Ha valaki pár éve azt állította volna, hogy remegő gyomorral fogok rutinórákat venni motorozásból kiröhögtem volna..
Még csak nem is azért, mert ez nem nézhető ki belőlem, viszonylag fiús dolgaim vannak, két bátyus mellett nevelkedtem és 16 évesen ruhák és pasik helyett, én tuning autókról álmodtam, számítógépes játékokat nyúztam és többnyire a srácokhoz próbáltam verődni, mert ők valahogy mindig izgalmasabb dolgokat csináltak.
De a motorok sosem érdekeltek. Valószínűleg, mert senki nem volt a közelemben aki motorozott volna. Édesapámról tudtam, hogy annak idején régen volt valami motorja és szerette, meg hogy motorozás közben repült neki valami nagy dög fadongó és azóta allergiás a darázsfélékre. És ezzel ki is merült a gyerekkori motorral kapcsolatos élményeim száma.
A négykerekű jószágok viszont vonzottak, főleg mert idősebbik bátyusom fizikus és amikor megkapta a család öreg wartburgját, belevetette magát a bütykölésébe. Ráadásul ő aztán nem a neoncsöves csili-vili tuning híve volt. Bárki ránézett az autóra csak egy viszonylag jó állapotban lévő zöld wartburgot látott. Menet közben viszont elég meglepő tudott lenni, amikor egész komoly gépek erőlködve próbálták lehagyni, és nem értették mi a jó mariskáért nem megy. Szerintem akkoriban sok pénzes pasas állt sorba a szalonokban, hogy "Mit adtak el nekem? Ez maguknak erős? Lehagyott egy WARTBURG!!"
Mi csak a Zöld szörnynek hívtuk
Gombbal indult és egy 1.6-os motor duruzsolt a kaszni alatt duplatorkú karbival, meg valamivel ami nem tudom mi volt és nem tudom létezik e egyáltalán úgy normál esetben az autókban, de azt tudom hogy tesóm faragta bele és szörnyen harapott tőle a kicsike. Később amikor tesóm átpártol az alfások népes táborához hugica megkapta a Zöld szörnyet. És hugica piszkosul élvezte, amikor egy egy takonysrácot lekent az aszfaltról...
Amúgy Pé ezért félt kicsit a motorozástól..ebben a korszakomban ismert meg és nem egyszer ült mellettem, amikor a szar kis tuninszuszkából két napszemüveges kérődző fiúka lefitymálóan átvigyorgott rám...Pé meg csak visszamosolygott, ő már tudta mi jön..A következő lámpánál a fiúk nem néztek át és nem mosolyogtak. Nem jelentettek kihívást. Pedig nem tartom magam Schumacher-nek, bátyám keze alatt a a Zöld szörny kétszer annyit tudott mint alattam, de azért Nekem se alvad meg a számban a tej
Szóval szerettem én a gépeket, meg a sebességet, meg a gyorsulást, de a motorozást Pé hozta az életembe
Az elején fel sem merült bennem, hogy motorvezetői babérokra törjek. Bőven elég volt nekem ott hátul megszokni a dolgokat. Aztán szép lassan elkezdett motoszkálni a fejecskémben, vajon milyen lehet elöl? Gondolataimnak hangot is adtam, Pé pedig erre válaszul megállt egy nagyobb parkolóban, leszállított a motorról, kitámasztotta és felparancsolt előre.
"Ez a fék, ez a gáz, de ahhoz ne nyúlj a nyomaték úgy is visz. Finoman engedd fel a kuplungot és gurulj kicsit. Ne félj nem lesz baj."
Hát, majdnem lett. Egyrészt csak spiccre ért le a lábam, másrészt lehet nem volt egészséges úgy ráültetni egy 650es motorra, hogy még robogót sem vezettem soha, mert a kuplungot ugyan egész szépen felengedtem, de amint elkezdett gurulni a drága én bepánikoltam...és mit tesz egy pánikoló nőnemű lény?Na mit? Hát persze hogy satuféket nyom és elkezd dőlni
Szerencsére nem fektettem le a kicsikét, viszont elég röhejes lehetett kívülről, ahogy remegve tartom a lábammal a dőlni készülő motort és sikítva üvöltök Pének hogy jöjjön mert nem bírom tartani. Valószínűleg közelében nem voltam annak hogy eldöntsem, hiszen ha le akart volna feküdni nincs az az Isten , hogy megtartsam, ezt ma már tudom, de akkor csak azt éreztem, hogy Úristen összetöröm az uram szívecsücskét.
Baj tehát nem lett, de a lelkecském eléggé megrendült. Szegény Pém jót akart, de az eset után hallani sem akartam arról, hogy én majd egyszer motort vezetek. Egyszerűen úgy éreztem, nem való ez nekem. Kicsi vagyok, gyenge vagyok, a motorozás a nagy erős férfiak kiváltsága, meg azoké a nemnormális nőké, akiket néha versenypályán láttam a tévében. De ők meg biztos így születtek, vagy mittudomén, Vagy csak én vagyok extra beszari meg béna.
