Három cseresznyefa
Kaposfő egyik nevezetessége volt. Mindenki csak ámult-bámult, olyan gyönyörűek voltak, többször is egy évben. Először virágzáskor, nem gyengén feminin rózsaszínbe borítva a házunk előtti részt. Aztán amikor lehullottak a virágok, rózsaszín szőnyeget terítve a házunk elé. Aztán nyáron, a nagy melegben, amikor terebélyes koronájuk a nap nagy részében hűsítő árnyékot adott mind a háznak, mind az arra járóknak, mindenki előttünk állt meg egy kis pihenőre, vagy éppen a rendőrök a trafipaxszal. Aztán ősszel, amikor tarkává váltak a levelek, majd lehullottak, sárga-vörösre váltva a tavaszi rózsaszín szőnyeget.
Persze gond is volt vele bőven, de a kívülállók ezzel mit sem törődtek. Tavasszal a virágokat, ősszel a levelet kellett elsöpörni alóluk, rettenetes mennyiség volt. Azt ugye kivinni az erdőre. Alattuk a fű az árnyékolás és a nedvesség elszívása miatt erősen zsombékossá vált, nem mutatott túl jól. Aztán odáig terebélyesedett a lombozat, hogy elkezdte karistolni az ereszcsatornát, a házfalat, a tetőn a cserepeket. Nem tudott bejönni a szippantóskocsi az udvarunkba, aztán már a szomszédba se. A kamionok oldalát karistolták a kinyúló ágak. Az E-ON egyszer botrányosan megcsonkította a fák belső felét, de hát az ellátás biztonsága ugye az első. A gondok miatt apám úgy döntött, kivágjuk a fákat. Majd alkalomadtán ültetünk másik kettőt a helyükbe, de ez így nem mehet tovább. Két napig dolgoztunk, amíg minden ágat levágtunk, a gallyakat hátrahordtuk a friss szántásra az elégetéshez, az ágakat fölvágtuk tűzifának. Maradt a három törzs, megpróbáljuk eladni valakinek. Úgyse lesz pénzünk arra, hogy megcsináltassuk belőlük az új konyhabútort.
Azzal kezdődött, hogy a szomszédék rokonai eltévedtek, amikor jöttek ki hozzájuk, továbbmentek Kiskorpád felé, mert annyira megszokták, hogy a három óriási fa előtti hídra kell befordulniuk. Ha száz ember nem sopánkodott a faluban, hogy pedig mennyire gyönyörű volt tavasszal meg ősszel, akkor egy se. Mindenki kérdezte, lesz-e helyette, ugye lesz? Hát persze, mondta apám, de csak kettő. Ha lesz rá idő, ültetünk helyette.
Szerettem azokat a fákat, még akkor is, amikor nekem kellett a levelet összeszedni alóla. Szerettem az árnyékát, büszke voltam egy kicsit, amikor dicsérték őket. Mégis, amikor kivágtuk, nekem csak egy meló volt. Nem értem rá azon filozofálni, hogy ennek most fájnia kéne, hiszen győztem levegőt kapni a melóban. Valahogy olyan üresség-érzés töltött el.
2007-ben ott kellett hagynom Győrt, 11 koldus szegénységű, de szabad év után, mert nem bírtak a szüleim a melóval, és anyám egészsége nagyon megromlott, és mivel nincs tesóm, akire rá lehetne tukmálni a segítségadást, muszáj volt visszaköltöznöm. Győrben motorokat javítottam és építettem át, nevem volt a szakmában, már 20-30 km-ről is hordtak oda motorokat hozzám. Pedig sehol nem hirdettem, és javarészt csak magamnak vállalt dolgokat csináltam, nem is ebből éltem (sőt emiatt nem éltem). A gondokat senki nem látta: amiatt tartottam évekig a 77 kg-t, mert kaja helyett inkább alkatrészt, szerszámot meg anyagot vettem, hogy haladjak az elvállalt melókkal. Minden szabadidőmet a motorokra szántam. Amikor hívtam néhány havert a visszaköltözés előtti napon, hogy akkor most szabad a vásár, mindenki vihet, amit akar, és széthordtak mindent, és jó cuccok is kerültek a szemétbe, ott álltam délelőtt 10-kor az üres garázs előtt, amiben még aznap éjjel 2-kor dolgoztam. Tudtam, hogy most férfiember létemre bőgnöm kéne, de nem voltak könnyeim. Csak hideg üresség volt bennem. Végtelen üresség. Évekig álmodtam még utána garázsokkal, hogy ott nekem valami motorokkal kapcsolatos dolgom van. Szinte mindig üresek voltak a garázsok, vagy csak nekem értéket jelentő cuccok voltak bent. Csak az üresség maradt.
