Hiányoznak. Nagyon.
Azok a fickók, akik ha kell, odaállnak és odacsapnak, akik ha kell, tudnak nemet mondani. Akik nem magyarázkodnak és ideológiákkal meg izmusokkal magyarázzák a tehetetlenségüket, hogy csak sodorja őket jobbra-balra az Élet, és csak mutogatnak másra, hogy miért tehetetlenek, lehetetlenek...
Legelőször a tehetetlen tohonya tömeggel kétezer nyarán találkoztam. Szimpla belvárosi utcai szituáció, a jobbkezest nem kaptam meg, de sikerült egy satufékkel megúsznom a melósautóval a balesetet. Közben a 23 évesek virtusával még a homlokomra mutogattam, hogy magadnál vagy ember, eldőlt a fél disznó az ólban a forgalmi vizsgán? Két sarokkal odébb már nem is emlékeztem a szituációra, de a sértett autós utánam jött, és ahol leparkoltam, a belváros közepén, otthagyta az autóját az út kellős közepén, és üvöltve, habzó pofával robogott felém, hogy most hogy meg fog verni a mutogatásért. Egy kétajtós telefonfülke volt, kopasz, láthatóan felfújva szteroiddal még az agya is. Valahogy kiordibáltam magam a szituációból rendőrt és drogkereső kutyákat emlegetve (akkoriban még nem volt bekamerázva a belváros). De a trauma nagy volt: mert senki sem jött oda egy jó szó erejéig se segíteni. Ahogy körbenéztem az utcán segélykérően, hátrálva a tomboló elem elől, csak azt láttam, hogy senki se néz ránk, szinte futva mennek el az emberek a környékről, a férfiak előbb, mint a nők! Az út szélén autóját szerelő srác is inkább bement a házba, jobb híján a széthagyott szerszámai felé hátráltam, hogy legyen valami a kezembe ha kevés lesz a futás... Aztán valahogy leordibáltam magamról a tagot, és elhajtott a kocsijával... Napokig nem aludtam az eset után, szíven ütött, hogy az erőfölényben mennyire nem fognak össze az emberek, és mi van ha megjegyezte a rendszámot és megkeres... hála Istennek, nem keresett meg.
Aztán ez valahogy elmúlt, nem figyeltem a társadalomra, mert jónak tűnő kapcsolatom volt. Most meg megint nehéz. Nehéz, mert látom a különböző korú lányokat/asszonyokat a környezetemben, milyen nehezen találnak társat, és milyen nehezen találnak hagyományos értelemben vett FÉRFI társat. A lányok a szuperliberális környezetben lassan megtanulták, hogy csak saját magukra számíthatnak, az ajtót maguknak kell kinyitni, nincs kedves bók mert az "szexizmus", és környezetükben lévő férfiak csak annyiban különböznek tőlük, hogy lassan több piperecuccuk van, mint nekik. A feministák agyhalottjai elfelejtették, hogy a jogegyenlőség nem egyenlő a képességek egyenlőségével: egy nő nem fogja felemelni az 50 kilós cementes zsákot, és a férfi nem tudja elviselni napi 24-ben a gyerekbőgést, mindenkinek megvan a maga dolga... Mégis mindenkit próbálnak egybegyúrni, kockába préselni és unalmas társadalmi fogaskereket gyártani mindenkiből, ahol nem lóg ki az önértékelés, az egyéniség és a határozott elképzelés, az egyéni jövőkép, de még az se hogy férfi vagy-e vagy nő....
A következő döbbenet 31 évesen ért: egy fiú kisminkelve jött egy fotózásra. Hibátlanul, ő maga csinálta, és alig lehetett észrevenni a sminkjét, csak közelről.... De a társ fogalma a nőkben genetikusan van írva: nem lehet új civilizációs szokásokkal, új gender-elméletekkel kiirtani az evolúciós parancsot: a férfi legyen erősebb és okosabb, a túlélésben mindenkor jobb, hogy ha gyenge a nő a gyermekágyban, tudja lesz aki vigyáz rá, megóvja őt és gyermekét a világ szennyeitől. Nem tudatos program ez, és ott bukik el az első randi lehetősége is, amikor már a fiúk azt várják, hogy a lányok menjenek oda hozzájuk a buliban... a talpraesettebb nőknek az ilyen nem férfi, csak ivarérett gyerek.