De ami egyszer befészkeli magát az agyacskámba, az ott is marad. És én elkezdtem mindenhol motoros nőket látni.
Mondom ezek idejöttek engem piszkálni az egész országból vagy mi van már? Pedig csak annyi történt, hogy elkezdtem őket figyelni és ugye az ember azt kezdi el észrevenni, ami foglalkoztatja. Ez olyan mint amikor egy időben Pé az "IMA" rendszámokat vette észre mindenhol, és mondta is, hogy basszus milyen sok lett belőle, pedig ugyanannyi volt mint régen, csak most már szembeötlött neki.
Szóval motorosnők cikáztak mindenhol én meg szépen hergeltem magam és a mélyre temetett vágy a jogsiszerzés iránt lassan újra életre kapott. Főleg amikor nem túl kedvelt munkatársnőm is megcsinálta a jogsit (fejemet tenném rá hogy csak a pasija miatt, de ezt hagyjuk is), szóval akkor aztán felszegtem a fejemet és "Ha neki ment Nekem is fog!" felkiáltással beiratkoztam kreszre.
És most itt tartok, túl a 3. rutinomon, kicsit jobb lelkiállapotban mint a második után, ahol vagy hatszor lefullasztottam a kis 125öst. Pénteken ugyanis Pé is kijött velem és csendesen megjegyezte, hogy szépen csinálom meg ügyes vagyok, de az egyes lefele van nem felfele és lehet nem fulladnék le állandóan ha nem kettesben erőltetném azt az elindulást.
Ó mondom baaahaaassszus
Ezért volt ez ilyen nehéz
Utána 3 körön át vigyorogtam mint a tejbetök, hogy jeeeee nem fullad le, ez nem is olyan szar így
Amúgy nem is én lettem volna, ha nincs legalább egy ilyen malőröm...és még várjuk ki a végét
A pénteki volt a második órám a 125ös jószágon, szóval izgalommal várom a következőt, mert azt hiszem lassan átülök a nagy dögre. Félek, de azt hiszem nem baj. MErt mint tudjuk, jobb félni mint megijedni
És végszónak még valami: Ezúton is köszönöm a bátorításokat, amiket a fórumon kaptam. Nem is gondolná az ember mennyi erőt tud adni egy-egy jó szó, vagy vicces sztori, amitől már nem érzi magát az ember lánya olyan kis szerencsétlennek.
Szóval köszi csajok Ha lesz jogsim az a ti érdemetek is lesz 
Még csak nem is azért, mert ez nem nézhető ki belőlem, viszonylag fiús dolgaim vannak, két bátyus mellett nevelkedtem és 16 évesen ruhák és pasik helyett, én tuning autókról álmodtam, számítógépes játékokat nyúztam és többnyire a srácokhoz próbáltam verődni, mert ők valahogy mindig izgalmasabb dolgokat csináltak.
De a motorok sosem érdekeltek. Valószínűleg, mert senki nem volt a közelemben aki motorozott volna. Édesapámról tudtam, hogy annak idején régen volt valami motorja és szerette, meg hogy motorozás közben repült neki valami nagy dög fadongó és azóta allergiás a darázsfélékre. És ezzel ki is merült a gyerekkori motorral kapcsolatos élményeim száma.
A négykerekű jószágok viszont vonzottak, főleg mert idősebbik bátyusom fizikus és amikor megkapta a család öreg wartburgját, belevetette magát a bütykölésébe. Ráadásul ő aztán nem a neoncsöves csili-vili tuning híve volt. Bárki ránézett az autóra csak egy viszonylag jó állapotban lévő zöld wartburgot látott. Menet közben viszont elég meglepő tudott lenni, amikor egész komoly gépek erőlködve próbálták lehagyni, és nem értették mi a jó mariskáért nem megy. Szerintem akkoriban sok pénzes pasas állt sorba a szalonokban, hogy "Mit adtak el nekem? Ez maguknak erős? Lehagyott egy WARTBURG!!"
Mi csak a Zöld szörnynek hívtuk
Gombbal indult és egy 1.6-os motor duruzsolt a kaszni alatt duplatorkú karbival, meg valamivel ami nem tudom mi volt és nem tudom létezik e egyáltalán úgy normál esetben az autókban, de azt tudom hogy tesóm faragta bele és szörnyen harapott tőle a kicsike. Később amikor tesóm átpártol az alfások népes táborához hugica megkapta a Zöld szörnyet. És hugica piszkosul élvezte, amikor egy egy takonysrácot lekent az aszfaltról...
