[FONT="]Hosszas, nagyjából gyógyulásnak tekinthető időszak után sikerült visszakerülnöm az önsajnálat legmélyebb bugyrába pár tegnap, illetve tegnapelőtt kapott infó után. 3 komolyabbnak minősíthető – 8 év, 4,5 év, 3 hónap – kapcsolatom exei mindannyian megtalálták párjukat. Persze jobb egy alkalommal kiakadni, így a hírek – mily véletlen – szinte egymás után érkeztek, közvetlen forrásból… úgy az igazán ütős.
Mondjuk nem tudom mi a szart hittem, meg hogy igazából miért is fáj, de az első pár gondolatom az alábbiak voltak:
Én miért nem találtam meg a párom?
Velem miért nem léptek a kapcsolatnak abban a státuszába, mint a jelenlegi partnerükkel?
Nekik miért sikerült?
És így tovább sok hasonló „építő” jellegű sírám… és persze hogy még jobban tetézzem a faszságaimat, Gárdonytól hazáig végigbőgtem az utat a legfájdalmasabb ex mellett azt hajtogatva, hogy én miért nem kellek senkinek, engem miért nem lehet szeretni, én miért nem találom a párom, stb…. na ha itt lett volna benne egy kis karakánság, azt mondta volna, hogy: ezért… én persze vérig sértődtem volna, és valszeg 130 km/h-nál kiszállok az ajtón.
Pedig igaz lett volna…
Igazi mazochista vagyok, mert a hazaérkezés után egy csomag papírzsepi társaságában felcsattantam egy közösségi oldalra, és megtekintettem az összes utódot,mert ha már önsajnálat, az legyen igazán döfi.
Néztem, hogy miben szebbek, különbek, mi a végzettségük, munkájuk, stb… baromság.
Milyen jó is az az önsanyargatás, amikor másokhoz méricskélem magam, mondván Ő miben több, vagy kevesebb, neki mért sikerült AZ, nekem miért nem… áááá… én én vagyok, Ő meg Ő… ez van…
Majd ezek után fél éjszakán keresztül emésztettem magam, gondosan elfelejtve azt, hogy egyik – ál-visszasírt – kapcsolatomban sem éreztem azt, hogy annyira baromi kéjhömpöly lenne az együttlét, elvégre több volt a bánat, mint az öröm, és azért van az a határ, amikor ez már felőröli az ember. Miután nem vagyunk egy pár, evidens, hogy elértük a határt.
Most kezdjek el kapaszkodni beléjük, vagy valakibe, hogy elmondhassam én is legközelebb nekik, hogy, ja bepasiztam, képzeld… nagy ötlet… dacból, kétségbeesésből kapcsolatot kezdeményezni… zseniális…
Baszki… ez nem verseny… nem az a lényeg, hogy ki szakítja át előbb a célszalagot – értsd: ki talál előbb párt, ki ér révbe - , felfoghatnám már. Én is mindig akkor kapok depirohamot, ha a környezetemben valaki párra talál, mintha csak ez számítana a világon. Fontos, persze, na de ne ez legyen már az ember éltető eleme.
Persze... fáj a dolog, mert még voltak érzelmek… holott azt hittem, hogy már nem… de ez így halott ügy volt, mert rá vágytam még, így nem tudtam továbblépni… és valszeg nem is akartam, mert abban reménykedtem, hátha újra együtt leszünk (és szívhattam volna tovább a családjával, az előítéletekkel szemben, stb)
Ez a vonat elment, akárhogy is fáj… zokoghatok napokig, akkor is elment… mit hisztizem ezen, hisz volt nem kevés pillanat, amikor erre vágytam, arról nem is beszélve, hogy én adtam zöld jelzést a vonatnak.
Naná… amint nincs, egyből kell… amíg ott volt, nem becsültem, így elveszítettem, azért nem tudom megmondani, hogy mennyire őszinte a hiány felett érzett fájdalmam.
Őt siratom?
Vagy az érzést?
Vagy csak a birtoklási vágy diktálja ezt?
Igazából mindegy, a kuka betelt egy 100-as csomag szétbőgött zsepivel, és új bejegyzés született., és sajnálgathatom magam tovább, merthogy az mennyire fasza…
Veszteségek értek az idén, nem kevés… megannyi lezáródott fejezet, amelyeket külön könyvekbe foglalva feltehetek az életem polcára az archívum címszó alá. Ennyi, finito.
