Itt ülök itthon, kibőgött szemekkel, miközben készülném kéne a hétvégi túrámra… megint olyan dolog történt, ami nem értek, és fel nem foghatok…<o></o>
Igazságtalanul, sunyin megvádoltak egy olyan dologgal, amit nem követtem el, és mindezt a saját márkaklubomon belül, ahol azt hittem eddig, hogy ilyen nem érhet.<o></o>
Történt, hogy az egyik klubtagunk tavaly rossz passzban volt, melléálltam, támogattam, összerántottam a barátokat, együtt segítettük… van neki egy minden nőneműre roppant féltékeny felesége, aki ezek után a fejébe vette, hogy köztünk biztos volt valami, így ki lettem tiltva a házukból… persze a sok segítség után emberünk nem állt mellém… ráadásul az asszonynak nem csak velem kapcsolatban van ilyen kényszerképzete…<o></o>
Lényeg a lényeg, a ma kapott levélben azt vágta a fejemhez, hogy én mindenkinek azt terjesztem, hogy Ő megvolt nekem, és emiatt otthon állandóan áll a bál, stb…<o></o>
Kérdem én:<o></o>
Mi a jó nekem abban, ha azt terjesztem, hogy megdugattam magam a pasival?<o></o>
Hát hülye vagyok én?<o></o>
Ha így lenne sem dicsekednék vele fűnek-fának, nemhogy úgy, hogy meg sem történt…<o></o>
Nagyon fáj ez az egész, mert már sokadik hónapja még mindig ez a téma, és leginkább azért fáj, mert én úgy érzem, amikor szarban volt, mellette álltam, ehhez képest Ő szinte hátba támad azzal, hogy nem méltat annyira sem, hogy legalább felvegye a telefont, és rákérdezzen, hogy egyáltalán én terjesztek-e valami pletykát rólunk…<o></o>
Nem tudom kezelni az engem ért igazságtalan vádaskodást, egyszerűen ilyenkor leblokkolok teljesen, és sírva fakadok... a tehetetlenségtől is, meg a dühtől is.<o></o>
Az egyik legjobb barátom azt tanácsolta, hogy az ilyen embereket magasról, nagy ívben… még ha fáj is, de el kell játszani azt, hogy nem érdekel…<o></o>
Játszani? Na azt nem tudok… ha fáj, fáj… nem tudok szembevigyorogni az illetővel, csak hogy elhitessem vele, az egész nem érdekel… nem tudok úgy tenni, mintha jól érezném magam abban a közegben, ahol Ő is ott van…<o></o>
Barátom erre azt mondta, hogy az életben játszani, és taktikázni kell… mint a nő-férfi viszonyban… ha nem válaszolsz azonnal egy sms-re, vagy késel a randiról, vagy nem keresed a másikat, akkor az egyből kapar… stb.<o></o>
Kicsit gáz, hogy ennek így kell zajlani… mi lesz, amikor már mindenki taktikázik? Mi lesz, amikor már azt sem fogod tudni, hogy ki őszinte, és ki nem? Mi lesz, amikor már alapból benne lesz minden emberben a gyanakvás a másikkal szemben, hogy vajon mikor mond igazat? Mi lesz, amikor már nem lesznek őszinte, szívből jövő érzések? És azzal mi lesz, aki nem tud ezzel a „divattal” azonosulni?<o></o>
Nagyon szomorú vagyok, hogy olyan helyről, és olyan közegben ért támadás, ahonnan nem vártam, ahol eddig jól éreztem magam… úgy éreztem, sokat tettem azért a klubért, azért a közösségért… de mindez mit sem számít, amikor valaki elkezd játszani… akkor már nem számít, hogy Te ki vagy, és mit érzel… csak az számít, hogy Ő játszani tudjon.<o></o>
Mindenesetre a klubvezetőnek a mai dátummal megírtam a lemondásomat az összes klubban betöltött posztomról… hiányozni fog, de a fájdalom, amit ott kaptam, az nem…<o>
Az ilyen emberek valahogy mindig megtalálnak... de talán leszek egyszer annyira kemény, hogy nem fogok minden alkalommal így kiborulni.