Amúgy Pé ezért félt kicsit a motorozástól..ebben a korszakomban ismert meg és nem egyszer ült mellettem, amikor a szar kis tuninszuszkából két napszemüveges kérődző fiúka lefitymálóan átvigyorgott rám...Pé meg csak visszamosolygott, ő már tudta mi jön..A következő lámpánál a fiúk nem néztek át és nem mosolyogtak. Nem jelentettek kihívást. Pedig nem tartom magam Schumacher-nek, bátyám keze alatt a a Zöld szörny kétszer annyit tudott mint alattam, de azért Nekem se alvad meg a számban a tej
Szóval szerettem én a gépeket, meg a sebességet, meg a gyorsulást, de a motorozást Pé hozta az életembe
Az elején fel sem merült bennem, hogy motorvezetői babérokra törjek. Bőven elég volt nekem ott hátul megszokni a dolgokat. Aztán szép lassan elkezdett motoszkálni a fejecskémben, vajon milyen lehet elöl? Gondolataimnak hangot is adtam, Pé pedig erre válaszul megállt egy nagyobb parkolóban, leszállított a motorról, kitámasztotta és felparancsolt előre.
"Ez a fék, ez a gáz, de ahhoz ne nyúlj a nyomaték úgy is visz. Finoman engedd fel a kuplungot és gurulj kicsit. Ne félj nem lesz baj."
Hát, majdnem lett. Egyrészt csak spiccre ért le a lábam, másrészt lehet nem volt egészséges úgy ráültetni egy 650es motorra, hogy még robogót sem vezettem soha, mert a kuplungot ugyan egész szépen felengedtem, de amint elkezdett gurulni a drága én bepánikoltam...és mit tesz egy pánikoló nőnemű lény?Na mit? Hát persze hogy satuféket nyom és elkezd dőlni
Szerencsére nem fektettem le a kicsikét, viszont elég röhejes lehetett kívülről, ahogy remegve tartom a lábammal a dőlni készülő motort és sikítva üvöltök Pének hogy jöjjön mert nem bírom tartani. Valószínűleg közelében nem voltam annak hogy eldöntsem, hiszen ha le akart volna feküdni nincs az az Isten , hogy megtartsam, ezt ma már tudom, de akkor csak azt éreztem, hogy Úristen összetöröm az uram szívecsücskét.
Baj tehát nem lett, de a lelkecském eléggé megrendült. Szegény Pém jót akart, de az eset után hallani sem akartam arról, hogy én majd egyszer motort vezetek. Egyszerűen úgy éreztem, nem való ez nekem. Kicsi vagyok, gyenge vagyok, a motorozás a nagy erős férfiak kiváltsága, meg azoké a nemnormális nőké, akiket néha versenypályán láttam a tévében. De ők meg biztos így születtek, vagy mittudomén, Vagy csak én vagyok extra beszari meg béna.
De ami egyszer befészkeli magát az agyacskámba, az ott is marad. És én elkezdtem mindenhol motoros nőket látni.
Mondom ezek idejöttek engem piszkálni az egész országból vagy mi van már? Pedig csak annyi történt, hogy elkezdtem őket figyelni és ugye az ember azt kezdi el észrevenni, ami foglalkoztatja. Ez olyan mint amikor egy időben Pé az "IMA" rendszámokat vette észre mindenhol, és mondta is, hogy basszus milyen sok lett belőle, pedig ugyanannyi volt mint régen, csak most már szembeötlött neki.
Szóval motorosnők cikáztak mindenhol én meg szépen hergeltem magam és a mélyre temetett vágy a jogsiszerzés iránt lassan újra életre kapott. Főleg amikor nem túl kedvelt munkatársnőm is megcsinálta a jogsit (fejemet tenném rá hogy csak a pasija miatt, de ezt hagyjuk is), szóval akkor aztán felszegtem a fejemet és "Ha neki ment Nekem is fog!" felkiáltással beiratkoztam kreszre.
És most itt tartok, túl a 3. rutinomon, kicsit jobb lelkiállapotban mint a második után, ahol vagy hatszor lefullasztottam a kis 125öst. Pénteken ugyanis Pé is kijött velem és csendesen megjegyezte, hogy szépen csinálom meg ügyes vagyok, de az egyes lefele van nem felfele és lehet nem fulladnék le állandóan ha nem kettesben erőltetném azt az elindulást.
Ó mondom baaahaaassszus
Ezért volt ez ilyen nehéz Utána 3 körön át vigyorogtam mint a tejbetök, hogy jeeeee nem fullad le, ez nem is olyan szar így
Amúgy nem is én lettem volna, ha nincs legalább egy ilyen malőröm...és még várjuk ki a végét
A pénteki volt a második órám a 125ös jószágon, szóval izgalommal várom a következőt, mert azt hiszem lassan átülök a nagy dögre. Félek, de azt hiszem nem baj.
MErt mint tudjuk, jobb félni mint megijedni És végszónak még valami: Ezúton is köszönöm a bátorításokat, amiket a fórumon kaptam. Nem is gondolná az ember mennyi erőt tud adni egy-egy jó szó, vagy vicces sztori, amitől már nem érzi magát az ember lánya olyan kis szerencsétlennek.
Szóval köszi csajok
Ha lesz jogsim az a ti érdemetek is lesz 