Most itt a harmadik sokk: október másodikán, hogy egy egész ország tehetetlen. Az ÉN ORSZÁGOM teli van tehetetlenekkel! Több mint kétharmada a közönyben él, nem érdekli a saját élete! Az én embertársaim, az én véremből valók, ennyire, de ennyire érdektelenek a saját sorsukban... hogy egy x-et nem képesek tenni, Önmagukért! Amikor elmentem választani, szinte csak nők voltak ott, alig láttam férfiakat, azok is leginkább csak a családosak voltak. Ők voltak azok, akiket érdekel a jövő, akik terveznek, hisznek és tesznek, és nem csak élnek bele világba. És ha már szavazunk, mert a nagy választási nap van ma, még itthon is megkérdeztem, mert épp itthon nehéz, hogy "Kedvesem, mi tenne téged boldoggá?" Ne nyűglődj már, hagyjál békén.... volt a válasz és a biztosíték leoldott, az utolsó reménysugár is kihunyt...
Az embereknek nem tudják mi teszi őket boldoggá. Nem tanították meg nekik. Nekem szerencsém volt, hogy volt egy csodálatos Nagymamám, aki megmutatta az élet titkait. Hogy ha van egy jó társuk, vagy hogy van mit örömmel csinálniuk, hogy van hitük, hogy szeretnek, hogy szerethetünk, ezek a világ kincsei...és ezekre vigyázni kell, gondoskodni róla, nap mint nap, mert akkor marad csak meg. Ezek tesznek minket jobbá és szebbé, ezek adnak hitet, amikor nehéz, és mindez ki tudja miért, nem érdekli őket, mert azt hiszik ennél talán több jár nekik... de miért is, minek is kell több? Nem tudják milyen jó nekik, hogy a boldogság itt van velük, csak elrohantak mellette, eldobták, és eltaposták....
Hogy egy kis apró X-en is múlik a jövő, hogy a pokol akkor kezdődött el, amikor a közöny a lelkük helyére költözött.
Azok a fickók, akik ha kell, odaállnak és odacsapnak, akik ha kell, tudnak nemet mondani. Akik nem magyarázkodnak és ideológiákkal meg izmusokkal magyarázzák a tehetetlenségüket, hogy csak sodorja őket jobbra-balra az Élet, és csak mutogatnak másra, hogy miért tehetetlenek, lehetetlenek...
Legelőször a tehetetlen tohonya tömeggel kétezer nyarán találkoztam. Szimpla belvárosi utcai szituáció, a jobbkezest nem kaptam meg, de sikerült egy satufékkel megúsznom a melósautóval a balesetet. Közben a 23 évesek virtusával még a homlokomra mutogattam, hogy magadnál vagy ember, eldőlt a fél disznó az ólban a forgalmi vizsgán? Két sarokkal odébb már nem is emlékeztem a szituációra, de a sértett autós utánam jött, és ahol leparkoltam, a belváros közepén, otthagyta az autóját az út kellős közepén, és üvöltve, habzó pofával robogott felém, hogy most hogy meg fog verni a mutogatásért. Egy kétajtós telefonfülke volt, kopasz, láthatóan felfújva szteroiddal még az agya is. Valahogy kiordibáltam magam a szituációból rendőrt és drogkereső kutyákat emlegetve (akkoriban még nem volt bekamerázva a belváros). De a trauma nagy volt: mert senki sem jött oda egy jó szó erejéig se segíteni. Ahogy körbenéztem az utcán segélykérően, hátrálva a tomboló elem elől, csak azt láttam, hogy senki se néz ránk, szinte futva mennek el az emberek a környékről, a férfiak előbb, mint a nők! Az út szélén autóját szerelő srác is inkább bement a házba, jobb híján a széthagyott szerszámai felé hátráltam, hogy legyen valami a kezembe ha kevés lesz a futás... Aztán valahogy leordibáltam magamról a tagot, és elhajtott a kocsijával... Napokig nem aludtam az eset után, szíven ütött, hogy az erőfölényben mennyire nem fognak össze az emberek, és mi van ha megjegyezte a rendszámot és megkeres... hála Istennek, nem keresett meg.
