Jocó barátom mondta mindig, ha valami elveszett, el lett pazarolva vagy egyéb módon eltűnt. Ma reggel fordult meg a fejemben (mivelhogy hely az van benne bőven).
Mindenki értékesnek tart valamit. És egy idő után olyanokkal találkozik, olyanokkal keresi a kapcsolatot, akiknek ugyanazok a dolgok (vagy legalább hasonlók) jelentenek értéket. Ez lehet akármi. Főzés, sátrazás, korcsolyázás, teniszezés. Targoncák, traktorok. Belsőépítészet. Plüssállatok. Hobbi-állattartás. Star Trek. Motorok. Autók. Bármi.
Van, aki komolyan vesz egy érdeklődési kört. Arról tanul, abból írja a diplomamunkáját, azzal tölti a szabadidejét, olyan munkát keres. Sőt, egyesek nekiállnak gyűjteni. Nagyon sok olyan ismerősöm van, akinek minden törekvésük ellenére sem sikerültek az emberi vagy párkapcsolatai, vagy más nem is törekedett rá, hogy sikerüljenek neki, és gyűjti azt, amit szeret. Sokan közülük sikeresen üzletelnek ezekkel. Megveszi olcsón, kipofozza, megkeresi rá a vevőt, eladja. Jól érzi magát. Azt csinálja, amit szeret. Vannak közülük, akiknek hiányzik még valami, és vannak, akiknek nem. Vannak olyanok is, akik a hiány elől menekülnek az általuk szeretett dologgal való foglalkozásba, és vannak, akik számára anyagi kényszer, hogy foglalkozzanak azzal, amit szeretnek. Utóbbi ingoványos terület: benne van a pakliban, de én nem szeretnék belefásulni abba, amit szeretek csinálni. Amikor motorokat javítottam, volt néhány hullámvölgy, de alapvetően, ha jól emlékszem, sosem jutottam el oda, hogy utáljam a motorokat vagy a motorosokat. Talán azért, mert nem ebből éltem, talán azért, mert lassú voltam, és mindent csak addig csináltam, amíg jólesett: egy perccel se többet napi 15 óránál
. Az ismerőseim, rokonaim, barátaim, akik komolyan foglalkoznak valamivel, azok járművekkel, motoros kisgépekkel, szerszámgépekkel foglalkoznak, mind olyan területekkel, amiket kevesen tudnak értékelni, amit kevesen tekintenek értéknek. És ez bizony nagyon elgondolkoztató dolog.
Ott van például egy jóbarátom. Mindig cinkeljük egymást, mert én a cseh, ő meg a keletnémet meg a japán motorokat szereti és ismeri. Van egy kb. 130-140 négyzetméteres háza. Tele van motorokkal meg motoralkatrészekkel, ő meg mellette lakik egy szocreál lakókocsiban. Nem vicc, tényleg. Nemrég vett egy faházat. Fellélegeztünk, végre rendes házban fog lakni! Hamarosan tele lett a faház is motorokkal meg alkatrészekkel, ő meg maradt a lakókocsiban. Egy 250-es ETZ-vel járt mindenhova. Fémig volt kopva a tank oldala, ahol a térde van, és sose volt rozsdás. Ha kértél tőle valamit, akármilyen kurrens alkatrészt, oldalra biccentette a fejét, és jellegzetes hadarásával azt mondta: „asziszem láttam a múltkor valahol.” És azzal a lendülettel eltűnt az alkatrészkupac alatt. Öt perc múlva kinyúlt egy kéz a halom alól: „Na nézd meg! Ez lesz az?” És ott volt az az alkatrész, amiért bármelyik motorboltban meg bontóban kiröhögtek, hogy márpedig olyan a világon nincs. Kért érte egy jelképes összeget, és vihetted. Hihetetlen ürge!
Egyszer megtörtént, amire sohasem gondoltunk volna. Elütötték. Mindig minden szabályt betartott, sosem ment gyorsan, nála rutinosabb motoros (amit a fémtiszta külsejű tank is bizonyított) nem volt az ismerőseim körében. Hetekig volt kómában. Féltettük. Nemcsak mert motoros, nemcsak mert rendes ember. A barátunk is. Aztán felébredt, és amint le tudott hajolni, hogy betekerje a Babettát kézzel, beletűzte a két mankót, és ment. (Cinkeltem is, hogy lám csehszlovák vasra ült föl először, de ezt elütötte azzal, hogy mást nem tudott kézzel elindítani, meg ebbe lehetett legjobban beletűzni a két mankót.) Hála Istennek nemcsak megúszta, de nem is változott meg. Őt így szeretjük, tiszteljük.
Az eset azért gondolkoztatott el, mert ha nem marad meg, nem valószínű, hogy a törvényes örökösei értéknek tekintik mindazt, amit felhalmozott. Kótya vetye. És így van a többi barátom, rokonom is. Hányan is vannak? Egy, kettő, három, négy… öt… hat… sok.
