Az ember tervez, aztán valami történik. Még febuárban kitaláltuk, hogy Albániába kéne menni motorozni, végül a 8 főből maradtunk 4-en akik elindultunk volna... mert én is később indultam neki végül a melók miatt. Úgy indult az egész túra, hogy indulás előtt 3 nappal lett egy deffekt a Piroson. Sikerült megfutni a kört ezzel kapcsolatban, Péter segített kivenni és visszarakni a kereket. A túrára már eleve 3 nappal később indultam neki mint a társaság, mert bejött két olyan meló, aminek a költségvetését hiba lett volna elengedni, ráadásul a saját településemen volt a meló, így oda különösen jól kell teljesíteni. Igy a hétvégi duplás meló után vasárnap éjjel 2-re sikerült ágyba kerülni, úgy, hogy a kölcsön teherautó és a robesz amiért a teherautóért mentem, a helyére kerüljön. A kollégáim zsenik voltak, megoldottunk mindent. De a lényeg az, hogy reggel 7-kor induláskor sem voltam friss és üde az előző napok hajtása miatt, viszont lelkesített a tudat, hogy motoros túra. Na de hát van az az adrenalin, amivel napokig is lehet talpont lenni...
Szóval reggel 6-kor elláttam a kis állatkertem, 7-re felcihelődtem a bepakolt motorra, bezártam a haciendát és elindultam. Inárcs a hagyományosan déli határ felé tartó első megállóm, bár az a kút némi kívánnivalót hagy maga után... Mert álltam már ott lerozzant autóval is, és most idén megvolt a motor is... lehet kinevezek egy másik kutat, mondjuk Röszke előttit kedvencnek, ugyanez célból
Szóval megetettem a Pirost, beborítottam a tejeskávémat, befaltam a szenyát és gondoltam most a lovak közé csapok. De csak gondoltam, mert az önindítő relé hangos röhögéssel kerregve kísérte az indítási kísérleteimet. Nagyon sóhajtottam, elkezdtem telefonálgatni, bogarászni a gugliban a motormentők oldalát végül a Déri Zsoltot felhívtam a Motorososangyalt, aki szívderítő módon közölte, hogy 20 perc múlva ott van. Kiderült a közelben lakik és elfogadható díjazásért hazahurcolja a dögöt. Amíg megérkezett, frissítettem a Sygicet minden útba ejtendő országra (mobilnet nélküli gps telóra), később kiderült hogy a 2 GPS ami nálam volt, azok nem voltak a helyzet magaslatán, és ez mentett meg, ez a frissítés az éjszakai eltévedéskor. Nézegettem még az útvonalat az A1-es levisz egészen Durresig, az a tempósabb út, haladósabb, akkor megyek azon.
Begördült a motoros angyal, profi módon felkötötte a piros lúvnyát a trélerre,megcsodáltam az elektromos paripát és a földig leengedhető profi trélerét, majd beültünk és nekiálltunk beszélgetni, hogy miket honnan szokott menteni. Mondta Albániából szinte csak GS-eket hoz haza, és 1000 km távolságból mindösszesen négyszázezerért bármit hazahoz. Mondtam neki hogy nem szeretnék most jó ideig így találkozni vele, mire mondta, mindenkivel találkozik egy éven belül, akiket ment... mondtam neki keresztbe rakott ujjakkal, hogy távozz tőlem sátán! Komoly arccal bólogatott, nem tetszett a magabiztossága...
Lerakta a Pirost Bián, és Péter már a feldobozolt GS-sel várt, csak át kellett pakoljak és ismét a lovak közé csaptam. Szóval Péter, összehoztad életem legkalandosabb motoros túráját, sosem lehetek érte elég hálás!
Délelőtt 11 óra volt, Durresig 12 órát írt a GPS minden megálló nélkül (se határon várakozások, se tankolás se kaja se pisi ugye), tehát éjfélnél előbb tankolásokkal tuti nem érek le, valszeg akkor meg kell majd szálljak valahol, hogy ne az éjszakában kínlódjak. De hát ugye az ember tervez....