Nemrég, kb. egy hete eladtam a Sport Czetkámat. Azért döntöttem így, mert megsértettek. Engem nehéz, de ha egyszer valakinek sikerül, az végleges. Megbocsátás esetleg van, elfelejtés sose. Mindenki dicsérte, aki látta, mennyire szép, milyen jó ötletek vannak rajta, milyen jó hangja van, mennyire normálisan megyek vele stb. A gondokat senki nem látta: igen sok kísérletezés és munka eredménye volt kiküszöbölni a típushibákat, jobban használhatóvá tenni, állandóan jó karban tartani, javítani a kisebb hibákat, télre bevonszolni a csirkeszaros ólba, centizgetni minden alkalommal, stb. Nem is beszélve az alkatrész-ellátás egyre komolyabb nehézségeiről. Apám egyre gyakrabban és egyre komolyabban baxtatott vele, minek egy motor, csak a pénzt viszi, hova teszem rajta a gyereket, egy családapa nem tud kihasználni egy motort (csak azt tudnám, mi a lószerszámmal járt be annak idején ő Kaposvárra dolgozni, egészen 17 éves koromig, mert másik ember mellé fölszállni a buszra vagy a vonatra az büdös volt ugye), mit csinálok vele, ha esik az eső, különben sincs időm, hogy menjek vele (részben neki köszönhető, másik részben a melóhelynek, harmadik részben pedig a másik reklamáló félnek). Aztán ezt fejelte meg a nejem, amikor kijelentette (szerencséjére nem előttem), hogy csakis azért viszi bölcsödébe a gyereket, mert én nem vagyok megbízható (!!!!), mert nekem fontosabbak a motorok, mint a családom. Előtte háromszor magyaráztam el neki, hogy a motorokba már régen belekezdtem, amikor ő meg a Picur még nem voltak képben, és a család anyagi érdekében kell befejeznem a motorokat, mert ha nem teszem, több százezer forintot dobunk ki az ablakon. Nem akarja fölfogni, de azt hiszem, akkor nem én vagyok a hibás. Különben is, nálam jobb pasit milliószám talál, csak ebben az országban is. Nálam megbízhatóbbat egyet se. De ez se érdekli.
A vétel feltétele az volt, hogy mindent vissza kell alakítanom gyárira. Akármilyen fos megoldás, csak gyári lehet minden. Tiszta boldog voltam, évek melója megy megint a kukába. Ígéret ugyan van, hogy egy másik motorra fölkerülnek a dolgok, de hiszem is meg nem is. Leginkább nem. A vasat hazaviszik Csehországba, valószínű egy gyűjtőé lesz. Érdekes ez a gyűjtőség: az én olvasatomban egy jármű nem arra való, hogy tréleren találkozóra, csilivili némmámimvanugyemilyenkirályvagyok, aztán tréleren haza, hanem arra való, hogy A-ból B-be. És arra ezen a motoron nem a gyári állapot a legalkalmasabb. Én nem a puszta imádat tárgyaként tekintettem rá sohasem. Nagyon szerettem, büszke voltam rá, de sose gondoltam arra, hogy kiállítási tárgyként kezeljem. Ő mindent tudott. Olyan dolgokat is, amit soha senkinek nem mondtam el, csak Neki. Nagyon jól tudom, hogy nemcsak a családi és anyagi dolgok miatt nem logikus, hogy megtartsam. Hamarosan nagy gondok lesznek a kőolajjal. Nincs már akkora készlet, mint amekkorára hazudják. Még vastagon az Ő élettartamán belül vált volna hasznavehetetlen ócskasággá, és ha ez nálam történik, akkor az még jobban fájt volna.
Ráadásul otthon nem is végezhetem el a visszaalakítást, a melóhelyemen puncsolok vadidegeneknek, kockáztatom az állásom, inkább mint hogy fatertól el kelljen viselni azt, amit kapnák érte. És könnyek helyett megintcsak üresség. Végtelen üresség. Biztos vagyok benne, hogy amikor elviszik, kérek majd pár percet Vele kettesben, és ott el fog törni a mécses. De általában nem sírok, csak az üresség maradt.