Legközelebb akkor fordult meg ez a fejemben, amikor a neten láttam egy fényképsorozatot pusztuló, magukra hagyott tájakról, épületekről. És volt ott egy egykor híres, jól menő amerikai motorkereskedés. Fölismertem a motorok egy részét, még 634-es Jawa is volt. De az épület életveszélyes, a többszintes épület pár része már rá is zuhant az alatta levőkre, a motorok menthetetlen állapotban voltak. Megfordultak a fejemben a barátaim. Remélem, sikerül valakinek átadniuk azt, amit felépítettek, mielőtt baj lenne velük. Az ember olyan sokszor megmentene valamit, amit értékesnek tart, de nincs rá lehetősége. Így van az a 125-ös Sport Czetka is, amit nemrég láttam a hirdetések között (bár ne néztem volna meg a hirdetéseket). Tudtam, hogy nekem nincs lehetőségem megmenteni. Próbáltam ajánlgatni mindenkinek, de mindenki csak húzta a száját. Azért eladó, mert nem használja senki. Pedig olyan szívfájdítóan gyönyörű… műszakis… ismerem, tudom, milyen jó vas… olyan egyszerűen, olcsón lehetne belőle gyönyörű, vágatlan choppert építeni… fölhúzott 175-ös blokkbélést beletenni…
Egyszer segítettem elpakolni egy öregember cuccait otthonról, mert összebalhézott a családdal. Olyan dolgokat nevezett értékesnek, amit még a szemétbe dobáshoz se tartottam érdemesnek. Valaha régen azok lehettek, igen. De eljárt felettük az idő. A család meg mellesleg föl akart jelenteni lopásban való cinkosságért. Nagyon elgondolkodtató tapasztalat volt. Ezért sem akarok tárgyakat hátrahagyni. Legföljebb olyanokat, amikről sejthető, hogy másnak, vagy az örököseimnek is értékesek lehetnek. A szellemi termékeimet meg fölpakolom a netre, meg beszélek róluk az iskolában. Hátha. De egyelőre nem sok foganatja van.
Vajon lesz-e olyan világ, ahol bárkinek is értéket fog jelenteni az, ami nekem? És itt nemcsak a motorokról beszélek, azoknak az ideje is le fog járni egyszer, valószínűleg a nem túl távoli jövőben. Hanem úgy an block mindenről. Vajon én meg tudom-e valaha becsülni azokat a dolgokat, amiket mindenáron rám akarnak bízni, ami menthetetlenül rám fog maradni? Ti elgondolkoztatok már ezen?
Mindenki értékesnek tart valamit. És egy idő után olyanokkal találkozik, olyanokkal keresi a kapcsolatot, akiknek ugyanazok a dolgok (vagy legalább hasonlók) jelentenek értéket. Ez lehet akármi. Főzés, sátrazás, korcsolyázás, teniszezés. Targoncák, traktorok. Belsőépítészet. Plüssállatok. Hobbi-állattartás. Star Trek. Motorok. Autók. Bármi.
Van, aki komolyan vesz egy érdeklődési kört. Arról tanul, abból írja a diplomamunkáját, azzal tölti a szabadidejét, olyan munkát keres. Sőt, egyesek nekiállnak gyűjteni. Nagyon sok olyan ismerősöm van, akinek minden törekvésük ellenére sem sikerültek az emberi vagy párkapcsolatai, vagy más nem is törekedett rá, hogy sikerüljenek neki, és gyűjti azt, amit szeret. Sokan közülük sikeresen üzletelnek ezekkel. Megveszi olcsón, kipofozza, megkeresi rá a vevőt, eladja. Jól érzi magát. Azt csinálja, amit szeret. Vannak közülük, akiknek hiányzik még valami, és vannak, akiknek nem. Vannak olyanok is, akik a hiány elől menekülnek az általuk szeretett dologgal való foglalkozásba, és vannak, akik számára anyagi kényszer, hogy foglalkozzanak azzal, amit szeretnek. Utóbbi ingoványos terület: benne van a pakliban, de én nem szeretnék belefásulni abba, amit szeretek csinálni. Amikor motorokat javítottam, volt néhány hullámvölgy, de alapvetően, ha jól emlékszem, sosem jutottam el oda, hogy utáljam a motorokat vagy a motorosokat. Talán azért, mert nem ebből éltem, talán azért, mert lassú voltam, és mindent csak addig csináltam, amíg jólesett: egy perccel se többet napi 15 óránál
. Az ismerőseim, rokonaim, barátaim, akik komolyan foglalkoznak valamivel, azok járművekkel, motoros kisgépekkel, szerszámgépekkel foglalkoznak, mind olyan területekkel, amiket kevesen tudnak értékelni, amit kevesen tekintenek értéknek. És ez bizony nagyon elgondolkoztató dolog.Ott van például egy jóbarátom. Mindig cinkeljük egymást, mert én a cseh, ő meg a keletnémet meg a japán motorokat szereti és ismeri. Van egy kb. 130-140 négyzetméteres háza. Tele van motorokkal meg motoralkatrészekkel, ő meg mellette lakik egy szocreál lakókocsiban. Nem vicc, tényleg. Nemrég vett egy faházat. Fellélegeztünk, végre rendes házban fog lakni! Hamarosan tele lett a faház is motorokkal meg alkatrészekkel, ő meg maradt a lakókocsiban. Egy 250-es ETZ-vel járt mindenhova. Fémig volt kopva a tank oldala, ahol a térde van, és sose volt rozsdás. Ha kértél tőle valamit, akármilyen kurrens alkatrészt, oldalra biccentette a fejét, és jellegzetes hadarásával azt mondta: „asziszem láttam a múltkor valahol.” És azzal a lendülettel eltűnt az alkatrészkupac alatt. Öt perc múlva kinyúlt egy kéz a halom alól: „Na nézd meg! Ez lesz az?” És ott volt az az alkatrész, amiért bármelyik motorboltban meg bontóban kiröhögtek, hogy márpedig olyan a világon nincs. Kért érte egy jelképes összeget, és vihetted. Hihetetlen ürge!
