Mi minden megfordul az ember fejében ilyenkor! Pedig hétköznapi dolog, évente kétszer.
Szegény környéken lakom, Somogyban. (Ez is hogy megismerteti az embereket! Aki seggnyaló, az nagy hangsúllyal mondja, hogy VÁRmegye…) Pontosabban: azt HITTEM, hogy szegény környéken lakom. Én valóban nem vagyok gazdag, alsó középosztálybelinek tartom magam, nem jövök ugyan ki a fizetésemből, de mellékjövedelmem sincs, mert annyi a meló otthon, hogy nem érek rá eljárni pénzt keresni. Szóval lomtalanítás volt, nem is tudtam róla, nem is készültem rá. Mondjuk nem is sok mindent kellett volna kidobni, illetve amit ki kellett volna, arra sok idő lett volna rákészülni. Ilyenkor a mi környékünkön ellepik a falut a hottentották. Ez azért veszélyes, mert nemcsak a kirakott holmit nézegetik, hanem a bent maradtat is intenzíven, lomtalanítás után meg visszajönnek megnézni, ott van-e még (ha ott van, akkor meg tesznek róla, hogy ne legyen ott)... Meg nagyon idegesítő, amikor már három órája egyfolytában tépi a pofáját az összes dög miattuk.
Azért nézegettem én is, mik vannak kirakva, meg nem álltam (azzal a céllal, hogy tudjam, legközelebb mit lehet, mit nem). Simán kivágtak olyan dolgokat, amiknél sokkal rosszabbakat kell toldozgatni-foldozgatni bent a suliban, meg otthon is, mert nincs pénz lecserélni. És akkor hallgatja az ember naphosszat a nyávogást, hogyőnekiaztánilyenrosszmegolyanrossz. Hát, ha megengedheti magának, hogy ilyeneket dobjon ki, nem tudom. Mértéktelen pazarlás. Én anyai ágon sváb fölmenőkkel büszkélkedhetek, sváb volt valaha az a falu is, ahol élek. A svábok, pláne a második világégés után, nagyon nem voltak gazdagok, mindent, ami volt vagy megszerezhető volt, meg kellett becsülni, és ez a mentalitás égett belém. Ezt egyébként a környezetmérnöki tanulmányaim (és egyébként is a győri 11 év) megerősítették. Egyszerűen fölháborít a pazarlás, a rendetlenség, a gondatlanság, a felelőtlenség, az ostobaság. (Ezek ugye kéz a kézben járnak.) Nem értem. És ugyanakkor azt mondják, hogy nem lehet mást megváltoztatni, csak a saját hozzáállásunkat. De könyörgöm, ezen az én gyerekeimnek a puszta léte függ! Ha elpazarlunk mindent, ők életben maradni se fognak tudni, esetleg csak olyan nyomorban, amit az ellenségének se kívánna az ember, nem a gyerekének!
Más is megfordult a fejemben. Amikor annak idején Jumbi barátunkat elütötték, volt bennünk para rendesen. Nemcsak a személye miatt, de a holmijai miatt is. Ő Móváron él. Van egy kb. 120 négyzetméteres háza. De ő nem ott lakik, mert az tele van motorokkal és motoralkatrészekkel, ő mellette lakik egy NDK-s lakókocsiban. Azóta vett egy faházat, örültünk, végre házba költözik. Két hét múlva megyünk hozzá, a faház pincétől a padlásig motorokkal és alkatrészekkel, ő meg él az NDK lakókocsiban… A régi ETZ-jén fémig volt kopva a tankon az a rész, ahol a térde hozzáért. Sose volt rozsdás. Télen se. Ha kellett valami, amire azt mondták nemcsak a boltban, de a bontóban is, hogy márpedig olyan ebben a naprendszerben nincs, Jumbi csak félrebillentette a fejét, és jellegzetes hadarásával azt mondta: „Azt hiszem, múltkor láttam valahol.”, és eltűnt a kupac alatt. Két percen belül kinyúlt egy kéz a kupac alól, benne a keresett alkatrésszel: „Na nézd meg, ez az?”, és az volt… Hozzáértő embernek egy kincsesbánya volt az a hely és az az ember. De amikor elütötték, nemcsak barátunkként féltettük. Rajtunk kívül senki, tényleg senki nem értékelte volna azt, ami ott össze volt gyűjtve. Szerencsére túlélte, megmaradt, és olyannak maradt meg, amilyen volt. Ki tudja, máshol tudatlan örökösök micsoda értékeket dobáltak már