dolgára hajnalban. Meglepődtünk, teára invitált. Mondtam rendben, visszafelé beugrom hozzá, mondta jó, addig bemelegszik a gép.
Besétáltam a rétre, a madárles felé, a köd továbbra is makacsul tartotta magát. A patak partján a nádbugákon festőien gyöngyöztek a pókhálók a reggeli harmattól, de a lábamnál a fű ropogott a dértől. Megjön lassan a tél, a változás állandó. Élveztem a csendet, aztán visszaindultam a megígért teáért.
Vendéglátóm kedvetlenül tett-vett. Tőle tanultam meg anno, hogy mekkora árat érdemes a célért beáldozni.
(Azóta óvatosabban töröm magam előtt a célok előtt úszó jeget, nem akkora buldózerrel, és nagyságrendekkel több idő jut magamra, ami szerintem rendben van. Van időm a sportra, hogy normálisabban kajáljak, hogy a saját gondolataimat, lelkemet - testemet egészségesebben tartsam. Más ezt rajtam kívül nem tudja megtenni. )
A hely, amit létrehozott és két éve még imádva beszélt róla, most láthatóan már nem adott neki örömet. Hagytam beszélni a semmiről, melegedjen a szoba. Aztán rákérdeztem, hogy elmúlt a szerelem, jól látom? Kötelesség lett, igen. A nagyszerű terv, amit végigvitt közel 10 évet áldozva rá, és egy megye is büszke rá, sőt a környék presztizspéldája, lassan megőrli a lelkét. Tetézve azzal, hogy a készből, amiért megharcolt, megpróbálták kiborítani, többször is, jól érzékeltem anno. De nem kell félteni, mert "csak kősziklára építkezem" mégis lélekfájós. Beszélt, beszélt tovább, és arról, hogy a nők alapvetően azért vesztesek, mert érzelemből döntenek, és nem észből... Amiről beszélt példaként, az átlagos gondolkozás volt, ami szerintem nem is a "női" logika volt, csak szimplán értelmetlen rövidtávú gondolkozás. Meglepett a keserűség ami jött belőle, mint aki sosem talált még olyan társat, aki érti a tettei motivációját. Hogy aki MOST lemond valamiért, annak KÉSŐBB lesz meg az értelme, hogy a jövendőbeli jóért most kell áldozni. Hogy előre tervez, átgondol, és képes jegelni dolgokat. Kevesen értik ezt meg, és sokan adják fel idő előtt, sajnos ismerem ezt a fajta érzelmi veszteséget... Nagyon ritka, amikor az ember mellé állnak érzelmileg valóban a célok hajkurászása közben. Ritka az a társ, aki érti hogy néha miért ő van feláldozva a célért, ritka az afféle türelem ami a szabadidő, a közös élet rovására megy. Csak az érti meg, akinek van egy hasonlóan mély célkitűzése.. Mert a kapcsolatokat, a társakat nem lehet jegelni, és valahol tudja ő is ezt, mert hazajár az idős apjához... Még gyógyulhat a lelke, ha odafigyel magára.
Aztán valahogy nálam lukadtunk ki, hogy én meg a Fényszínházammal egy megszállott vagyok. Megszállott. Ízlelgettem a szót. Tetszett. Azt hiszem, igen, az vagyok. Szenvedélyből csinálom, és kifejezetten figyelek rá, hogy maradjon meg az alkotás, a teremtés öröme. Próbálom egészségesen megszállottan csinálni, de hazudnék ha azt mondanám nekem nincsenek áldozataim... csak talán kisebbek. Mert az ár nem mindegy, egészséges lélekkel együtt jó csak az egészséges testben.
Vannak csodaszép kisugárzású megszállottak:
Remélem 68 évesen ilyen fitt leszek és valami hasonlóan gyönyörűségesek maradnak majd utánam.
Reggel szokásomhoz híven felébredtem jó korán, és hogy ne ébresszem fel a többieket a vékony falak közötti szöszmötölésemmel, leléptem a kis fotómasival a környéken sétálni. A madárleshez indultam, ami a várból ilyenkor már egészen jól látszik ha nincs köd, de év közben a lombok eltakarják.
