Lassan két évtizede nem nézek tévét, és igyekszem elhatárolni magam a kockából dőlő szennytől. Már amennyire lehet, mert még a parkolóőr kis kuckójában is zörög a tévé. Napi szinten elkerülhetetlen a nyomorult agyrágógumi, és elképesztően magasnak találom azokat a háztartásokat a környezetemben, ahol háttérzajnak is használják a tévét, zene helyett az szól a háttérben. Igen, agyrágóguminak hívom, mert üres idők kitöltésére használják az emberek a tévénézést, ahelyett, hogy valami hasznosat művelnének (olvasnának, tanulnának valamit, rendbe tennék a környezetüket, alkotnának, hobbit gyakorolnának, egymással beszélgetnének, stb.)
Írtam már arról, hogy mennyire erőszakosnak találom az európai kultúrát. Az megvan, hogy huszonéve még a Derrickben amikor valaki osont a sötét képernyőn a félelmetes zongorafutamok alatt, este már sokan nem tudtak aludni...? Korosztályos filmként volt besorolva, pedig csak a sziluettjét láttuk a gyilkosnak, amint a fegyvert ráemeli valakire. A lövést magát és a gyilkosságot, valamint a végeredményt nem láttuk. Ma este 7-kor híradó címén végignézhetek háború részleteket, különböző módon felkoncolódott halottakat, katasztrófákat, majd közvetlen utána megnézhetem esti szórakozásként valamelyik akciófilmet, ahol premierplánban mutatják amint egymást szarrá verik az emberek. Külön izgalmasan (?) kilassított animációval tűzdelve, ahogy az egymást lelövő felekben hogyan suhan át a lőszer a koponyán, a kard miként hasítja ketté a középkori környezetben a másik felet, imitálva azt is, ahogy a vér és a friss agyvelő a kamera objektívjére fröccsen, valamint megtekinthetem a végeredményt is: a széthasított testrész is belefér egy vágókép erejéig. És gyakorlatilag nincs gyermekfilm se már amelyikben ne lenne kaszabolás lenne a fő motívum, a Bambi típusú finoman megfogalmazott vadász sztori, ahol nem maga a gyilkosság, hanem az elvesztés és annak feldolgozása a fő motívum, alig-alig bukkan fel a monitorokon/képernyőkön/mozivásznakon. Bónusz, hogy nemcsak a hiradóban, esti filmben jelenik meg az agresszió, hanem a szórakozásban is: helyi kis romantizált erőszakkal a vámpíros sztorikban, galaktikus szinten meg a jedikultúrával. Ha a borzalom kidolgozottságát figyeljük, akkor egy Alien mellett még fostalicska is a jedisztori. Konkrétan nem értem, hogy a környezetemben vannak Alien sorozat rajongók
Ráadásul a nagyra becsült tudományunk is tisztában van azzal, hogy biológiailag az agyunk úgy van összerakva, hogy az ismétlődő ingereket/motívumokat megszokjuk, sőt a figyelem felkeltésére egyre durvább és durvább ingerek szükségesek. Az erőszakból is egyre több kell. Egyre nagyobb szenzáció, egyre több hulla, egyre több vér, egyre durvább emocionális inger. Ma már nem izgalmas a félelmetes zongorafutam a settenkedő árnyékkal, a minimum egy letépett kar még pumpáló artériával, vagy egy látványos tömegmészárlás géppisztolysorozattal. Ha gyerekekre lőnek, garantált a nézőszám.
Ha egyvalakit fenyegetnek a sötétben, már nem izgalmas. Ha a szomszéd veri a feleségét és a gyereket, kb annyi jut át hozzád, hogy már megint óbégatnak és az zavar. Talán felhangosítod a tévét, hogy ne halld őket. Hogy a gyerek a hétvégét rettegve az ágy alatt tölti a részeg apja miatt, meg se fordul a fejedben. Hogy játszhatna a játszótéren, vagy másként is élhetne, és hogy az akár rajtad is múlik. Hogy az anyja arca héfőn miért dagadt mindig, és hogy sose mosolyog, de mekkora bunkó, hogy még sose jött át hozzád bemutatkozni egy tál sütivel. Meg se fordul a fejedben, hogy ki se mer lépni a terrorista férje mellől az utcára. Az meg pláne nem jut eszedbe, hogy átmenj és leállítsd a fatert, vagy hogy érezze már meg ő is a pofon erejét. Szólásszabadság van, demokrácia és szárnyaló liberalizmus, mindenki azt csinál amit akar otthon, majd eltakarítják a zsaruk ha vér fog folyni. Szép is a mi demokráciánk határok nélkül.