Röszkén megálltam még olcsóbb benyát tankolni, mert szerbeknél drágább, vettem egy palack vizet, beraktam a csomagtartóba és átléptem a határt. Egészen Belgrádig toltam az autópályán, ahol kezdett kínossá válni, hogy nincs kút, így lehajtottam a pályáról, valami kukoricával kezdődő település magasságában... Talán Kukorovca, vagy valami hasonló, nem bírtam megjegyezni, de hogy volt benne kukorica az tuti. Mire találtam egy kutat már csak egy vonás volt a tank szintjelzőjén, megálltam egy fullüres gumiszervízben is, ahol hiába kiabáltam emberért - szerszámok szerteszéjjel, bót tárva-nyitva, csak néhány kóbor galamb csipegetett valamit a sarokban. A motoros GPS is eltévedt, végül megkönnyebbülve gördültem be egy kútra. A környék nem volt valami gazdag, sőt mondhatni elég lepukkadt, talán elég jól jellemzi a helyzetet, hogy a kasszásnénit egy szélesen mosolygó fegyveres őr vigyázta. Így megtankolva már azért nyugodtabb voltam és gyorsan otthagytam a necces környéket, visszavergődtem a pályára, mert amíg tankoltam a GPS ismét fogott jelet és életre kelt....
A következő megálló Nis után volt a pályán. Megetettem a paripát, ittam egy fél liter vizet és nekiálltam átmozgatni a vérkeringésem. Ez rendszerint nyilvános kúton végrehajtott fitnessbemutatót jelent, a vége az, hogy guggolás a motor csomagtartójába kapaszkodva.... Na akkor realiizáltam felnézve, hogy nincs rendszám a motoron. Tuti, hogy amikor elindultam még volt rajta, nem akartam elhinni, így megtapogattam a helyét, vazze, ez tényleg meglépett....
Első rémületemben felhívtam a motor gazdáját, mégis mi legyen, vigyem haza neki, vagy bevállalja hogy lesitteljenek valamelyik hűvös balkáni kóterbe rendszám nélküli motorozásért a motorral együtt. Hallottam a hangjában a vigyorgást ahogy mondja, hogy na mostantól kaland igazán a kaland.... hát jó, akkor majd kiváltasz a böriből, vagy hozol bablevest speckó reszelővel sütött kenyérrel, hát imádlak, na jó akkor megyek tovább...
Gyors fejbéli szimuláció, mik a lehetőségek: még van a koszovói meg az albán határ ahol be kell csempésszek egy rendszám nélküli motort. Na jó, hát akkor hajrá!
(folyt köv).
Szóval reggel 6-kor elláttam a kis állatkertem, 7-re felcihelődtem a bepakolt motorra, bezártam a haciendát és elindultam. Inárcs a hagyományosan déli határ felé tartó első megállóm, bár az a kút némi kívánnivalót hagy maga után... Mert álltam már ott lerozzant autóval is, és most idén megvolt a motor is... lehet kinevezek egy másik kutat, mondjuk Röszke előttit kedvencnek, ugyanez célból
Szóval megetettem a Pirost, beborítottam a tejeskávémat, befaltam a szenyát és gondoltam most a lovak közé csapok. De csak gondoltam, mert az önindítő relé hangos röhögéssel kerregve kísérte az indítási kísérleteimet. Nagyon sóhajtottam, elkezdtem telefonálgatni, bogarászni a gugliban a motormentők oldalát végül a Déri Zsoltot felhívtam a Motorososangyalt, aki szívderítő módon közölte, hogy 20 perc múlva ott van. Kiderült a közelben lakik és elfogadható díjazásért hazahurcolja a dögöt. Amíg megérkezett, frissítettem a Sygicet minden útba ejtendő országra (mobilnet nélküli gps telóra), később kiderült hogy a 2 GPS ami nálam volt, azok nem voltak a helyzet magaslatán, és ez mentett meg, ez a frissítés az éjszakai eltévedéskor. Nézegettem még az útvonalat az A1-es levisz egészen Durresig, az a tempósabb út, haladósabb, akkor megyek azon.
