Egyszer volt, hol nem volt, induljunk hát el, töltsük ki a 4 napot motorozással! Viszlát húsvéti sonka, hello Balkán
A terv: Horvátországon át Szerbia, Bosznia-Hercegovina, majd Horvátországon keresztül hazának. Az első és az utolsó napon fájdalmasan egyenes, a kettő között vidáman kanyargós.
A szereplők: birge (Suzuki DR-Z) Nemtávirat (Yamaha XT), Nick Carter + Sancho Panza (Suzuki GS).
1. nap: Budapest-Eszék, 250 km
Az első nap az ígérethez híven baromi unalmas volt, rátettük magunkat a hatos útra, amiben kanyar még csak mutatóba sem akadt, és meg sem álltunk Eszékig. Na jó, megálltunk párszor tankolni, a GS-t utántöltöttük némi olajjal, mert lelkesen szopogatta a benzin mellé, no meg a határon is fel kellett mutatni az iratainkat. Más izgalom nem nagyon történt ezen a napon, de legalább viszonylag korán értünk a szállásra, volt kis időnk sétálni, megnézni a várost, enni egy jót a folyóparton. A városnézés kissé hamvába holt, mert a nemtávirat nem engedte, hogy előre felkészüljek a látnivalókból, mondván, hogy akkor végig azon fogok hisztizni, hogy mindent meg akarok nézni, márpedig most nem turistáskodni megyünk. Felkészülés nélkül meg nem erősségem a tájékozódás, szóval odáig jutottunk, hogy van itt valami valahol, csak nem tudjuk, hogy mit keressünk. Így viszont vacsora és finom sör után még jutott idő egy-két vérre menő UNO partyra is.
2. nap: Eszék-Bajna Basta 340 km
Szerencsére másnap reggel a szállásadó, amikor meghallotta, hogy nem láttuk az erődöt, gyorsan útbaigazított, úgyhogy a kanyargás előtt még vetettünk rá egy pillantást és ittunk egy kávét az óvárosban. Kár lett volna kihagyni!
Szerbiába átlépve kissé aggódtam, mert sok helyen mondták, hogy pocsék utak várnak ránk, de a határ után semmivel nem volt rosszabb, mint egy átlag magyar főút, és sokkal jobb volt, mint mondjuk kedvenc napi útvonalaim, a Cinkotai meg a Bökényföldi út. Egy útmenti „grill & beer”-t szúrtunk ki ebéd céljából, mondván, hogy gyorsan bekapunk valamit, de kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű: az „étteremből” át kell menni a szomszéd közértbe, ott rábökni a húsra, amit megennénk, azt kisütik, és egy kis átadóablakon kerül be az étterembe. Mindez elég sok időt vett igénybe, szóval jóval később indultunk tovább, de szerencsére nem kellett sokat mennünk már, hogy egy kellemes, folyóparti kanyargóshoz érjünk. Itt néhánytíz élvezetes kilométer után a GPS azt mondta, hogy naakkor térjünk le egy helyes kis szerpentines mellékútra, ami hamar olyanná alakult, mintha egy falu zsákutcája lenne: abszolút egysávos volt, kétoldalt helyes kis szerb házakkal, út szélén legelő kecskékkel, emelkedve-ereszkedve, jobbkanyar, balkanyar, s-kanyar, az aszfalt még a tűrhető szinten. Nem lehetett rajta száguldozni persze, inkább olyan volt, mint egy barátságos hullámvasút. Nagyon élveztük, amíg a fiúk meg nem álltak a patak mellett, mondván, hogy hát a GPS szerint ezen itten által kellene kelni. Hogyismondjam… nem annyira vonzott a dolog. Szerencsére őket sem
Visszafordultunk, újra kanyarogtunk, itt-ott letérve az útról, keresve valami hidat, aztán nagy nehezen megleltük a másik utat, ami tovább vitt a cél felé.