Ha a szomszéd lakásában szól a riasztó, óvatosságból nem megyünk át, de még a telefont se emeljük meg. Sőt intézményesítjük az agyhalált: hét év a borosgazdának, mert önvédelmet gyakorolt.
Ha egy másik kontinensen halnak meg, más ideológiához tartozó ország repülőjét lövik le 200 emberrel, vagy gáztámadásban háromszázan elpusztulnak egy távolabbi kultúrában, nem borul a facebook az illető ország zászlajába. De ha az évtizedek óta egész világot sértegető szennymagazin kihúzza a gyufát, Charlie-vá változol, és azonos értékrendet vállasz vele, és lecseréled a profilképedet őrá a fotelből.
Ma Charlie vagy, aztán másnap szivárványos leszel, és meg sem fordul a fejedben, hogy Charlie a buzikból is elég kemény tréfát űzött. Érzed az értékválságot vajon? Franciaországon kívül is halnak meg millióan emberek értelmetlenül, viszont nekik nem jutott egykattintós zászló alkalmazás...
Szépen megszokjuk a háborút. Nézzük a monitoron, és kattintva részvétnyilvánítunk, bámuljuk ostobán és immunisan a monitort. Nem állunk fel, nem teszünk semmit, de hőzöngünk akármi ellen, és a fotelből a szabadságról papolunk, peaceloveérzékenység és mimozafiling, miközben az erőszak ellen felállni a mindennapokban kell, és nem a monitoron.
A szabadság valódi tettekről szól és valódi felelősség, kevés hozzá egyet kattintani. Az hogy pár év múlva nem a te gyerekeid szállnak majd mohamed varázsszőnyegén/vagy más ideológia radikálisa által utaztatva a mennybe, lehet a most felállított kerítés miatt lesz.
Talán a szomszéd végletekig gyepált családtagjain segít egy együttérző kattintás? Tudod vagy érzed, hogy nem? Neked ma még nem fáj a neki kiosztott pofon. De nem segít rajtuk, hogy sajnálkozva posztolsz róluk egyet. Majd akkor fáj, ha részegen a szomszéd benézi a bejárati ajtót, és a te csajodat veri péppé egyik tivornyája után, vagy esetleg téged. Vajon az megvan, hogy az erőszakot megállítani csak határozottan lehet? Az megvan, amikor Jézus bottal verte ki a kufárokat a templomból? Kiállt magáért, a közösségéért a saját értékrendjéért. Nem a monitoron kattintott, hanem csinált valamit, és nem az a buzeráns kockát bámulta egész nap, egyre immunisabban az erőszakra. Ugyanilyen immunis impotensek a felelősnek kikiálltott európai politikusaink is.
Kevés már az ima Párizsért. Mert mire feleszmélünk, már a szobában is fognak lőni.
De nem kattinthatunk majd másik életért.
Írtam már arról, hogy mennyire erőszakosnak találom az európai kultúrát. Az megvan, hogy huszonéve még a Derrickben amikor valaki osont a sötét képernyőn a félelmetes zongorafutamok alatt, este már sokan nem tudtak aludni...? Korosztályos filmként volt besorolva, pedig csak a sziluettjét láttuk a gyilkosnak, amint a fegyvert ráemeli valakire. A lövést magát és a gyilkosságot, valamint a végeredményt nem láttuk. Ma este 7-kor híradó címén végignézhetek háború részleteket, különböző módon felkoncolódott halottakat, katasztrófákat, majd közvetlen utána megnézhetem esti szórakozásként valamelyik akciófilmet, ahol premierplánban mutatják amint egymást szarrá verik az emberek. Külön izgalmasan (?) kilassított animációval tűzdelve, ahogy az egymást lelövő felekben hogyan suhan át a lőszer a koponyán, a kard miként hasítja ketté a középkori környezetben a másik felet, imitálva azt is, ahogy a vér és a friss agyvelő a kamera objektívjére fröccsen, valamint megtekinthetem a végeredményt is: a széthasított testrész is belefér egy vágókép erejéig. És gyakorlatilag nincs gyermekfilm se már amelyikben ne lenne kaszabolás lenne a fő motívum, a Bambi típusú finoman megfogalmazott vadász sztori, ahol nem maga a gyilkosság, hanem az elvesztés és annak feldolgozása a fő motívum, alig-alig bukkan fel a monitorokon/képernyőkön/mozivásznakon. Bónusz, hogy nemcsak a hiradóban, esti filmben jelenik meg az agresszió, hanem a szórakozásban is: helyi kis romantizált erőszakkal a vámpíros sztorikban, galaktikus szinten meg a jedikultúrával. Ha a borzalom kidolgozottságát figyeljük, akkor egy Alien mellett még fostalicska is a jedisztori. Konkrétan nem értem, hogy a környezetemben vannak Alien sorozat rajongók
Ráadásul a nagyra becsült tudományunk is tisztában van azzal, hogy biológiailag az agyunk úgy van összerakva, hogy az ismétlődő ingereket/motívumokat megszokjuk, sőt a figyelem felkeltésére egyre durvább és durvább ingerek szükségesek. Az erőszakból is egyre több kell. Egyre nagyobb szenzáció, egyre több hulla, egyre több vér, egyre durvább emocionális inger. Ma már nem izgalmas a félelmetes zongorafutam a settenkedő árnyékkal, a minimum egy letépett kar még pumpáló artériával, vagy egy látványos tömegmészárlás géppisztolysorozattal. Ha gyerekekre lőnek, garantált a nézőszám.