</o>
Igazságtalanul, sunyin megvádoltak egy olyan dologgal, amit nem követtem el, és mindezt a saját márkaklubomon belül, ahol azt hittem eddig, hogy ilyen nem érhet.<o></o>
Történt, hogy az egyik klubtagunk tavaly rossz passzban volt, melléálltam, támogattam, összerántottam a barátokat, együtt segítettük… van neki egy minden nőneműre roppant féltékeny felesége, aki ezek után a fejébe vette, hogy köztünk biztos volt valami, így ki lettem tiltva a házukból… persze a sok segítség után emberünk nem állt mellém… ráadásul az asszonynak nem csak velem kapcsolatban van ilyen kényszerképzete…<o></o>
Lényeg a lényeg, a ma kapott levélben azt vágta a fejemhez, hogy én mindenkinek azt terjesztem, hogy Ő megvolt nekem, és emiatt otthon állandóan áll a bál, stb…<o></o>
Kérdem én:<o></o>
Mi a jó nekem abban, ha azt terjesztem, hogy megdugattam magam a pasival?<o></o>
Hát hülye vagyok én?<o></o>
Ha így lenne sem dicsekednék vele fűnek-fának, nemhogy úgy, hogy meg sem történt…<o></o>
Nagyon fáj ez az egész, mert már sokadik hónapja még mindig ez a téma, és leginkább azért fáj, mert én úgy érzem, amikor szarban volt, mellette álltam, ehhez képest Ő szinte hátba támad azzal, hogy nem méltat annyira sem, hogy legalább felvegye a telefont, és rákérdezzen, hogy egyáltalán én terjesztek-e valami pletykát rólunk…<o></o>
Nem tudom kezelni az engem ért igazságtalan vádaskodást, egyszerűen ilyenkor leblokkolok teljesen, és sírva fakadok... a tehetetlenségtől is, meg a dühtől is.<o></o>
Az egyik legjobb barátom azt tanácsolta, hogy az ilyen embereket magasról, nagy ívben… még ha fáj is, de el kell játszani azt, hogy nem érdekel…<o></o>
Játszani? Na azt nem tudok… ha fáj, fáj… nem tudok szembevigyorogni az illetővel, csak hogy elhitessem vele, az egész nem érdekel… nem tudok úgy tenni, mintha jól érezném magam abban a közegben, ahol Ő is ott van…<o></o>
Barátom erre azt mondta, hogy az életben játszani, és taktikázni kell… mint a nő-férfi viszonyban… ha nem válaszolsz azonnal egy sms-re, vagy késel a randiról, vagy nem keresed a másikat, akkor az egyből kapar… stb.<o></o>
Kicsit gáz, hogy ennek így kell zajlani… mi lesz, amikor már mindenki taktikázik? Mi lesz, amikor már azt sem fogod tudni, hogy ki őszinte, és ki nem? Mi lesz, amikor már alapból benne lesz minden emberben a gyanakvás a másikkal szemben, hogy vajon mikor mond igazat? Mi lesz, amikor már nem lesznek őszinte, szívből jövő érzések? És azzal mi lesz, aki nem tud ezzel a „divattal” azonosulni?<o></o>
Nagyon szomorú vagyok, hogy olyan helyről, és olyan közegben ért támadás, ahonnan nem vártam, ahol eddig jól éreztem magam… úgy éreztem, sokat tettem azért a klubért, azért a közösségért… de mindez mit sem számít, amikor valaki elkezd játszani… akkor már nem számít, hogy Te ki vagy, és mit érzel… csak az számít, hogy Ő játszani tudjon.<o></o>
Mindenesetre a klubvezetőnek a mai dátummal megírtam a lemondásomat az összes klubban betöltött posztomról… hiányozni fog, de a fájdalom, amit ott kaptam, az nem…<o>
Az ilyen emberek valahogy mindig megtalálnak... de talán leszek egyszer annyira kemény, hogy nem fogok minden alkalommal így kiborulni.
</o>
