Lassan a szezon végére érünk, így a szokásos társasággal mi is elkövettük az ez évi utolsó nagyobb gurulást, szokás szerint Erdélybe, Kalotaszentkirályra.
Október 8.-án, pénteken indultunk. Az odaút kivételesen eseménytelen volt, a tavalyival ellentétben sikeresen elkerültük a rendőri sarcokat, a Királyhágón át, kellemeset kanyarogva jutottunk el a célállomás vendéglátó- és szórakoztatóipari egységébe, ahol némi lélekmelegítőt vételezve megvártuk, míg a falu tehéncsordája hazavonul. Egy fekete állat rácsodálkozott ugyan a fekete dögre, de aztán mégis inkább négy lábon folytatta az útját
A szállásnál volt némi izgalom, mert a szokásos patakmeder és gázló helyett egy jó másfél méter mély, kövezett vízelvezető várt bennünket, amire a hidat viszont még nem sikerült megépíteni... Így aztán keresnünk kellett egy alkalmas helyet az átkelésre, ami meg is volt, viszont a túloldalon a szállásig 100 méter terepszakasz várt ránk... Feldobozolva, 2 mázsa fölötti túragépekkel kicsit vicces volt, de végül mindenki megúszta dőlés nélkül. Másnap kifele meg már egész könnyen ment
A menetrend ilyenkor általában úgy néz ki, hogy pénteken kiérkezés, szombaton időjárástól függő hosszabb-rövidebb motorozás, vasárnap hazafele bekukkantunk a Fekete-tavi vásárba, aztán meg sem állunk a határig. Az idővel most szerencsénk volt, nem volt ugyan túl meleg, viszont egész hétvégén nem esett az eső, így felvetődött, hogy elmehetnénk megnézni a Tordai-hasadékot, ha már a nyáron kimaradt. Aztán előkerült egy másik ötlet: a tordai sóbánya. A parajdiról már nyilván mindenki hallott, nekem teljesen új volt, hogy Tordán is van ilyesmi. Nem is gondolkodtunk sokat, nekiindultunk megnézni.
A sóbánya új bejáratához vezető út aránylag jól ki van táblázva, az autópályáról lehajtva is hamar oda lehet érni. (Noigen... Románia egyetlen autópályája, kőkemény 43km hosszan fut Kolozsvár és Torda között.) A bejáratnál jól kiépített, ingyenes parkoló van, a bányába a beugró 15 lej felnőtteknek, de van csoportos kedvezmény is. Cipekedni nem kellett, a pénztárban ott lehetett hagyni a sisakokat, tanktáskákat.
A bányában idegenvezetés nincs, szórakoztatóközpont viszont van
A nagyobbik tárna a Mária Terézia-bánya, 120 méter mély, 70 méter átmérőjű, közepén egy tóval, ide alakítottak ki egy kis, föld alatti vidámparkot, óriáskerékkel, minigolffal, bowlinggal, és csónakázással. Ennek az aljára sétáltunk le. Aki nem akar lépcsőzni, megvárhatja a sorát a liftnél, az is van
A nagy tárnán kívül a Rudolf-bánya látogatható még, ami tulajdonképpen az előző mellékaknája. Ide sajnos már nem volt időnk lesétálni... majd legközelebb. A visszhangok termébe viszont benéztünk... illetve bekiabáltunk A különlegességét az adja, hogy a só össze-vissza fúrkálása miatt a hang többszörösen verődik vissza, így a "szokásos" 1-2 visszhang helyett, 5-6, vagy még több is hallatszik.
Mielőtt hazaindultunk volna, elgurultunk még a Tordai-hasadékig is, hogy ha már bejárni nem tudjuk, legalább messziről megnézhessük.
Utána, egy tankolás után a szállás fele vettük az irányt, ahol a vacsora és néhány áfonyapálinka után a megérdemelt csendespihenő következett.
Másnap hazafele már csak a vásár volt hátra. Sajnos, itt is egyre inkább ugyanaz a helyzet, mint otthon: a régiségek, kézművestermékek egyre jobban kiszorulnak, és helyettük egyre több a ruha-cipő-bóvliárus... Nem is időztünk sokat, másfél óra bámészkodás után Nagyvárad fele vettük az irányt, ahonnan rövid búcsúzkodás után már hazafele vitt az utunk.