Kaposfő egyik nevezetessége volt. Mindenki csak ámult-bámult, olyan gyönyörűek voltak, többször is egy évben. Először virágzáskor, nem gyengén feminin rózsaszínbe borítva a házunk előtti részt. Aztán amikor lehullottak a virágok, rózsaszín szőnyeget terítve a házunk elé. Aztán nyáron, a nagy melegben, amikor terebélyes koronájuk a nap nagy részében hűsítő árnyékot adott mind a háznak, mind az arra járóknak, mindenki előttünk állt meg egy kis pihenőre, vagy éppen a rendőrök a trafipaxszal. Aztán ősszel, amikor tarkává váltak a levelek, majd lehullottak, sárga-vörösre váltva a tavaszi rózsaszín szőnyeget.
Persze gond is volt vele bőven, de a kívülállók ezzel mit sem törődtek. Tavasszal a virágokat, ősszel a levelet kellett elsöpörni alóluk, rettenetes mennyiség volt. Azt ugye kivinni az erdőre. Alattuk a fű az árnyékolás és a nedvesség elszívása miatt erősen zsombékossá vált, nem mutatott túl jól. Aztán odáig terebélyesedett a lombozat, hogy elkezdte karistolni az ereszcsatornát, a házfalat, a tetőn a cserepeket. Nem tudott bejönni a szippantóskocsi az udvarunkba, aztán már a szomszédba se. A kamionok oldalát karistolták a kinyúló ágak. Az E-ON egyszer botrányosan megcsonkította a fák belső felét, de hát az ellátás biztonsága ugye az első. A gondok miatt apám úgy döntött, kivágjuk a fákat. Majd alkalomadtán ültetünk másik kettőt a helyükbe, de ez így nem mehet tovább. Két napig dolgoztunk, amíg minden ágat levágtunk, a gallyakat hátrahordtuk a friss szántásra az elégetéshez, az ágakat fölvágtuk tűzifának. Maradt a három törzs, megpróbáljuk eladni valakinek. Úgyse lesz pénzünk arra, hogy megcsináltassuk belőlük az új konyhabútort.
Azzal kezdődött, hogy a szomszédék rokonai eltévedtek, amikor jöttek ki hozzájuk, továbbmentek Kiskorpád felé, mert annyira megszokták, hogy a három óriási fa előtti hídra kell befordulniuk. Ha száz ember nem sopánkodott a faluban, hogy pedig mennyire gyönyörű volt tavasszal meg ősszel, akkor egy se. Mindenki kérdezte, lesz-e helyette, ugye lesz? Hát persze, mondta apám, de csak kettő. Ha lesz rá idő, ültetünk helyette.
Szerettem azokat a fákat, még akkor is, amikor nekem kellett a levelet összeszedni alóla. Szerettem az árnyékát, büszke voltam egy kicsit, amikor dicsérték őket. Mégis, amikor kivágtuk, nekem csak egy meló volt. Nem értem rá azon filozofálni, hogy ennek most fájnia kéne, hiszen győztem levegőt kapni a melóban. Valahogy olyan üresség-érzés töltött el.
2007-ben ott kellett hagynom Győrt, 11 koldus szegénységű, de szabad év után, mert nem bírtak a szüleim a melóval, és anyám egészsége nagyon megromlott, és mivel nincs tesóm, akire rá lehetne tukmálni a segítségadást, muszáj volt visszaköltöznöm. Győrben motorokat javítottam és építettem át, nevem volt a szakmában, már 20-30 km-ről is hordtak oda motorokat hozzám. Pedig sehol nem hirdettem, és javarészt csak magamnak vállalt dolgokat csináltam, nem is ebből éltem (sőt emiatt nem éltem). A gondokat senki nem látta: amiatt tartottam évekig a 77 kg-t, mert kaja helyett inkább alkatrészt, szerszámot meg anyagot vettem, hogy haladjak az elvállalt melókkal. Minden szabadidőmet a motorokra szántam. Amikor hívtam néhány havert a visszaköltözés előtti napon, hogy akkor most szabad a vásár, mindenki vihet, amit akar, és széthordtak mindent, és jó cuccok is kerültek a szemétbe, ott álltam délelőtt 10-kor az üres garázs előtt, amiben még aznap éjjel 2-kor dolgoztam. Tudtam, hogy most férfiember létemre bőgnöm kéne, de nem voltak könnyeim. Csak hideg üresség volt bennem. Végtelen üresség. Évekig álmodtam még utána garázsokkal, hogy ott nekem valami motorokkal kapcsolatos dolgom van. Szinte mindig üresek voltak a garázsok, vagy csak nekem értéket jelentő cuccok voltak bent. Csak az üresség maradt.