ki. Ha nem tudom befejezni az elkezdett motorokat, a lányom hiába kötődik ezekhez, nem fog tudni a kupac alkatrésszel mit kezdeni. És a fémhulladék-átvétel leállása miatt az se lesz más, mint erőszélre kidobandó szemét. Elgondolkodik az ember így öregkorára, legalábbis aki még tud normális lenni néha, hogy megérte-e belefektetni a sok időt, pénzt, munkát. Nagyon fontos lenne, hogy az ember ne kötelességet, hanem lehetőséget hagyjon maga mögött. Olyan dolgokat, amik másoknak is értékesek, és szebbé, jobbá, többé teszik a világot. Nagyon, nagyon sokan nem így gondolkoznak az öregek közül, és ezt nehéz azzal magyarázni, hogy ők egy más, nélkülöző világban szocializálódtak. Valahogy az öregedő agy szerkezete megváltozik, és nem előnyösen. Ezért akarok a ház megváltoztatásával igyekezni, hogy amíg az erő meg az önuralom tart, kivágjak, felhasználjak mindent, ami másnak csak útban levő kacat, vagy az lesz.
Viszont ott van a másik oldal is: a beteges gyűjtögetés. Nemrég kisebb baleset ért, életemben először lejött a lábkörmöm. Anyu azt mondta, tegyem el emlékbe. Az agyam eldobtam: MINEK?!? Ki is dobtam, de erről nem fogok beszélni. Ha eljutok odáig, hogy rendbe tudom tenni a házat, csak olyan dolgokat hagyok, amik a lányomnak is értékesek, használhatók. Bolond, aki a házában őrzi az emlékeket. Azokat a szívünkben (legföljebb a winchesterünkön) kell őriznünk. És időnként ott se árt lomtalanítani…
Szegény környéken lakom, Somogyban. (Ez is hogy megismerteti az embereket! Aki seggnyaló, az nagy hangsúllyal mondja, hogy VÁRmegye…) Pontosabban: azt HITTEM, hogy szegény környéken lakom. Én valóban nem vagyok gazdag, alsó középosztálybelinek tartom magam, nem jövök ugyan ki a fizetésemből, de mellékjövedelmem sincs, mert annyi a meló otthon, hogy nem érek rá eljárni pénzt keresni. Szóval lomtalanítás volt, nem is tudtam róla, nem is készültem rá. Mondjuk nem is sok mindent kellett volna kidobni, illetve amit ki kellett volna, arra sok idő lett volna rákészülni. Ilyenkor a mi környékünkön ellepik a falut a hottentották. Ez azért veszélyes, mert nemcsak a kirakott holmit nézegetik, hanem a bent maradtat is intenzíven, lomtalanítás után meg visszajönnek megnézni, ott van-e még (ha ott van, akkor meg tesznek róla, hogy ne legyen ott)... Meg nagyon idegesítő, amikor már három órája egyfolytában tépi a pofáját az összes dög miattuk.
Azért nézegettem én is, mik vannak kirakva, meg nem álltam (azzal a céllal, hogy tudjam, legközelebb mit lehet, mit nem). Simán kivágtak olyan dolgokat, amiknél sokkal rosszabbakat kell toldozgatni-foldozgatni bent a suliban, meg otthon is, mert nincs pénz lecserélni. És akkor hallgatja az ember naphosszat a nyávogást, hogyőnekiaztánilyenrosszmegolyanrossz. Hát, ha megengedheti magának, hogy ilyeneket dobjon ki, nem tudom. Mértéktelen pazarlás. Én anyai ágon sváb fölmenőkkel büszkélkedhetek, sváb volt valaha az a falu is, ahol élek. A svábok, pláne a második világégés után, nagyon nem voltak gazdagok, mindent, ami volt vagy megszerezhető volt, meg kellett becsülni, és ez a mentalitás égett belém. Ezt egyébként a környezetmérnöki tanulmányaim (és egyébként is a győri 11 év) megerősítették. Egyszerűen fölháborít a pazarlás, a rendetlenség, a gondatlanság, a felelőtlenség, az ostobaság. (Ezek ugye kéz a kézben járnak.) Nem értem. És ugyanakkor azt mondják, hogy nem lehet mást megváltoztatni, csak a saját hozzáállásunkat. De könyörgöm, ezen az én gyerekeimnek a puszta léte függ! Ha elpazarlunk mindent, ők életben maradni se fognak tudni, esetleg csak olyan nyomorban, amit az ellenségének se kívánna az ember, nem a gyerekének!
