Van az egyik csatornán egy autóépítős sorozat. A nevét nemtom, de Londonban ügyködik két sötétebb bőrű fickó, a Leepu autódizájner, meg a szerelő haverja. Múltkor szalonnásszendvicses autó helyett építettek egy piros csodát valami régi jónevű roncsból. Dögösen nézett ki a jószág, de valami iszonyat mennyiséget marták egymást közben, több volt a méreg mint a mosoly.
Aztán múltkor beleakadtam egy régebbi műsorukba. Amikor még Bangladesben csinálták ugyanezt, más körülmények között. Az embereik a festéket fűrészlappal szedték le az autóról, óne csiszológép meg elektromosság. A két fickó ugyanaz, csak fiatalabbak, és a körülmények ezerszer mostohábbak.
Reszelik a vasat, mindennel kétszer annyit küzdenek, és mégis boldogabbnak tűnnek. Többet mosolyognak és ökörködnek, a környezetükben lévő emberek pedig minden sikeresebb apróságot megéljeneznek. Lökik egymást előre, és az eredmény gyönyörű. Sugárzik belőle a spirit.
Mindig később tudjuk csak meg, hogy mikor volt jó igazán. Amikor már leüllepedett. Van amikor csak hajtjuk a malomkereket, és nem látjuk a végét. De van amikor belefáradunk, és meg kell állni, vagy kiszakadni, kilépni egy kicsit másfelé, hogy lássuk merre megyünk. Hogy megmaradjon a spirit és ne csak robot maradjon az élet.
Tegnap rádöbbentem, hogy robottá kezd válni egy régi barátom. Mindig dolgozik, mindenkinek segít akinek csak tud, - csak magán nem - de semmire se ér rá, nincs kedve sok mindenhez, jó neki minden úgy ahogy van. Elmúlt belőle a spirit. Tehetséges, értelmes, jóindulatú, és nem ezt érdemelné. Az állandó hajtás és teljesítménykényszer már kiszívta belőle a spiritet. Még emlékszem amikor másik melóhelyet akart, másik nőt, gyakorlatilag megváltoztatni az életét. Most már minden jó úgy ahogy van, próbálja élvezi azt, ami jutott. De az egyre kevesebb lesz, mert mindig lesznek olyanok akik még többet akarnak. A munkahelyen a főnök, a barátok, a feleség, később a gyerek...
Az egyik főiskolai tanárom jut az eszembe. Mostanság ötven körül van, éjjel-nappal csalja a felségét. Gyakorlatilag boldogtalan, de nem lép, mert sajnálja az utóbbi 20 év összekapart közös eredményét és már nem akarja újra kezdeni. Már nincs spirit, ami tovább vinné.
Jó minden, úgy ahogy van, a mocsárban. Boldogtalanul hadonászva, mutatva kifelé, hogy mennyire jó és milyen tökéletes nekünk. Odabent pedig szívszakadva küzdeni a mindennapokkal. Azt hiszem értem, mi az amikor valakinek megszakad a szive.
Nemet mondani. Időben.
Megállni. Időben.
Aztán tovább menni.
Időben.
Aztán múltkor beleakadtam egy régebbi műsorukba. Amikor még Bangladesben csinálták ugyanezt, más körülmények között. Az embereik a festéket fűrészlappal szedték le az autóról, óne csiszológép meg elektromosság. A két fickó ugyanaz, csak fiatalabbak, és a körülmények ezerszer mostohábbak.
Reszelik a vasat, mindennel kétszer annyit küzdenek, és mégis boldogabbnak tűnnek. Többet mosolyognak és ökörködnek, a környezetükben lévő emberek pedig minden sikeresebb apróságot megéljeneznek. Lökik egymást előre, és az eredmény gyönyörű. Sugárzik belőle a spirit.
Mindig később tudjuk csak meg, hogy mikor volt jó igazán. Amikor már leüllepedett. Van amikor csak hajtjuk a malomkereket, és nem látjuk a végét. De van amikor belefáradunk, és meg kell állni, vagy kiszakadni, kilépni egy kicsit másfelé, hogy lássuk merre megyünk. Hogy megmaradjon a spirit és ne csak robot maradjon az élet.
Tegnap rádöbbentem, hogy robottá kezd válni egy régi barátom. Mindig dolgozik, mindenkinek segít akinek csak tud, - csak magán nem - de semmire se ér rá, nincs kedve sok mindenhez, jó neki minden úgy ahogy van. Elmúlt belőle a spirit. Tehetséges, értelmes, jóindulatú, és nem ezt érdemelné. Az állandó hajtás és teljesítménykényszer már kiszívta belőle a spiritet. Még emlékszem amikor másik melóhelyet akart, másik nőt, gyakorlatilag megváltoztatni az életét. Most már minden jó úgy ahogy van, próbálja élvezi azt, ami jutott. De az egyre kevesebb lesz, mert mindig lesznek olyanok akik még többet akarnak. A munkahelyen a főnök, a barátok, a feleség, később a gyerek...
Az egyik főiskolai tanárom jut az eszembe. Mostanság ötven körül van, éjjel-nappal csalja a felségét. Gyakorlatilag boldogtalan, de nem lép, mert sajnálja az utóbbi 20 év összekapart közös eredményét és már nem akarja újra kezdeni. Már nincs spirit, ami tovább vinné.
Jó minden, úgy ahogy van, a mocsárban. Boldogtalanul hadonászva, mutatva kifelé, hogy mennyire jó és milyen tökéletes nekünk. Odabent pedig szívszakadva küzdeni a mindennapokkal. Azt hiszem értem, mi az amikor valakinek megszakad a szive.
Nemet mondani. Időben.
Megállni. Időben.
Aztán tovább menni.
Időben.