Begördült a motoros angyal, profi módon felkötötte a piros lúvnyát a trélerre,megcsodáltam az elektromos paripát és a földig leengedhető profi trélerét, majd beültünk és nekiálltunk beszélgetni, hogy miket honnan szokott menteni. Mondta Albániából szinte csak GS-eket hoz haza, és 1000 km távolságból mindösszesen négyszázezerért bármit hazahoz. Mondtam neki hogy nem szeretnék most jó ideig így találkozni vele, mire mondta, mindenkivel találkozik egy éven belül, akiket ment... mondtam neki keresztbe rakott ujjakkal, hogy távozz tőlem sátán!
Komoly arccal bólogatott, nem tetszett a magabiztossága...Lerakta a Pirost Bián, és Péter már a feldobozolt GS-sel várt, csak át kellett pakoljak és ismét a lovak közé csaptam. Szóval Péter, összehoztad életem legkalandosabb motoros túráját, sosem lehetek érte elég hálás!
Délelőtt 11 óra volt, Durresig 12 órát írt a GPS minden megálló nélkül (se határon várakozások, se tankolás se kaja se pisi ugye), tehát éjfélnél előbb tankolásokkal tuti nem érek le, valszeg akkor meg kell majd szálljak valahol, hogy ne az éjszakában kínlódjak. De hát ugye az ember tervez....
Röszkén megálltam még olcsóbb benyát tankolni, mert szerbeknél drágább, vettem egy palack vizet, beraktam a csomagtartóba és átléptem a határt. Egészen Belgrádig toltam az autópályán, ahol kezdett kínossá válni, hogy nincs kút, így lehajtottam a pályáról, valami kukoricával kezdődő település magasságában... Talán Kukorovca, vagy valami hasonló, nem bírtam megjegyezni, de hogy volt benne kukorica az tuti. Mire találtam egy kutat már csak egy vonás volt a tank szintjelzőjén, megálltam egy fullüres gumiszervízben is, ahol hiába kiabáltam emberért - szerszámok szerteszéjjel, bót tárva-nyitva, csak néhány kóbor galamb csipegetett valamit a sarokban. A motoros GPS is eltévedt, végül megkönnyebbülve gördültem be egy kútra. A környék nem volt valami gazdag, sőt mondhatni elég lepukkadt, talán elég jól jellemzi a helyzetet, hogy a kasszásnénit egy szélesen mosolygó fegyveres őr vigyázta. Így megtankolva már azért nyugodtabb voltam és gyorsan otthagytam a necces környéket, visszavergődtem a pályára, mert amíg tankoltam a GPS ismét fogott jelet és életre kelt....
A következő megálló Nis után volt a pályán. Megetettem a paripát, ittam egy fél liter vizet és nekiálltam átmozgatni a vérkeringésem. Ez rendszerint nyilvános kúton végrehajtott fitnessbemutatót jelent, a vége az, hogy guggolás a motor csomagtartójába kapaszkodva.... Na akkor realiizáltam felnézve, hogy nincs rendszám a motoron. Tuti, hogy amikor elindultam még volt rajta, nem akartam elhinni, így megtapogattam a helyét, vazze, ez tényleg meglépett....
Első rémületemben felhívtam a motor gazdáját, mégis mi legyen, vigyem haza neki, vagy bevállalja hogy lesitteljenek valamelyik hűvös balkáni kóterbe rendszám nélküli motorozásért a motorral együtt. Hallottam a hangjában a vigyorgást ahogy mondja, hogy na mostantól kaland igazán a kaland.... hát jó, akkor majd kiváltasz a böriből, vagy hozol bablevest speckó reszelővel sütött kenyérrel, hát imádlak, na jó akkor megyek tovább...
Gyors fejbéli szimuláció, mik a lehetőségek: még van a koszovói meg az albán határ ahol be kell csempésszek egy rendszám nélküli motort. Na jó, hát akkor hajrá!
(folyt köv).