Október 8.-án, pénteken indultunk. Az odaút kivételesen eseménytelen volt, a tavalyival ellentétben sikeresen elkerültük a rendőri sarcokat, a Királyhágón át, kellemeset kanyarogva jutottunk el a célállomás vendéglátó- és szórakoztatóipari egységébe, ahol némi lélekmelegítőt vételezve megvártuk, míg a falu tehéncsordája hazavonul. Egy fekete állat rácsodálkozott ugyan a fekete dögre, de aztán mégis inkább négy lábon folytatta az útját
A szállásnál volt némi izgalom, mert a szokásos patakmeder és gázló helyett egy jó másfél méter mély, kövezett vízelvezető várt bennünket, amire a hidat viszont még nem sikerült megépíteni... Így aztán keresnünk kellett egy alkalmas helyet az átkelésre, ami meg is volt, viszont a túloldalon a szállásig 100 méter terepszakasz várt ránk... Feldobozolva, 2 mázsa fölötti túragépekkel kicsit vicces volt, de végül mindenki megúszta dőlés nélkül. Másnap kifele meg már egész könnyen ment
A menetrend ilyenkor általában úgy néz ki, hogy pénteken kiérkezés, szombaton időjárástól függő hosszabb-rövidebb motorozás, vasárnap hazafele bekukkantunk a Fekete-tavi vásárba, aztán meg sem állunk a határig. Az idővel most szerencsénk volt, nem volt ugyan túl meleg, viszont egész hétvégén nem esett az eső, így felvetődött, hogy elmehetnénk megnézni a Tordai-hasadékot, ha már a nyáron kimaradt. Aztán előkerült egy másik ötlet: a tordai sóbánya. A parajdiról már nyilván mindenki hallott, nekem teljesen új volt, hogy Tordán is van ilyesmi. Nem is gondolkodtunk sokat, nekiindultunk megnézni.
A sóbánya új bejáratához vezető út aránylag jól ki van táblázva, az autópályáról lehajtva is hamar oda lehet érni. (Noigen... Románia egyetlen autópályája, kőkemény 43km hosszan fut Kolozsvár és Torda között.) A bejáratnál jól kiépített, ingyenes parkoló van, a bányába a beugró 15 lej felnőtteknek, de van csoportos kedvezmény is. Cipekedni nem kellett, a pénztárban ott lehetett hagyni a sisakokat, tanktáskákat.
A bányában idegenvezetés nincs, szórakoztatóközpont viszont van
A nagyobbik tárna a Mária Terézia-bánya, 120 méter mély, 70 méter átmérőjű, közepén egy tóval, ide alakítottak ki egy kis, föld alatti vidámparkot, óriáskerékkel, minigolffal, bowlinggal, és csónakázással. Ennek az aljára sétáltunk le. Aki nem akar lépcsőzni, megvárhatja a sorát a liftnél, az is van
A nagy tárnán kívül a Rudolf-bánya látogatható még, ami tulajdonképpen az előző mellékaknája. Ide sajnos már nem volt időnk lesétálni... majd legközelebb. A visszhangok termébe viszont benéztünk... illetve bekiabáltunk
A különlegességét az adja, hogy a só össze-vissza fúrkálása miatt a hang többszörösen verődik vissza, így a "szokásos" 1-2 visszhang helyett, 5-6, vagy még több is hallatszik.
Mielőtt hazaindultunk volna, elgurultunk még a Tordai-hasadékig is, hogy ha már bejárni nem tudjuk, legalább messziről megnézhessük.
Utána, egy tankolás után a szállás fele vettük az irányt, ahol a vacsora és néhány áfonyapálinka után a megérdemelt csendespihenő következett.
Másnap hazafele már csak a vásár volt hátra. Sajnos, itt is egyre inkább ugyanaz a helyzet, mint otthon: a régiségek, kézművestermékek egyre jobban kiszorulnak, és helyettük egyre több a ruha-cipő-bóvliárus... Nem is időztünk sokat, másfél óra bámészkodás után Nagyvárad fele vettük az irányt, ahonnan rövid búcsúzkodás után már hazafele vitt az utunk.
