Hiányzik a motorom... már jó ideje, hogy nem tudtam vele gurulni, csak a szerelőig... az utolsó nagyobb gurulásunkon is odavertem... sikerült a jobb oldalunkon csúszva kijönni a kanyarból... mindegy... már az sem számít, csak kerülne már végre vissza hozzám... már nem érdekel az elrontott nyaralás, nem érdekel, hogy mennyi pénzembe kerül a javítása, csak mehessünk végre megint együtt valamerre. Eddig olyan természetesnek vettem, hogy van motorom... ugyan küzdöttem érte eleget, adósságot halmoztam fel, embereket veszítettem el, párszor sérültem is... de akkor is ott volt nekem, a nagy álom, ami teljesült. Akkor azt éreztem, nincs lehetetlen...
Most, hogy egyelőre még nincs itthon a vas, most derül ki, hogy mennyire függő vagyok... függök az élményektől, függök a mobilitástól, függők a nyüzsgéstől, és attól, hogy csak rajtam múlik, hogy mikor, és hova megyek.
Hülyén hangzik, hogy a motor miatt így kiakadok, de asszem ennek oka másra, mélyebbre vezethető vissza.
Pótcselekvés - is - lehet nálam a motorozás... így próbálom elnyomni a magány érzését, az emiatt kialakuló depit, ésatöbbi... de most pótcselekvés sincs... vele tehettem meg azt, hogy eljutottam ismeretlen helyekre, megismertem barátokat, társakat, ellenségeket, önállóbb lettem, határozottabb, alkalmazkodóbb, empatikusabb, toleránsabb... hisz egy túrán többen is lehetünk, és igenis néha tűrni kell, még ha nincs is kedvünk. Én sose voltam az a fajta, aki elvárta, hogy egy adott túrán hozzá alkalmazkodjanak... sose viselkedtem úgy, hogy saját hibám miatt rám kelljen várni, vagy miattam kelljen megállni, stb... így szoktam meg, ez nem egy kényszeres dolog.
Most, hogy már hetek óta egy métert sem gurultam saját motorral, kezdek rájönni, hogy milyen sivár lenne az életem, ha nem motoroznék. A motorozás olyan lehet, mint az igazi... akkor a tuti, ha nélküle nem tudsz élni. Persze ez így túl van dramatizálva, de szerintem Nektek nem kell ragozni, hogy mit jelent.
Nem tudom, hogy miért alakult így, hogy motor nélkül maradtam, pedig kerestem benne a jót, próbáltam kutatni az okokat, de semmi.
Miért jó ez így nekem?
Miért van most ez a helyzet?
Miért...?
Igaz, a motorozás nem minden, mert ha lenne egy társam, nagy valószínűséggel nem érezném magam ilyen pocsékul.
De nincs... és most motorom se... és ez most nagyon elkeserít...
Most, hogy egyelőre még nincs itthon a vas, most derül ki, hogy mennyire függő vagyok... függök az élményektől, függök a mobilitástól, függők a nyüzsgéstől, és attól, hogy csak rajtam múlik, hogy mikor, és hova megyek.
Hülyén hangzik, hogy a motor miatt így kiakadok, de asszem ennek oka másra, mélyebbre vezethető vissza.
Pótcselekvés - is - lehet nálam a motorozás... így próbálom elnyomni a magány érzését, az emiatt kialakuló depit, ésatöbbi... de most pótcselekvés sincs... vele tehettem meg azt, hogy eljutottam ismeretlen helyekre, megismertem barátokat, társakat, ellenségeket, önállóbb lettem, határozottabb, alkalmazkodóbb, empatikusabb, toleránsabb... hisz egy túrán többen is lehetünk, és igenis néha tűrni kell, még ha nincs is kedvünk. Én sose voltam az a fajta, aki elvárta, hogy egy adott túrán hozzá alkalmazkodjanak... sose viselkedtem úgy, hogy saját hibám miatt rám kelljen várni, vagy miattam kelljen megállni, stb... így szoktam meg, ez nem egy kényszeres dolog.
Most, hogy már hetek óta egy métert sem gurultam saját motorral, kezdek rájönni, hogy milyen sivár lenne az életem, ha nem motoroznék. A motorozás olyan lehet, mint az igazi... akkor a tuti, ha nélküle nem tudsz élni. Persze ez így túl van dramatizálva, de szerintem Nektek nem kell ragozni, hogy mit jelent.
Nem tudom, hogy miért alakult így, hogy motor nélkül maradtam, pedig kerestem benne a jót, próbáltam kutatni az okokat, de semmi.
Miért jó ez így nekem?
Miért van most ez a helyzet?
Miért...?
Igaz, a motorozás nem minden, mert ha lenne egy társam, nagy valószínűséggel nem érezném magam ilyen pocsékul.
De nincs... és most motorom se... és ez most nagyon elkeserít...