És most akkor mi van?
Elfogyott a zsepi.
Már nincs is rá szükség.
Ideje, hogy a főnixmadár a saját hamvaiból újjáéledjen, mert minden azért történt, hogy ezt megtehesse, mert MEG KELL TENNIE. [/FONT]
Mondjuk nem tudom mi a szart hittem, meg hogy igazából miért is fáj, de az első pár gondolatom az alábbiak voltak:
Én miért nem találtam meg a párom?
Velem miért nem léptek a kapcsolatnak abban a státuszába, mint a jelenlegi partnerükkel?
Nekik miért sikerült?
És így tovább sok hasonló „építő” jellegű sírám… és persze hogy még jobban tetézzem a faszságaimat, Gárdonytól hazáig végigbőgtem az utat a legfájdalmasabb ex mellett azt hajtogatva, hogy én miért nem kellek senkinek, engem miért nem lehet szeretni, én miért nem találom a párom, stb…. na ha itt lett volna benne egy kis karakánság, azt mondta volna, hogy: ezért… én persze vérig sértődtem volna, és valszeg 130 km/h-nál kiszállok az ajtón.
Pedig igaz lett volna…
Igazi mazochista vagyok, mert a hazaérkezés után egy csomag papírzsepi társaságában felcsattantam egy közösségi oldalra, és megtekintettem az összes utódot,mert ha már önsajnálat, az legyen igazán döfi.
Néztem, hogy miben szebbek, különbek, mi a végzettségük, munkájuk, stb… baromság.
Milyen jó is az az önsanyargatás, amikor másokhoz méricskélem magam, mondván Ő miben több, vagy kevesebb, neki mért sikerült AZ, nekem miért nem… áááá… én én vagyok, Ő meg Ő… ez van…
Majd ezek után fél éjszakán keresztül emésztettem magam, gondosan elfelejtve azt, hogy egyik – ál-visszasírt – kapcsolatomban sem éreztem azt, hogy annyira baromi kéjhömpöly lenne az együttlét, elvégre több volt a bánat, mint az öröm, és azért van az a határ, amikor ez már felőröli az ember. Miután nem vagyunk egy pár, evidens, hogy elértük a határt.
Most kezdjek el kapaszkodni beléjük, vagy valakibe, hogy elmondhassam én is legközelebb nekik, hogy, ja bepasiztam, képzeld… nagy ötlet… dacból, kétségbeesésből kapcsolatot kezdeményezni… zseniális…
Baszki… ez nem verseny… nem az a lényeg, hogy ki szakítja át előbb a célszalagot – értsd: ki talál előbb párt, ki ér révbe - , felfoghatnám már. Én is mindig akkor kapok depirohamot, ha a környezetemben valaki párra talál, mintha csak ez számítana a világon. Fontos, persze, na de ne ez legyen már az ember éltető eleme.
Persze... fáj a dolog, mert még voltak érzelmek… holott azt hittem, hogy már nem… de ez így halott ügy volt, mert rá vágytam még, így nem tudtam továbblépni… és valszeg nem is akartam, mert abban reménykedtem, hátha újra együtt leszünk (és szívhattam volna tovább a családjával, az előítéletekkel szemben, stb)
Ez a vonat elment, akárhogy is fáj… zokoghatok napokig, akkor is elment… mit hisztizem ezen, hisz volt nem kevés pillanat, amikor erre vágytam, arról nem is beszélve, hogy én adtam zöld jelzést a vonatnak.
Naná… amint nincs, egyből kell… amíg ott volt, nem becsültem, így elveszítettem, azért nem tudom megmondani, hogy mennyire őszinte a hiány felett érzett fájdalmam.
Őt siratom?
Vagy az érzést?
Vagy csak a birtoklási vágy diktálja ezt?
Igazából mindegy, a kuka betelt egy 100-as csomag szétbőgött zsepivel, és új bejegyzés született., és sajnálgathatom magam tovább, merthogy az mennyire fasza…
Veszteségek értek az idén, nem kevés… megannyi lezáródott fejezet, amelyeket külön könyvekbe foglalva feltehetek az életem polcára az archívum címszó alá. Ennyi, finito.
És most akkor mi van?
Elfogyott a zsepi.
Már nincs is rá szükség.
Ideje, hogy a főnixmadár a saját hamvaiból újjáéledjen, mert minden azért történt, hogy ezt megtehesse, mert MEG KELL TENNIE. [/FONT]