Nemrég, kb. egy hete eladtam a Sport Czetkámat. Azért döntöttem így, mert megsértettek. Engem nehéz, de ha egyszer valakinek sikerül, az végleges. Megbocsátás esetleg van, elfelejtés sose. Mindenki dicsérte, aki látta, mennyire szép, milyen jó ötletek vannak rajta, milyen jó hangja van, mennyire normálisan megyek vele stb. A gondokat senki nem látta: igen sok kísérletezés és munka eredménye volt kiküszöbölni a típushibákat, jobban használhatóvá tenni, állandóan jó karban tartani, javítani a kisebb hibákat, télre bevonszolni a csirkeszaros ólba, centizgetni minden alkalommal, stb. Nem is beszélve az alkatrész-ellátás egyre komolyabb nehézségeiről. Apám egyre gyakrabban és egyre komolyabban baxtatott vele, minek egy motor, csak a pénzt viszi, hova teszem rajta a gyereket, egy családapa nem tud kihasználni egy motort (csak azt tudnám, mi a lószerszámmal járt be annak idején ő Kaposvárra dolgozni, egészen 17 éves koromig, mert másik ember mellé fölszállni a buszra vagy a vonatra az büdös volt ugye), mit csinálok vele, ha esik az eső, különben sincs időm, hogy menjek vele (részben neki köszönhető, másik részben a melóhelynek, harmadik részben pedig a másik reklamáló félnek). Aztán ezt fejelte meg a nejem, amikor kijelentette (szerencséjére nem előttem), hogy csakis azért viszi bölcsödébe a gyereket, mert én nem vagyok megbízható (!!!!), mert nekem fontosabbak a motorok, mint a családom. Előtte háromszor magyaráztam el neki, hogy a motorokba már régen belekezdtem, amikor ő meg a Picur még nem voltak képben, és a család anyagi érdekében kell befejeznem a motorokat, mert ha nem teszem, több százezer forintot dobunk ki az ablakon. Nem akarja fölfogni, de azt hiszem, akkor nem én vagyok a hibás. Különben is, nálam jobb pasit milliószám talál, csak ebben az országban is. Nálam megbízhatóbbat egyet se. De ez se érdekli.
A vétel feltétele az volt, hogy mindent vissza kell alakítanom gyárira. Akármilyen fos megoldás, csak gyári lehet minden. Tiszta boldog voltam, évek melója megy megint a kukába. Ígéret ugyan van, hogy egy másik motorra fölkerülnek a dolgok, de hiszem is meg nem is. Leginkább nem. A vasat hazaviszik Csehországba, valószínű egy gyűjtőé lesz. Érdekes ez a gyűjtőség: az én olvasatomban egy jármű nem arra való, hogy tréleren találkozóra, csilivili némmámimvanugyemilyenkirályvagyok, aztán tréleren haza, hanem arra való, hogy A-ból B-be. És arra ezen a motoron nem a gyári állapot a legalkalmasabb. Én nem a puszta imádat tárgyaként tekintettem rá sohasem. Nagyon szerettem, büszke voltam rá, de sose gondoltam arra, hogy kiállítási tárgyként kezeljem. Ő mindent tudott. Olyan dolgokat is, amit soha senkinek nem mondtam el, csak Neki. Nagyon jól tudom, hogy nemcsak a családi és anyagi dolgok miatt nem logikus, hogy megtartsam. Hamarosan nagy gondok lesznek a kőolajjal. Nincs már akkora készlet, mint amekkorára hazudják. Még vastagon az Ő élettartamán belül vált volna hasznavehetetlen ócskasággá, és ha ez nálam történik, akkor az még jobban fájt volna.
Ráadásul otthon nem is végezhetem el a visszaalakítást, a melóhelyemen puncsolok vadidegeneknek, kockáztatom az állásom, inkább mint hogy fatertól el kelljen viselni azt, amit kapnák érte. És könnyek helyett megintcsak üresség. Végtelen üresség. Biztos vagyok benne, hogy amikor elviszik, kérek majd pár percet Vele kettesben, és ott el fog törni a mécses. De általában nem sírok, csak az üresség maradt.