Más is megfordult a fejemben. Amikor annak idején Jumbi barátunkat elütötték, volt bennünk para rendesen. Nemcsak a személye miatt, de a holmijai miatt is. Ő Móváron él. Van egy kb. 120 négyzetméteres háza. De ő nem ott lakik, mert az tele van motorokkal és motoralkatrészekkel, ő mellette lakik egy NDK-s lakókocsiban. Azóta vett egy faházat, örültünk, végre házba költözik. Két hét múlva megyünk hozzá, a faház pincétől a padlásig motorokkal és alkatrészekkel, ő meg él az NDK lakókocsiban… A régi ETZ-jén fémig volt kopva a tankon az a rész, ahol a térde hozzáért. Sose volt rozsdás. Télen se. Ha kellett valami, amire azt mondták nemcsak a boltban, de a bontóban is, hogy márpedig olyan ebben a naprendszerben nincs, Jumbi csak félrebillentette a fejét, és jellegzetes hadarásával azt mondta: „Azt hiszem, múltkor láttam valahol.”, és eltűnt a kupac alatt. Két percen belül kinyúlt egy kéz a kupac alól, benne a keresett alkatrésszel: „Na nézd meg, ez az?”, és az volt… Hozzáértő embernek egy kincsesbánya volt az a hely és az az ember. De amikor elütötték, nemcsak barátunkként féltettük. Rajtunk kívül senki, tényleg senki nem értékelte volna azt, ami ott össze volt gyűjtve. Szerencsére túlélte, megmaradt, és olyannak maradt meg, amilyen volt. Ki tudja, máshol tudatlan örökösök micsoda értékeket dobáltak már ki. Ha nem tudom befejezni az elkezdett motorokat, a lányom hiába kötődik ezekhez, nem fog tudni a kupac alkatrésszel mit kezdeni. És a fémhulladék-átvétel leállása miatt az se lesz más, mint erőszélre kidobandó szemét. Elgondolkodik az ember így öregkorára, legalábbis aki még tud normális lenni néha, hogy megérte-e belefektetni a sok időt, pénzt, munkát. Nagyon fontos lenne, hogy az ember ne kötelességet, hanem lehetőséget hagyjon maga mögött. Olyan dolgokat, amik másoknak is értékesek, és szebbé, jobbá, többé teszik a világot. Nagyon, nagyon sokan nem így gondolkoznak az öregek közül, és ezt nehéz azzal magyarázni, hogy ők egy más, nélkülöző világban szocializálódtak. Valahogy az öregedő agy szerkezete megváltozik, és nem előnyösen. Ezért akarok a ház megváltoztatásával igyekezni, hogy amíg az erő meg az önuralom tart, kivágjak, felhasználjak mindent, ami másnak csak útban levő kacat, vagy az lesz.
Viszont ott van a másik oldal is: a beteges gyűjtögetés. Nemrég kisebb baleset ért, életemben először lejött a lábkörmöm. Anyu azt mondta, tegyem el emlékbe. Az agyam eldobtam: MINEK?!? Ki is dobtam, de erről nem fogok beszélni. Ha eljutok odáig, hogy rendbe tudom tenni a házat, csak olyan dolgokat hagyok, amik a lányomnak is értékesek, használhatók. Bolond, aki a házában őrzi az emlékeket. Azokat a szívünkben (legföljebb a winchesterünkön) kell őriznünk. És időnként ott se árt lomtalanítani…
