Sokszor kerültem már olyan helyzetbe, hogy föl kellett adnom a motorozást, mert nem volt más választásom. Akik nem tudják, milyen élethelyzetek voltak ezek, azok könnyen ítélkezhetnek, hogy mert csak akarni kell, meg hogy álljak a sarkamra, meg satöbbi, de amikor olyannak az élete a tét, akit nemcsak szeretünk, de szükségünk is van rá, akkor nehéz döntéseket kell hozni.
Most nem családi okok szóltak közbe. Nem akarok politizálni, de a rezsi alakulása miatt anyu kiszámolta, hogy kajára és minden másra napi 805 Ft fog maradni. Ez pont elég napi fél kiló üres kenyérre. Ha csak ketten leszünk, de hétvégenként ott lesznek a lányok is, és lehet, hogy állandóra is. Rendben, a krumplink ígéretes, és van pár más dolog is a kertben (ha el nem viszi valami kórság, jégeső, vagy kétlábú állat), de gyakorlatilag semmi másra nem marad. Munkába járásra (bicikli vagy munkatárs), a vasaim befejezésére se. Ilyen helyzetben az ember ösztönösen foggal-körömmel ragaszkodik azokhoz a dolgokhoz, amikben egykor jól érezte magát, és nem akarja elhinni, hogy ez a hajó elment. Hinni akarok benne, hogy lesz még lehetőségem. Közben megpróbálom konzerválni a szétszedett vas alkatrészeit, hogy maradjon esély. Közben egyre kedvetlenebbül nézegetek motoros videókat, egyre nagyobb az irigység, a harag.
És ha még csak a saját motorozásomról lenne szó. De rajtam kívülálló okokból meg kell szegnem a kisebbik lányomnak adott ígéretem. Nem tudom, megérti-e majd valaha, és helyén tudja-e kezelni a dolgokat. Megérti-e, hogy nem tehetek erről az egészről. És nem vagyok kíváncsi azokra a véleményekre, amik szerint minden, és kizárólagosan minden, csakis fejben dől el. Aki gazdag, meg van segítsége, és nem egymagának kell mindent csinálnia, annak könnyen jár a szája. Nem kívánom, hogy tudja meg a helyzetemet, de elhiheti, hogy tényleg nincs más választásom.
Kár, hogy minden fölösleges.
Innen nincs fölállás.
Most nem családi okok szóltak közbe. Nem akarok politizálni, de a rezsi alakulása miatt anyu kiszámolta, hogy kajára és minden másra napi 805 Ft fog maradni. Ez pont elég napi fél kiló üres kenyérre. Ha csak ketten leszünk, de hétvégenként ott lesznek a lányok is, és lehet, hogy állandóra is. Rendben, a krumplink ígéretes, és van pár más dolog is a kertben (ha el nem viszi valami kórság, jégeső, vagy kétlábú állat), de gyakorlatilag semmi másra nem marad. Munkába járásra (bicikli vagy munkatárs), a vasaim befejezésére se. Ilyen helyzetben az ember ösztönösen foggal-körömmel ragaszkodik azokhoz a dolgokhoz, amikben egykor jól érezte magát, és nem akarja elhinni, hogy ez a hajó elment. Hinni akarok benne, hogy lesz még lehetőségem. Közben megpróbálom konzerválni a szétszedett vas alkatrészeit, hogy maradjon esély. Közben egyre kedvetlenebbül nézegetek motoros videókat, egyre nagyobb az irigység, a harag.
És ha még csak a saját motorozásomról lenne szó. De rajtam kívülálló okokból meg kell szegnem a kisebbik lányomnak adott ígéretem. Nem tudom, megérti-e majd valaha, és helyén tudja-e kezelni a dolgokat. Megérti-e, hogy nem tehetek erről az egészről. És nem vagyok kíváncsi azokra a véleményekre, amik szerint minden, és kizárólagosan minden, csakis fejben dől el. Aki gazdag, meg van segítsége, és nem egymagának kell mindent csinálnia, annak könnyen jár a szája. Nem kívánom, hogy tudja meg a helyzetemet, de elhiheti, hogy tényleg nincs más választásom.
Kár, hogy minden fölösleges.
Innen nincs fölállás.