Egyszer megtörtént, amire sohasem gondoltunk volna. Elütötték. Mindig minden szabályt betartott, sosem ment gyorsan, nála rutinosabb motoros (amit a fémtiszta külsejű tank is bizonyított) nem volt az ismerőseim körében. Hetekig volt kómában. Féltettük. Nemcsak mert motoros, nemcsak mert rendes ember. A barátunk is. Aztán felébredt, és amint le tudott hajolni, hogy betekerje a Babettát kézzel, beletűzte a két mankót, és ment. (Cinkeltem is, hogy lám csehszlovák vasra ült föl először, de ezt elütötte azzal, hogy mást nem tudott kézzel elindítani, meg ebbe lehetett legjobban beletűzni a két mankót.) Hála Istennek nemcsak megúszta, de nem is változott meg. Őt így szeretjük, tiszteljük.
Az eset azért gondolkoztatott el, mert ha nem marad meg, nem valószínű, hogy a törvényes örökösei értéknek tekintik mindazt, amit felhalmozott. Kótya vetye. És így van a többi barátom, rokonom is. Hányan is vannak? Egy, kettő, három, négy… öt… hat… sok.
Legközelebb akkor fordult meg ez a fejemben, amikor a neten láttam egy fényképsorozatot pusztuló, magukra hagyott tájakról, épületekről. És volt ott egy egykor híres, jól menő amerikai motorkereskedés. Fölismertem a motorok egy részét, még 634-es Jawa is volt. De az épület életveszélyes, a többszintes épület pár része már rá is zuhant az alatta levőkre, a motorok menthetetlen állapotban voltak. Megfordultak a fejemben a barátaim. Remélem, sikerül valakinek átadniuk azt, amit felépítettek, mielőtt baj lenne velük. Az ember olyan sokszor megmentene valamit, amit értékesnek tart, de nincs rá lehetősége. Így van az a 125-ös Sport Czetka is, amit nemrég láttam a hirdetések között (bár ne néztem volna meg a hirdetéseket). Tudtam, hogy nekem nincs lehetőségem megmenteni. Próbáltam ajánlgatni mindenkinek, de mindenki csak húzta a száját. Azért eladó, mert nem használja senki. Pedig olyan szívfájdítóan gyönyörű… műszakis… ismerem, tudom, milyen jó vas… olyan egyszerűen, olcsón lehetne belőle gyönyörű, vágatlan choppert építeni… fölhúzott 175-ös blokkbélést beletenni…
Egyszer segítettem elpakolni egy öregember cuccait otthonról, mert összebalhézott a családdal. Olyan dolgokat nevezett értékesnek, amit még a szemétbe dobáshoz se tartottam érdemesnek. Valaha régen azok lehettek, igen. De eljárt felettük az idő. A család meg mellesleg föl akart jelenteni lopásban való cinkosságért. Nagyon elgondolkodtató tapasztalat volt. Ezért sem akarok tárgyakat hátrahagyni. Legföljebb olyanokat, amikről sejthető, hogy másnak, vagy az örököseimnek is értékesek lehetnek. A szellemi termékeimet meg fölpakolom a netre, meg beszélek róluk az iskolában. Hátha. De egyelőre nem sok foganatja van.
Vajon lesz-e olyan világ, ahol bárkinek is értéket fog jelenteni az, ami nekem? És itt nemcsak a motorokról beszélek, azoknak az ideje is le fog járni egyszer, valószínűleg a nem túl távoli jövőben. Hanem úgy an block mindenről. Vajon én meg tudom-e valaha becsülni azokat a dolgokat, amiket mindenáron rám akarnak bízni, ami menthetetlenül rám fog maradni? Ti elgondolkoztatok már ezen?