Szerbia útjairól az a véleményem, hogy vagy álom, vagy rémálom, több helyen is találkoztunk olyan „aszfaltúttal”, ami inkább földút volt murvával vagy anélkül. Szépnek éppenséggel szép helyekre vitt, de beillett egy kisebb vezetéstechnikai trénignek. Eleinte csak lájtos offroad, aztán alul kövek, azon murva, párméterenként vízátfolyás, patak, a patakon általvezető rönkhídból alkarnyi részek hiányoztak. Volt egy pont, amikor már a fiúk is azt mondták, hogy elég: helyes kis túraösvény ez, de az erdő közepén vagyunk, nemsokára sötétedik, és a GPS szerint még 50 km van hátra ezen az úton. Na, azt már nem!
Szóval visszafordultunk és megnéztük inkább a másik utat, ami 100 km volt ugyan, de legalább igazi aszfalt. És szerencsénkre kanyargós, a folyó partján.
Mire Bajna Bastára értünk, ránk sötétedett, és ekkor már többször zaklattam a szállásadónkat, hogy ugyan, árulja már el a pontos címet! De a nő ragaszkodott hozzá, hogy nem ott találkozunk a szállás előtt, hanem az XY településen (18 km-el arrébb) a V… nevű étteremben. Igen ám, de Szerbiában adatforgalmunk nem volt, a GPS viszont csak pontos címet tudott kezelni, amit nem árult el a szállásadó. Nagy nehezen megtaláltuk az éttermet, én berongyoltam, és előadtam a pincérnek, hogy valami nővel kellene itt találkoznunk. Ő pislogott, és azt mondta, hogy fogalma sincs, mit akarok. Eközben a kint hagyott fiúk szóltak, hogy itt van valami pasi, aki minket vár. Kimentem, és egy közepesen részeg szerb bácsi ácsorgott ott mind a 3 fogával, hogy kövessük… Mondom hoci, eddig egy nővel beszéltem, ő hol leledz? De a bácsi nem értett, csak mutogatott. Mit tehettünk volna este 9kor, hullafáradtan, átfagyva? Ő bandukolt az út szélén kifelé a településről, mi meg 3 motorral, 5 km/órával követtük… Végülis nem félünk mi semmitől, bár vannak horrorfilmek, amik hasonlóan kezdődnek…
Hogy eladta-e a szerveinket, és megtaláltuk-e a szállást, azt a következő részben mesélem el
Ui.: képek is lennének, de még mindig nem tudok feltölteni.
A terv: Horvátországon át Szerbia, Bosznia-Hercegovina, majd Horvátországon keresztül hazának. Az első és az utolsó napon fájdalmasan egyenes, a kettő között vidáman kanyargós.
A szereplők: birge (Suzuki DR-Z) Nemtávirat (Yamaha XT), Nick Carter + Sancho Panza (Suzuki GS).
1. nap: Budapest-Eszék, 250 km
Az első nap az ígérethez híven baromi unalmas volt, rátettük magunkat a hatos útra, amiben kanyar még csak mutatóba sem akadt, és meg sem álltunk Eszékig. Na jó, megálltunk párszor tankolni, a GS-t utántöltöttük némi olajjal, mert lelkesen szopogatta a benzin mellé, no meg a határon is fel kellett mutatni az iratainkat. Más izgalom nem nagyon történt ezen a napon, de legalább viszonylag korán értünk a szállásra, volt kis időnk sétálni, megnézni a várost, enni egy jót a folyóparton. A városnézés kissé hamvába holt, mert a nemtávirat nem engedte, hogy előre felkészüljek a látnivalókból, mondván, hogy akkor végig azon fogok hisztizni, hogy mindent meg akarok nézni, márpedig most nem turistáskodni megyünk. Felkészülés nélkül meg nem erősségem a tájékozódás, szóval odáig jutottunk, hogy van itt valami valahol, csak nem tudjuk, hogy mit keressünk. Így viszont vacsora és finom sör után még jutott idő egy-két vérre menő UNO partyra is.
2. nap: Eszék-Bajna Basta 340 km
Szerencsére másnap reggel a szállásadó, amikor meghallotta, hogy nem láttuk az erődöt, gyorsan útbaigazított, úgyhogy a kanyargás előtt még vetettünk rá egy pillantást és ittunk egy kávét az óvárosban. Kár lett volna kihagyni!