Aztán ez valahogy elmúlt, nem figyeltem a társadalomra, mert jónak tűnő kapcsolatom volt. Most meg megint nehéz. Nehéz, mert látom a különböző korú lányokat/asszonyokat a környezetemben, milyen nehezen találnak társat, és milyen nehezen találnak hagyományos értelemben vett FÉRFI társat. A lányok a szuperliberális környezetben lassan megtanulták, hogy csak saját magukra számíthatnak, az ajtót maguknak kell kinyitni, nincs kedves bók mert az "szexizmus", és környezetükben lévő férfiak csak annyiban különböznek tőlük, hogy lassan több piperecuccuk van, mint nekik. A feministák agyhalottjai elfelejtették, hogy a jogegyenlőség nem egyenlő a képességek egyenlőségével: egy nő nem fogja felemelni az 50 kilós cementes zsákot, és a férfi nem tudja elviselni napi 24-ben a gyerekbőgést, mindenkinek megvan a maga dolga... Mégis mindenkit próbálnak egybegyúrni, kockába préselni és unalmas társadalmi fogaskereket gyártani mindenkiből, ahol nem lóg ki az önértékelés, az egyéniség és a határozott elképzelés, az egyéni jövőkép, de még az se hogy férfi vagy-e vagy nő....
A következő döbbenet 31 évesen ért: egy fiú kisminkelve jött egy fotózásra. Hibátlanul, ő maga csinálta, és alig lehetett észrevenni a sminkjét, csak közelről.... De a társ fogalma a nőkben genetikusan van írva: nem lehet új civilizációs szokásokkal, új gender-elméletekkel kiirtani az evolúciós parancsot: a férfi legyen erősebb és okosabb, a túlélésben mindenkor jobb, hogy ha gyenge a nő a gyermekágyban, tudja lesz aki vigyáz rá, megóvja őt és gyermekét a világ szennyeitől. Nem tudatos program ez, és ott bukik el az első randi lehetősége is, amikor már a fiúk azt várják, hogy a lányok menjenek oda hozzájuk a buliban... a talpraesettebb nőknek az ilyen nem férfi, csak ivarérett gyerek.
Most itt a harmadik sokk: október másodikán, hogy egy egész ország tehetetlen. Az ÉN ORSZÁGOM teli van tehetetlenekkel! Több mint kétharmada a közönyben él, nem érdekli a saját élete! Az én embertársaim, az én véremből valók, ennyire, de ennyire érdektelenek a saját sorsukban... hogy egy x-et nem képesek tenni, Önmagukért! Amikor elmentem választani, szinte csak nők voltak ott, alig láttam férfiakat, azok is leginkább csak a családosak voltak. Ők voltak azok, akiket érdekel a jövő, akik terveznek, hisznek és tesznek, és nem csak élnek bele világba. És ha már szavazunk, mert a nagy választási nap van ma, még itthon is megkérdeztem, mert épp itthon nehéz, hogy "Kedvesem, mi tenne téged boldoggá?" Ne nyűglődj már, hagyjál békén.... volt a válasz és a biztosíték leoldott, az utolsó reménysugár is kihunyt...
Az embereknek nem tudják mi teszi őket boldoggá. Nem tanították meg nekik. Nekem szerencsém volt, hogy volt egy csodálatos Nagymamám, aki megmutatta az élet titkait. Hogy ha van egy jó társuk, vagy hogy van mit örömmel csinálniuk, hogy van hitük, hogy szeretnek, hogy szerethetünk, ezek a világ kincsei...és ezekre vigyázni kell, gondoskodni róla, nap mint nap, mert akkor marad csak meg. Ezek tesznek minket jobbá és szebbé, ezek adnak hitet, amikor nehéz, és mindez ki tudja miért, nem érdekli őket, mert azt hiszik ennél talán több jár nekik... de miért is, minek is kell több? Nem tudják milyen jó nekik, hogy a boldogság itt van velük, csak elrohantak mellette, eldobták, és eltaposták....
Hogy egy kis apró X-en is múlik a jövő, hogy a pokol akkor kezdődött el, amikor a közöny a lelkük helyére költözött.