Ha egyvalakit fenyegetnek a sötétben, már nem izgalmas. Ha a szomszéd veri a feleségét és a gyereket, kb annyi jut át hozzád, hogy már megint óbégatnak és az zavar. Talán felhangosítod a tévét, hogy ne halld őket. Hogy a gyerek a hétvégét rettegve az ágy alatt tölti a részeg apja miatt, meg se fordul a fejedben. Hogy játszhatna a játszótéren, vagy másként is élhetne, és hogy az akár rajtad is múlik. Hogy az anyja arca héfőn miért dagadt mindig, és hogy sose mosolyog, de mekkora bunkó, hogy még sose jött át hozzád bemutatkozni egy tál sütivel. Meg se fordul a fejedben, hogy ki se mer lépni a terrorista férje mellől az utcára. Az meg pláne nem jut eszedbe, hogy átmenj és leállítsd a fatert, vagy hogy érezze már meg ő is a pofon erejét. Szólásszabadság van, demokrácia és szárnyaló liberalizmus, mindenki azt csinál amit akar otthon, majd eltakarítják a zsaruk ha vér fog folyni. Szép is a mi demokráciánk határok nélkül.
Ha a szomszéd lakásában szól a riasztó, óvatosságból nem megyünk át, de még a telefont se emeljük meg. Sőt intézményesítjük az agyhalált: hét év a borosgazdának, mert önvédelmet gyakorolt.
Ha egy másik kontinensen halnak meg, más ideológiához tartozó ország repülőjét lövik le 200 emberrel, vagy gáztámadásban háromszázan elpusztulnak egy távolabbi kultúrában, nem borul a facebook az illető ország zászlajába. De ha az évtizedek óta egész világot sértegető szennymagazin kihúzza a gyufát, Charlie-vá változol, és azonos értékrendet vállasz vele, és lecseréled a profilképedet őrá a fotelből.
Ma Charlie vagy, aztán másnap szivárványos leszel, és meg sem fordul a fejedben, hogy Charlie a buzikból is elég kemény tréfát űzött. Érzed az értékválságot vajon? Franciaországon kívül is halnak meg millióan emberek értelmetlenül, viszont nekik nem jutott egykattintós zászló alkalmazás...
Szépen megszokjuk a háborút. Nézzük a monitoron, és kattintva részvétnyilvánítunk, bámuljuk ostobán és immunisan a monitort. Nem állunk fel, nem teszünk semmit, de hőzöngünk akármi ellen, és a fotelből a szabadságról papolunk, peaceloveérzékenység és mimozafiling, miközben az erőszak ellen felállni a mindennapokban kell, és nem a monitoron.
A szabadság valódi tettekről szól és valódi felelősség, kevés hozzá egyet kattintani. Az hogy pár év múlva nem a te gyerekeid szállnak majd mohamed varázsszőnyegén/vagy más ideológia radikálisa által utaztatva a mennybe, lehet a most felállított kerítés miatt lesz.
Talán a szomszéd végletekig gyepált családtagjain segít egy együttérző kattintás? Tudod vagy érzed, hogy nem? Neked ma még nem fáj a neki kiosztott pofon. De nem segít rajtuk, hogy sajnálkozva posztolsz róluk egyet. Majd akkor fáj, ha részegen a szomszéd benézi a bejárati ajtót, és a te csajodat veri péppé egyik tivornyája után, vagy esetleg téged. Vajon az megvan, hogy az erőszakot megállítani csak határozottan lehet? Az megvan, amikor Jézus bottal verte ki a kufárokat a templomból? Kiállt magáért, a közösségéért a saját értékrendjéért. Nem a monitoron kattintott, hanem csinált valamit, és nem az a buzeráns kockát bámulta egész nap, egyre immunisabban az erőszakra. Ugyanilyen immunis impotensek a felelősnek kikiálltott európai politikusaink is.
Kevés már az ima Párizsért. Mert mire feleszmélünk, már a szobában is fognak lőni.
De nem kattinthatunk majd másik életért.