A szállásunk a szőlőhegyen volt, isteni panorámával a zalai dombokra. A nap éppen kelt, sápad korongja átszűrődött a masszív ködön, sejtetve, hogy ma még itt akár napsütés is lehet. Lesétáltam a girbegurba szőlőhegyi úton a falu felé, belemerülve a sűrű ködbe. Odalent masszív szürke homály volt, az út szélén a fák a ködben olyan mozdulatlanul álltak, mintha figyelnének. A madarak csöndben voltak, csupán egy őzike körvonala suhant el távolabb. Szinte visszhangoztak a lépteim, jó volt egyedül. Aztán ahogy beértem a faluba megsímogattam a faluszéli ház vizsláját, majd a postát, boltot,templomot elhagyva bandukoltam tovább az aszfalton. A murva néha megcsikordult a talpam alatt az út szélén. Jólesett a karistolós hang a nagy csöndben.
Aztán arra lettem figyelmes, hogy a közelemben hasonlóan lépetek alatt csikordul a kavics. Mögöttem kedves ismerős haladt, ment dolgára hajnalban. Meglepődtünk, teára invitált. Mondtam rendben, visszafelé beugrom hozzá, mondta jó, addig bemelegszik a gép.
Besétáltam a rétre, a madárles felé, a köd továbbra is makacsul tartotta magát. A patak partján a nádbugákon festőien gyöngyöztek a pókhálók a reggeli harmattól, de a lábamnál a fű ropogott a dértől. Megjön lassan a tél, a változás állandó. Élveztem a csendet, aztán visszaindultam a megígért teáért.
Vendéglátóm kedvetlenül tett-vett. Tőle tanultam meg anno, hogy mekkora árat érdemes a célért beáldozni.
(Azóta óvatosabban töröm magam előtt a célok előtt úszó jeget, nem akkora buldózerrel, és nagyságrendekkel több idő jut magamra, ami szerintem rendben van. Van időm a sportra, hogy normálisabban kajáljak, hogy a saját gondolataimat, lelkemet - testemet egészségesebben tartsam. Más ezt rajtam kívül nem tudja megtenni. )
A hely, amit létrehozott és két éve még imádva beszélt róla, most láthatóan már nem adott neki örömet. Hagytam beszélni a semmiről, melegedjen a szoba. Aztán rákérdeztem, hogy elmúlt a szerelem, jól látom? Kötelesség lett, igen. A nagyszerű terv, amit végigvitt közel 10 évet áldozva rá, és egy megye is büszke rá, sőt a környék presztizspéldája, lassan megőrli a lelkét. Tetézve azzal, hogy a készből, amiért megharcolt, megpróbálták kiborítani, többször is, jól érzékeltem anno. De nem kell félteni, mert "csak kősziklára építkezem" mégis lélekfájós. Beszélt, beszélt tovább, és arról, hogy a nők alapvetően azért vesztesek, mert érzelemből döntenek, és nem észből... Amiről beszélt példaként, az átlagos gondolkozás volt, ami szerintem nem is a "női" logika volt, csak szimplán értelmetlen rövidtávú gondolkozás. Meglepett a keserűség ami jött belőle, mint aki sosem talált még olyan társat, aki érti a tettei motivációját. Hogy aki MOST lemond valamiért, annak KÉSŐBB lesz meg az értelme, hogy a jövendőbeli jóért most kell áldozni. Hogy előre tervez, átgondol, és képes jegelni dolgokat. Kevesen értik ezt meg, és sokan adják fel idő előtt, sajnos ismerem ezt a fajta érzelmi veszteséget... Nagyon ritka, amikor az ember mellé állnak érzelmileg valóban a célok hajkurászása közben. Ritka az a társ, aki érti hogy néha miért ő van feláldozva a célért, ritka az afféle türelem ami a szabadidő, a közös élet rovására megy. Csak az érti meg, akinek van egy hasonlóan mély célkitűzése.. Mert a kapcsolatokat, a társakat nem lehet jegelni, és valahol tudja ő is ezt, mert hazajár az idős apjához... Még gyógyulhat a lelke, ha odafigyel magára.
Aztán valahogy nálam lukadtunk ki, hogy én meg a Fényszínházammal egy megszállott vagyok. Megszállott. Ízlelgettem a szót. Tetszett. Azt hiszem, igen, az vagyok. Szenvedélyből csinálom, és kifejezetten figyelek rá, hogy maradjon meg az alkotás, a teremtés öröme. Próbálom egészségesen megszállottan csinálni, de hazudnék ha azt mondanám nekem nincsenek áldozataim... csak talán kisebbek. Mert az ár nem mindegy, egészséges lélekkel együtt jó csak az egészséges testben.
Vannak csodaszép kisugárzású megszállottak:
Remélem 68 évesen ilyen fitt leszek és valami hasonlóan gyönyörűségesek maradnak majd utánam.