Szerbiába átlépve kissé aggódtam, mert sok helyen mondták, hogy pocsék utak várnak ránk, de a határ után semmivel nem volt rosszabb, mint egy átlag magyar főút, és sokkal jobb volt, mint mondjuk kedvenc napi útvonalaim, a Cinkotai meg a Bökényföldi út. Egy útmenti „grill & beer”-t szúrtunk ki ebéd céljából, mondván, hogy gyorsan bekapunk valamit, de kiderült, hogy ez nem olyan egyszerű: az „étteremből” át kell menni a szomszéd közértbe, ott rábökni a húsra, amit megennénk, azt kisütik, és egy kis átadóablakon kerül be az étterembe. Mindez elég sok időt vett igénybe, szóval jóval később indultunk tovább, de szerencsére nem kellett sokat mennünk már, hogy egy kellemes, folyóparti kanyargóshoz érjünk. Itt néhánytíz élvezetes kilométer után a GPS azt mondta, hogy naakkor térjünk le egy helyes kis szerpentines mellékútra, ami hamar olyanná alakult, mintha egy falu zsákutcája lenne: abszolút egysávos volt, kétoldalt helyes kis szerb házakkal, út szélén legelő kecskékkel, emelkedve-ereszkedve, jobbkanyar, balkanyar, s-kanyar, az aszfalt még a tűrhető szinten. Nem lehetett rajta száguldozni persze, inkább olyan volt, mint egy barátságos hullámvasút. Nagyon élveztük, amíg a fiúk meg nem álltak a patak mellett, mondván, hogy hát a GPS szerint ezen itten által kellene kelni. Hogyismondjam… nem annyira vonzott a dolog. Szerencsére őket sem
Visszafordultunk, újra kanyarogtunk, itt-ott letérve az útról, keresve valami hidat, aztán nagy nehezen megleltük a másik utat, ami tovább vitt a cél felé.Szerbia útjairól az a véleményem, hogy vagy álom, vagy rémálom, több helyen is találkoztunk olyan „aszfaltúttal”, ami inkább földút volt murvával vagy anélkül. Szépnek éppenséggel szép helyekre vitt, de beillett egy kisebb vezetéstechnikai trénignek. Eleinte csak lájtos offroad, aztán alul kövek, azon murva, párméterenként vízátfolyás, patak, a patakon általvezető rönkhídból alkarnyi részek hiányoztak. Volt egy pont, amikor már a fiúk is azt mondták, hogy elég: helyes kis túraösvény ez, de az erdő közepén vagyunk, nemsokára sötétedik, és a GPS szerint még 50 km van hátra ezen az úton. Na, azt már nem!
Szóval visszafordultunk és megnéztük inkább a másik utat, ami 100 km volt ugyan, de legalább igazi aszfalt. És szerencsénkre kanyargós, a folyó partján.
Mire Bajna Bastára értünk, ránk sötétedett, és ekkor már többször zaklattam a szállásadónkat, hogy ugyan, árulja már el a pontos címet! De a nő ragaszkodott hozzá, hogy nem ott találkozunk a szállás előtt, hanem az XY településen (18 km-el arrébb) a V… nevű étteremben. Igen ám, de Szerbiában adatforgalmunk nem volt, a GPS viszont csak pontos címet tudott kezelni, amit nem árult el a szállásadó. Nagy nehezen megtaláltuk az éttermet, én berongyoltam, és előadtam a pincérnek, hogy valami nővel kellene itt találkoznunk. Ő pislogott, és azt mondta, hogy fogalma sincs, mit akarok. Eközben a kint hagyott fiúk szóltak, hogy itt van valami pasi, aki minket vár. Kimentem, és egy közepesen részeg szerb bácsi ácsorgott ott mind a 3 fogával, hogy kövessük… Mondom hoci, eddig egy nővel beszéltem, ő hol leledz? De a bácsi nem értett, csak mutogatott. Mit tehettünk volna este 9kor, hullafáradtan, átfagyva? Ő bandukolt az út szélén kifelé a településről, mi meg 3 motorral, 5 km/órával követtük… Végülis nem félünk mi semmitől, bár vannak horrorfilmek, amik hasonlóan kezdődnek…
Hogy eladta-e a szerveinket, és megtaláltuk-e a szállást, azt a következő részben mesélem el
Ui.: képek is lennének, de még mindig nem tudok feltölteni.
